NAPLÓK: Estilla Legutóbbi olvasó: 2026-06-25 06:57 Összes olvasás: 1961| 2. | [tulajdonos]: A Világ | 2018-06-18 20:02 | A végtelenben van egy világ,
Hol a halandók titka vár.
Óceánok, felperzselt sivatagok,
Úttalan utakon kaptatok.
Lélekvándor, szedd fel cókmókod,
Keresd meg hontalan Hazádat!
Célod a napfény, a szél és a víz,
A szádban érzel megannyi gyümölcsízt.
Lüktet a világ, dobban a szíved,
A karma a batyud, válladon viszed.
A lelked fekete űr, ásítozva tátong,
A kőbilincsek börtönét megleled bárhol.
Tükörszilánkok esnek a végtelenségbe,
Jeges hullámként kiáltás tör a mindenségbe.
Hullnak a tollak, hullnak a vércseppek,
A fájdalom ég, a homokóra pereg.
Lobban egy szikra, apró szeretet,
Jeges kiáltás elhagy, elszáll végleg.
Felemel a szikra, oda fel a fénybe,
S a fényszövetek alkotnak egy testet.
Mint egy régi film, szemem előtt lepereg
Minden emlék, mit magába rejt az élet.
S feltűnik egy ismerős, melyben felismertem szemed:
Két ékes gyémánt, mintha a Nap és a Hold lennének.
Álmomban már láttalak, érzem a tökéletességet,
De a tövisek átszabdalnak, hiába nyújtom kezem.
Lehúz, visszahúz magába a fekete mélység,
A fájdalom előtör, s gyötör a kétség.
A szemem alja véres, szárnyaimnak vége.
Emléked elalszik, eltűnik végleg.
Lehullok hideg kőre, belehullok a mélybe.
Sírom véres versemet, kihalt belőlem az élet.
Kőliánok szippantanak be magukba,
S hallom már, körbefon a tükörhalál,
– A szikrának vége.
2008. október 24. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
