NAPLÓK: DE MI LESZ A NOVELLÁKKAL? Legutóbbi olvasó: 2026-02-02 04:16 Összes olvasás: 6900| 52. | [tulajdonos]: IRODALMI ÉLETFORMA KELL | 2025-04-05 16:48 | Megvan a legújabb szövegváltozat. Sokat változott a debreceni felolvasás óta. Ott még sokkal körülményeskedőbb volt és túlírt.
Ezért kell újra és újra elővenni.
Ha az ember idős korára kezd komolyan írni, akkor akkor.
A jó prózánál nem számít, hogy hány évtizedes író írta és hány évtizede.
Vagy hány évszázada.
Lásd Petronius Trimalchio lakomája című halhatatlanját.
Azt hiszem, alakul, bár még csiszolgatni kell!
Legyen ez is "látványpékség mű"! (A lényeg az írói életmód visszavétele.)
Figyelem! Még beleszólhat, aki (nem) szeretne!
----------------------------------------------------------------------
BUNDI
Úgy ugrott a levegőbe, mintha egy mókus és egy versenyló keveréke volna. Vörhenyes szőre puhán hullámzott közben és a farka félrebillent az igyekezettől. A kutyafélék mind így egerésznek. Ha meghallják a hó alatti járatokban neszelő zsákmányt, fölugranak majd meredek szögben alávetődnek, hogy rárogyasszák a havat.
A kifülelt egér azonban most és addigra eltűnt a lyukban.
Izgatottan kapart. A hóra száraz fű és földmorzsalék repült. A fagyott föld nehezen engedett, csak az orra hegyét tudta beledugni az egérlyukba. Néhányszor beleszimatolt, horkantott, majd ismét kapart.
Mögöttünk, a folyásiránnyal párhuzamos hosszú dombon a kertváros szélső házai sorakoztak. Telkeik a patakig értek. A legutolsó háztól indultunk szokott sétánkra. Visszanézve láttam, hogy barátnőm anyja éppen akkor tolja ki a babakocsit a házból a teraszra, ahol fekete vászon hátizsákomat hagytam.
Barátnőm nővérének hat hónapos gyerekét így levegőztette.
Feltűnt, hogy a szél a ház mögé viszi a kémény füstjét.
Nem akartam már a sétánk elején ott ragadni, hiszen még csak a befagyott patak liget-erdejében jártunk, ezért hirtelen futni kezdtem a dombon fölfelé, a tölgyes irányába, mintha üldözőbe vettem volna valamit. Közben cuppantáshoz formált szájjal, de a beszívott levegőt hosszan megsivíttatva, egérsírást utánoztam.
Azonnal a nyomomba eredt, s izgatottan szimatolt mellettem a levegőbe, majd cserkésző futással megelőzött, s orrát a hó alól itt-ott kibukkanó fűcsomók fölé tartva, zegzugos kanyarokkal körberohant a terepen.
Végül megállt és rám nézett, majd hirtelen a ház felé kapta a fejét.
Itt tartottuk – láncon –, mert az udvarokhoz, a patakkal határolt oldalon, abban a városrészben nem építettek kerítéseket.
Ismét rám nézett, majd ügetni kezdett. De nem felém, hanem vissza a házhoz, s olyan gyorsan, mintha üldözne valamit!
– Istenem! Felsírt a gyerek! – hasított belém.
Ráüvöltöttem, hogy álljon meg! Torkom szakadtából ordítottam a nevét, de ettől csak még gyorsabban vágtatott.
Most én is rohanni kezdtem szememet a teraszon hagyott babakocsira szegeztem.
Olvastam, és vele is tapasztaltam, hogy a háznál nevelt farkasok, miután elérik az ivarérettséget, elveszítik félelmüket az emberrel szemben s előbb-utóbb megkezdik dominancia harcukat, mint most ő ezzel a lázadással! S egyre kevésbé hittem a "Maugli-történetekben". Azóta a National Geographic dokumentálta, hogy Indiában a farkasok időnként gyermekeket zsákmányolnak, ellentmondva az amerikai és az európai farkas visszatelepítésén fáradozó tudósok és természetrajongók híresztelésének, hogy a farkas nem veszélyes. Jurán Vidor Ordasok című könyvében is szerepel egy esetelírás, hogy egy kiöregedett farkas Oroszországban szánkózó gyermekeket támadott meg. Ösztönösen már akkor is úgy véltem, ha csecsemőt találnának a farkasok, fölfalnák, mégpedig, egy halálos fejharapást követően a has lágy részeivel kezdvén a lakomát.
Ahogy azt a National Geographic filmjében később valóban láttam.
A befagyott patakot, bár a kert alatt kiszélesedett, egyetlen ugrással ugrotta át, s már a hosszú telken inalt fölfelé. Én akkor még csak a jégen óvakodtam, a legvadabb képzetekkel a fejemben.
Tudtam: a következő pillanatban ordítani kezdek, hogy a háziak kijöjjenek, csak érjek közelebb, hogy meghallják. Egy pillanatig a lombtalan gyümölcsfák eltakarták előlem, de már ott is volt a teraszon a babakocsinál, és nagy lendülettel rávetette magát – a hátizsákomra.
Abban hordtam neki az ételmaradékot a főiskolai menzáról. Aznap krumplifőzelék volt az ebéd fasírozottal. Mindig séta végén szoktam megetetni, hogy az erdőből könnyebben haza csalhassam. Már messziről láttam, hogy szétszedte a hátizsákot s valahogy a lekötözött fedelű fazekat is kiszabadította. Mert csak falt és falt vadul, miközben farkát behúzta hátsó lábai közé.
A kicsi a babakocsiban nem sírt, úgy látszik, hallucináltam. A ház előtt, a kémény füstjének szagát megérezve rájöttem, a széljárás megfordult közben, s már nem a ház mögé, hanem elé, egyben felénk fújta a füstöt – és ezek szerint a fasírt szagát –, bár ezt csak a farkasunk érezte meg.
Fölértem én is a teraszra. Hagytam, hadd egye meg az egészet. Mindig meg kellett ezt várni, mert ha evés közben zavartuk meg, a kezünkhöz kapott. Láttam, a hátizsák csatjának szíját harapta szét, kicsit megtépte a vásznat is, mire a zsák szétnyílt, s már csak a fazék lekötött fedelének madzagját kellett elrágnia.
A kisbaba aludt. Persze – gondoltam –, a sírásra Ágota néni biztosan kinézett volna.
Zörrent a teraszajtó. Barátnőm édesanyja kilépett.
– Bundi – mosolygott – megéred a pénzed!
– Na gyere, Bundi – fogtam meg óvatosan a nyakörvét, hogy ládából rögtönzött „kutyaházához” vigyem és megint láncra kössem. Muszáj volt ezen a hülye néven hívni, hogy a háziak és a szomszédok elhiggyék: – kutya. Két hétre könyörögtem be ide. Miután a közeli faluból, ahol barátaim a ménesgazdaság udvarán tartották, el kellett hozni több tucat baromfi, néhány macska és a mezőőr kutyájának a megölése miatt.
Az állatkert két héten belül ígérte a szállítókocsit. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
