Van, aki szédítő emberi magaslatairól legfeljebb egyszer-egyszer
szólamonként leereszkedik ugyan, de csak a következő elrugaszkodás
erejéig, (és ilyenkor meglibbennek az ágak) van, aki saját kivetítéseit visszhangozva
válik suttogó háttérzajjá, aki a lehető legkifinomultabban adja kölcsön
kétséges helyzetekben önnön konzekvenciáit , és van akit megfagyaszt ,
mozdulatlanságra sarkall ez a mozgalmasság, aki dermedten rejtőzködik
van továbbá, aki egyfolytában kajabálja az iramot, meg aki fel is veszi rá a ritmust,
vagy aki újraprezentálja magának (és környezetének) a dolgok állását,
annyiféleképpen megnyilvánulhat az ember, mégis, a legtöbbször
bevett koreográfiákkal élünk és mégcsak észre sem vesszük.
Legnagyobb részben mindez, ha levetkőzteted, pusztán önigazolás és/vagy önérvényesítés - azon eszköztárral, ami épp adatott és mégcsak nem is önbeteljesítés, de mindenképpen ÖN (ös).
S hogy a szerepek, amelyeket felveszünk (archetipikusan)
miképp és milyen mértékben determinálják
a bennünk/általunk végbemenő folyamatokat
senki sem tudja megmondani,
ezért ha bármit is tisztán szeretnénk látni,
nem szabad kihúznunk magunkat a valóságból,
de el kell kerülnünk, hogy átadjuk magunkat.
Az azonosulásról, véleményformálásról le kell mondanunk,
így a történések, a közeg és minden szellemi folyamat átrezeg rajtunk, de nem adtuk át magunkat,
ez egy állapot, amelyben nem mozdulsz de mégis érzed, te vagy minden, ami ugyanakkor egyszerre mozdul. Tényleg nem is mondható el. Vannak dolgok, amikről nem lehet, nem is kéne beszélni és azokról hallgatni kell, uff. |
