Mama, remélem megérted, de már megszűntek istenek
lakozni idebenn.
Fogták a sátorfájukat, és eliramlottak mind ahányan voltak. Talán utánad mentek, hogy árulkodjanak, sokmindent a fejükhöz vágtam, miután elmentél,
de folyvást csak rád emlékeztettek, és
már nem volt miért megtűrnöm őket.
Ami azt illeti, nem lakik itt már senki. Csak az örökkön durcás kisgyerek ül a szoba közepén, és szipog, de nem vigasztalja senki, mert végül magára maradt.
Csak az összefirkált falak jegyzetelnek csendben körülöttem, és fecnikre szakítanak, előbb-utóbb, jól tudom, mert nem történik semmi, mert zokszó, toporzék, miegymás már mind érdektelen.
De hisz élek, mégis, oly képtelen, nézd, magamba harapok, kicsordul a vérem, és jaj, soká lesz, míg apadok.
Valami szépet kéne most írni, neked, valamit a madárcsicsergésről pl., hogy elhidd, jól vagyok, ami igaz is, tulajdonképpen, mert bár hazárdjáték az életem, valahogy, mindig is hasonlót képzeltem magamnak, kiegyezem hát mindennel, amit elém raknak, míg meghagynak simulékony hitemben, hogy kértem.
|
