NAPLÓK: Gyurcsi Legutóbbi olvasó: 2024-05-07 12:55 Összes olvasás: 127480| 1025. | [tulajdonos]: A kockásfülű nyúl | 2022-03-07 01:34 | Két olyan ember van a Dokkon, akik kövérlászlói dörgedelemmel illetik azokat, akik velük ellentétes véleményüknek adnak hangot. De most csak az egyikkel kapcsolatban írok.
A magam részéről már jópárszor kihúztam a gyufát, de úgy vélem, hogy kb. egy éve megtaláltam lelkem egyensúlyát, kritikus hangvételű írásaimat a Fészre teszem, mi a fasznak konfrontálódjon az ember, ha nem feltétlenül szükséges.
A Fészen többnyire régi barátaim és olyan ismerőseim olvasnak, akiknek - ha nem is értenek velem feltétlenül egyet – többet ér a barátság, a jó viszony a véleménykülönbségeken való civódásnál.
Lényeg a lényeg, a magam részéről elfogadtam, hogy a Dokkon politikai hozzáállása miatt ne minősítsek senkit, de azért így se nagyon úsztam meg egy-két dorgálás nélkül, pedig igyekeztem tanárúrkérem, ha karcos is volt valamelyik versem vagy írásom, akkor egyszerűen konzekvensen magam voltam.
Viszont látom, hogy így se vagyok biztonságban. Erre spekulatív úton jutottam, abból, ahogy Tamás elbánt a főszerkesztővel.
Vérlázító és gyomorforgató a szöveg – írja Tamás. Egy olyan szövegről, amit más írt másnak, és amely szöveg nem került volna a Dokkra, ha Tamás nem citálta volna ide.
Úgy látszik, egy magára valamit is adó cenzor elől nincs menekvés, bújhat az ember akár ürgebőrbe is, cserélhet eszmét máshol olyanokkal, akik hasonló módon látják a világot, a Nagy Testvér előtt nem marad titok.
No, de nézzük azt a témát, amit nem én, de még a főszerkesztő sem, hanem Tamás hozott a Dokkra! Már én is akartam ezzel foglalkozni – igaz, nem itt, hanem a Fészen, ahol eddig biztonságban éreztem magam -, de már szabad a pálya itt is, hiszem Tamás naplójához kapcsolódom csupán.
Lélegeztetőgépet küldött humanitárius okokból Szíjjártó az ukránoknak.
Nem hiszem, hogy akad olyan, aki még ne tudná, hogy nagyságrendekkel több ilyen masinánk van, mint ahányra kezelőszemélyzet jutna. Mert egy ilyen masina nem egy porszívó, nem csupán egy ki-bekapcsoló van rajta, kezelése komoly szakértelmet igényel.
120 lélekmasina ment, kezelők nélkül. De ezekre már legalább nem kell raktározást fizetnünk.
Mert az ukránok is csak rakosgatni fogják egyik helyről a másikra, a lényeg, hogy ne legyenek útban, ha megszólal a sziréna. Mondjuk a villanydróton senki nem fog átesni, hiszem áram se jut minden kórházba.
Persze lehet, hogy azokból a gépekből ment az ukránoknak, amikhez nem kell személyzet, mivel kiderült róluk, hogy alvássegítők, horkolásgátlók. Ezek csak addig voltak drágák, amíg megvettük, most már igaziból szart se érnek, ágyúszó mellett senkit se zavar a horkolás.
Ettől függetlenül nemes dolog volt, hiszen segíteni, adni jó, kétszer ád, ki duplán ád - ahogy az írás mondja - és bőven belefér az adományozás nagyszerűségét aláhúzó kísérőszöveg: „- Bár tudjuk, hogy Magyarország és Ukrajna kapcsolatai is feszültséggel terheltek, Ukrajnában sorozatosan megsértik a magyar nemzeti közösség jogait, ennek ellenére Magyarország mindig is kiállt Ukrajna területi integritása és szuverenitása mellett.”
Vérlázító és gyomorforgató szöveg – írja Tamás.
Tényleg az.
Utóirat:
Az én írásaimat megnézheti bárki a Fészen, én ugyanis senkit nem tiltottam le. Nem is tudtam eddig, hogy lehet olyat. Viszont ma megtudtam, hogy ott annyi más mellett üreginyulak is vannak. Ők önkínzásból olvasgatnak nekik nem tetsző oldalakat is, aztán usgyi vissza a gödörbe, bár az utólagos fröcskölés nem annyira a nyúlra, hanem a borzra jellemző.
A takarásból leselkedőkről egész röviden megfogalmazható véleményem van.
| |
| 1024. | [tulajdonos]: Citátum | 2022-03-04 18:39 |
Edmund Burke kis híján 300 éve mondhatta:
„A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”
Nostradamus a fasorba sincs. | |
| 1023. | [tulajdonos]: gondolkodtm | 2022-02-27 18:34 |
A hetvenes években szinte hazajártam Ukrajnába.
Persze, akkoriban én csak úgy gondoltam Rénire, Galacra és Ogyesszára, hogy azok ruszki kikötők, a térképen rózsaszín volt az egész SZU, oroszul beszéltek, ennyi.
Réniben voltam a legtöbbször.
A kisebb tengeri hajók a Feketéről odáig jöttek fel a Dunán, a rakományt uszályokba rakodtuk, az így jutott tovább. A legénység cseréje legtöbbször itt zajlott, én az első hajómra is itt szálltam be.
Ruszki kikötő, oroszul beszéltek.
Nyolc éven át jártam Rénibe hosszabb-rövidebb kihagyásokkal. Sok barátra leltem. Már tisztként hivatalos ügyeket is intéznem kellett, a helyi bürokraták – tekintettel hiányos nyelvtudásomra – segítsége nélkül nem mentem volna sokra.
Már tudom, hogy ukrán kikötő Réni, nyilvánvaló, megnéztem az előbb egy térképen, nem rózsaszín, hanem halvány almazöld. Akkor kik is laktak ott?
Megnéztem a lakosság összetételét is, ez a Wikipedia nagy találmány, 49%-a moldovai , 18%-a ukrán , 15%-a orosz , 8,5%-a bolgár és 8%-a gagauz.
Nem tudom, hogy ismerőseim közül ki melyikbe tartozott, nekem akkor mind ruszki volt. Az biztos, hogy egy városban éltek, kollégák, barátok, szomszédok voltak - és nem ölték egymást.
Aztán Ogyessza, azt hiszem, 71-ben voltunk az Operaházban, akkor nem tudtam, de most azt is megnéztem, jövőre lesz százötven éves. Arra viszont tisztán emlékszem, mondták, hogy tizennégy kiló aranyat kentek szét a renováláskor Európa legszebb operaházának cirádáin.
Nem volt összehasonlítási alapom, tizenkilencévesen addig még nem láttam élő balettelőadást. A leningrádi balett volt műsoron, a Hattyúk tava, kevésen múlt, hogy nem kaptam rá.
Persze, hogy a lépcsőt is megcsodáltam, akkoriban egyvágtában fel is tudtam menni rajta, ma már a fényképet nézve is fáj a derekam.
Nem lettem volna a világra nyitott fiatal tengerész, ha a kocsmáknak legalább egy részét nem derítettem volna fel. Most már tudom, hogy ukránokkal iszogattam, már írtam, a térképen egy rózsaszín mezőben egy város, oroszul beszéltek, mire gondoljon az ember bohó gyereke, ruszkik.
Már tudom, hogy a ruszkik azok, akik fegyverrel mennek fiatalkorom kedves emlékeire.
Akkori barátaimat nem féltem, néhányan élhetnek csak. Nem volt olyan jó életük, hogy ne cserélnék be egy vésett feliratra a balsoj geroj után egy kéttenyérnyi márványon. Pár évtized, és a helyükre kerülnek a dolgok.
Szomorú azért vagyok, mert egy olyan ember, akinek az életére, biztonságára szolgálatok ügyelnek, puskát erőltet a következő generáció kezébe, de egyúttal céltáblát a homlokára.
Ukránok, oroszok, magyarok lőnek egymásra, százezrek próbálják batyuba préselni életüket és vágnak az ismeretlennek, szakadnak családok, tervek, nem tudom, hogy a lépcsőből Odesszában hány fok marad.
Nem tud a Világ kimaradni. Mindenki érintett, és elhihetjük, ha a dörgés nem is hallatszik be az ablakon, ez a háború nem korlátozódik már a puskagolyóra.
Az előbb akartam megnézni egy weboldalt – nem akartam sületlenséget írni az Operaház kapcsán – nem nyílt meg, a víruskeresőm tiltotta le.
Emberek tízezreit kell nagy kímélettel fogadnunk, fel kell élesztenünk magunkban az együttérzés már alig pislákoló parazsát, egy kicsit talán meg kéne feledkeznünk a saját elmérgesedett sebeinkről!
Át kell tervezni és szervezni, az egész világon a pénz, az energia, az egészségügy, a beruházások szövevényét, az országok, szövetségek viszonyait.
Világháború ez, hadüzenet nélkül. Olyan háború, ahol az ember a saját hazájában is lehet hadifogoly.
| |
| 1022. | [tulajdonos]: Sajnálom! | 2022-02-18 08:19 |
Az előző írásomnak nem volt semmi értelme, ezt belátom.
Tamás olyan szavakat adott a számba, amilyeneket sose mondtam, majd azokon megsértődött – nos, az ilyen technikával szemben tehetetlen vagyok. Az egész baszotthosszú írás elől elhajolt. Abban az egyben van igaza, nem szabad foglalkoznom írásaival. Igaz, ilyenkor a fairplay romjain még lehetnének olyan elvárások, hogy ő se csörtessen rá azokra, akik tőle eltérően vélekednek, de el kell fogadnom, hogy ennek sincs esélye.
Aztán érkezett még egy reakció, egy általam csak „Helyzet”-néven ismerhető naplótulajdonostól.
Ahogy Tamás se tud kibújni a bőréből, úgy én se. Képtelen vagyok bármilyen szóváltásra, ha nem tudom, ki a másik.
Ez az én hibám. Lehet, hogy betegség, lehet. hogy felvett manír, mindegy, ezzel már nem megyek orvoshoz, így is egy vagyont költök gyógyszerekre.
De még ha ismerném is az illetőt, látom, hogy egy pársoros írásba is be tudta zsúfolni a személyeskedést, az általánosítást, a feltételezést. Konkrétum csak a Világgazdaságra való utalás volt.
Nem szoktam szisztematikusan egy-egy portálon csemegézni, a hírek felől jutok csak el egy laphoz. Most viszont felcsigáztak, rákerestem.
Semmi olyat nem találtam, amiről más helyekről ne értesültem volna, viszont azt látom, hogy néhány, az embereket valóban érintő dolgokról szó se esik. Egy szót nem találtam például a pedagógusokkal kapcsolatos dolgokról.
Tegnap még találtam cikket a benzinárstopról, de most, amikor ezt írom, újból felmentem a portálra, nem találom. A tegnapi naphoz képest egy új cikk született, amiről megtudtam, hogy Brazília beszáll a magyar haderő fejlesztésébe.
Vettünk két repülőgépet.
Tisztelettel tudatom, hogy a Lidl beszállt családom élelmezésének fejlesztésébe, míg a Szent Erzsébet Gyógyszertár az egészségem karbantartásába szállt be, minkét cég teljesen önzetlenül De pénzt azért kértek.
Lényeg a lényeg, amit elképzeltem egy lehetséges beszélgetésről, egy kulturált vitáról, szertefoszlott.
Még a benzinárstopról, valamelyik nap tankolnom kell. A legolcsóbb benzin, amit közel harmincéves Marutimba tankolhatok, az 522,-Ft átlagáron kapható. Ezt 98 E5-mek hívják, a négyszáznyolcvan forintos nemcsak a kisebb kutakat, hanem öreg csotrogányomat is tönkre tenné. Ez az utolsó kocsim, másikat én már nem tudok venni, hát ezt kényeztetem.
| |
| 1021. | [tulajdonos]: loofahh | 2022-02-17 15:16 |
„A bíróság szerdai közleménye szerint a testület teljes ülése elutasítja a Magyarország és Lengyelország által benyújtott, az uniós költségvetésből származó finanszírozás igénybevételét a jogállamiság elveinek tagállamok általi tiszteletben tartásához kötő feltételességi mechanizmus ellen irányuló kereseteket. Tájékoztatásuk szerint ez a mechanizmus megfelelő jogalappal lett elfogadva, összeegyeztethető az EUSZ 7. cikk szerinti eljárással, és tiszteletben tartja különösen az unióra ruházott hatáskörök korlátait, valamint a jogbiztonság elvét.”
Ezt Tamás úgy értette, hogy „loofahh a schengenbe„
Előző bejegyzésemben talán joggal írtam, hogy a magyar anyanyelvűek között is akadnak számosan, akiknek értelmezési problémáik vannak.
Az Európai Bíróságot a magyar kormány kérte fel, hogy hozzon ítéletet, ezt a feltételt szabta ahhoz, hogy aláírjon egy megállapodást.
Akkor még biztosan nem tudta, hogy ott fizetett ügynökök hoznak döntéseket.
Egyszer az életben olvasnék tőled, Tamás, egy konkrét dolgot, egy igazi érvet vagy cáfolatot valamihez vagy valamire, és nem egy kopi-pasztját valamelyik stencilből felolvasott nyilatkozatnak!
Kezdhetnéd azzal, hogy megnéznéd figyelmesen azt a „politikai kiáltványt”, és megjelölnéd, hogy abból mivel nem értesz egyet!
Kaptam a fejemre vödörszám a szart, ha olyat írtam, amit a hangadók politizálásnak véltek.
Már jó ideje önkéntes moderációnak vetem alá magam, erre azt látom, hogy rajtam kívül senki nem tesz féket a tollára.
Az egyik tematizáltan hordja ide a világirodalmat helyeslő vagy ledorongoló véleményével felcímkézve, a másik a szerkesztő hitét kérdőjelezi meg, a harmadik úgy kérkedik az elkötelezettségével, mint a lovászlegény a faszával a kocsmában, minháromban az a közös, hogy a saját nézeteivel bármilyen szinten egyet-nem értők méltatlanul forgatják a pennát.
Tényleg kíváncsi lennék, hogy Tamás a deklarált európai értékek közül melyikkel nem ért egyet?
Tudni szeretném, hogy aki dicsekszik kormánypárti elkötelezettségével, melyikkel ért egyet, ha az egy napon belül hozott két rendelet egymásnak ellentmond? (Olyan komoly munkát, hogy mindkettő mellett érveljen, nem mernék elvárni!)
Abba, hogy egy szerkesztő nem is érthet egy vers minősítéséhez, ha nem jár templomba, nem megyek bele, mondhatni kívülálló vagyok, de azt gondolom, hogy az ilyet méltatlan dolog a kritériumok közé felvenni.
Olyan vitába szívesen belemegyek, ahol pontokba szedett állítások és cáfolatok vannak, de azzal, hogy „fizetett ügynök”, nem tudok mit kezdeni. Az ilyen csak vagdalkozás, ráadásul elcsépelt, elinflálódott, ha ráakadnánk egy bizonyítottan fizetett ügynökre, azt már nem lenne mivel minősíteni.
Én tanulni jöttem a Dokkra. Mondhatnám, hogy már nincs miért, hetven múltam, kialakult személyiséggel bírok, de már gyorsabban felejtek, mint amilyen ütemben új ismereteket tanulhatnék. Irodalmi képességeim rögzültek egy szinten, nem hiszem, hogy fejlődhetnék. Ennyire futotta, nem vagyok szomorú miatta, itt, a veresi fővégen én írom a legjobb verseket.
Viszont a Világra, úgy érzem, minden nappal nyitottabb vagyok, egyre jobban látom az összefüggéseket.
Szeretném úgy látni magam, hogy ilyen megközelítésből tudok új szempontokat is felvetni sokaknak. Aztán soknak nem, de az okos, nyitott ember a rengeteg információ közül, amihez percről percre hozzájut, a számára hasznosat beilleszti a sajátjai közé. Vagy nem.
Kérem, hogy ne minősítsük rossz értelembe vett politikának azt, ha valaki konkrét problémával foglalkozik!
Ugyanígy ne tekintsük jó politikusnak, ha valaki egy kiadott irányvonalon megássa a maga lövészárkát, onnan lő, és nem figyel arra, hogy hátul a hadvezér már régen megváltoztatta a kijelölt célokat!
A politika eredetileg egy hasznos dolognak indult, a közélettel, az egyénnek a közöséggel, közösségeknek egymással való kapcsolatáról szólt.
Ha valaki nem egy szigeten egyedül élő remete, akit ejtőernyőről etetnek, az nem tudja kikerülni, hogy társadalomban éljen. Minden tevékenységével, mondatával, munkájával, vásárlásával, az adózással, a leadott vokssal a társadalommal közlekedik, vagyis politizál.
Akiknek befolyásuk van az ő életére, azok a politika szálain is kötődnek hozzá.
Ha elhagyom a házam, kint a társadalom vesz körül. Politika.
Ha hazajövök, kulcsra zárkózva se tudom magam kiszakítani abból, hogy állampolgár vagyok. Ha tudatosan nem is politizálok, de részese vagyok, akár haszonélvezőként, akár kárvallottként.
Ha egy betörő megtámadna, elvenné a nyugdíjam harmadát, megírhatnám? Politizálnék ezzel?
Ha a svájci indexelés eltörlésével veszik el, akkor mit tehetek? Megírhatom?
Szóval, lehetne itt beszélgetni, lehetnének igazi kérdések és okos válaszok. értelmes, írástudó emberek vannak a Dokkon, talán csak a polárszűrőt kéne levenni a szemüvegekről. Mert az – tudvalevőleg – az egyébként centrálisan polározott fényből csak azt engedi át, ami egy meghatározott síkban rezeg.
| |
| 1020. | [tulajdonos]: magyarul | 2022-02-17 11:00 |
A magyar nyelv – azok szerint, akik idegen anyanyelvűként tanulják, tanulták – igen nehéz.
Lehet benne valami, mert úgy látom, még a magyarok között is bőven akad, aki helytelenül beszél, rosszul artikulál, még többen lehetnek azok, akiknek értelmezési gondjaik vannak.
Éppen ezért én mindig kicsit elérzékenyülök, ha valaki, aki soha nem tanulta a nyelvet, magyar hallgatóságát megtisztelve mondandóját legalább néhány magyar szóval megtűzdeli.
Így voltam ezzel akkor is, amikor a Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszuson Ferenc pápa így tett.
Nem vagyok hívő, mégis megtisztelőnek éreztem, hiszen az egyik legnagyobb világvallás fejéről van szó.
Se sírni, se nevetni nem volt kedvem. Inkább megható volt a jelenet.
| |
| 1019. | [tulajdonos]: feltétel | 2022-02-16 20:27 |
Sose felejtem el, a 90-es évek vége felé – hogy pontosan mikor, arra már nem emlékszem - egy kedves ismerősöm, aki akkoriban egy kiadó lektoraként dolgozott, felhívta a figyelmemet, kiírtak egy pályázatot regény, ifjúsági regény és még valami kategóriákban.
Fiatal voltam, lelkes, akkor még csúfította agyvelőmet néhány barázda, csak úgy jáccásiból belevágtam.
Pestre jártam dolgozni az öthúszas távolságival, estefelé értem haza, túl sok időm nem volt írni. Éjszakánként négy A4-es oldalt írtam csak, azt ki is nyomtattam hat példányban. Reggel hármat odaadtam a buszon rendszeresen velem együtt utazó három barátomnak, a másik hármat pedig bent a kollégáimnak.
Ők a saját példányaikat le is fűzték maguknak, de másnapra kaptam tőlük hibajegyzéket. Így az éjszakai műszakom az előző napi adag javításával kezdődött, csak utána vágtam bele a napi négy oldalba.
Lényeg a lényeg, a határidőre el is készültem regényemmel. Bevittem a kiadóhoz, ott elmondták, hogy nem kellett volna sietnem, egy hónappal meghosszabbították a határidőt.
Hazajöttem, de úgy éreztem, hogy kiüresedett az életem, az éjszakai írás már napi rutinná vált, erre tessék, mi a túróhoz kezdjek?
Írtam feljebb, hogy akkoriban még volt gondolkodásra képes agyam is, hamar döntöttem, nekiálltam a következő kötetnek, határidőre végeztem, beadtam azt is.
Már a zsűriből csak egy névre emlékszem, Csoóri Sándoréra. Sose forogtam irodalmi körökben, lehet, hogy a többiek neve is jól csengett, de nekem nem nagyon mondtak semmit.
Azt tudtam, hogy mintegy száznegyven pályaművet bíráltak el. Ha jól emlékszem, az első három helyezett kiadására vállalt a kiadó kötelezettséget, és komoly pénzdíj is járt ezekhez.
Talán egy hónap múlva hívott a kiadó tulajdonosa, lelkendezve dicsérte a regényemet. Jót nevettem rajta, mondtam, hogy szereptévesztésben van, fordítva kéne, de ő elmesélte, hogy az előzsűri nyomta a kezébe, ő egyvágtában kiolvasta, és megígérte, hogy a pályázaton elért eredménytől függetlenül mindenképpen kiadja.
A kiszivárgott információk szerint egészen a kihirdetés előtti napig stabilan tartottam a harmadik helyet, az utolsó pillanatokban lettem negyedik, magyarul a pénzdíjról lecsúsztam, sebaj, gondoltam, úgyis kiadják.
Hát nem. A kiadó a kötelezően kiadott regények promójába sajnos tönkrement, nem csoda, az elsődíjas íróval volt például egy negyedórás beszélgetés a Fábrisóban, Sándorunk akkor se volt egy olcsójános.
Én ott álltam csalódottan de feltüzelve, akkoriban kézről-kézre adogatták az általam összebarkácsolt néhány kötetet, legalább ötszázan olvasták azóta, én akiktől lehetett, véleményt is kértem, elsöprő többségben még azt is megígérték, hogy mindenképpen megvásárolnák, ha megjelenne.
Egy internetes cégnél „telefonoskisasszonyként” dolgoztam, üzleti partnereim között számos kiadó is szerepelt.
Kinek word-ben, kinek pdf-ben küldtem el, három tulajdonosról tudok, aki kinyomtatta magának, hogy otthon is tudjon olvasni. Egytől-egyik mindnek tetszett, volt, aki megígérte, hogy a tulajdonostársak elé viszi, úgyis profilváltásra készülnek, de szavamat vette, hogy elfogadás esetén folytatnom kell az írást, csak a stílusomat ne adjam fel.
Náluk sajnos a tulajdonosok a profiljukat inkább az útikönyvek irányába fordították, ott olcsóbb a promóció.
A legaranyosabb beszélgetés egy ifjúsági kiadó tulajdonosával volt, lelkendezve dicsérte a regényt, de elmondta, hogy olvasóik nem tudnának éjjel aludni ha ezt elolvasnák, be is pisilnének reggelre.
Volt olyan kiadó, aki aláíratta volna velem, hogy vagy tíz évig nem vihetem máshova a könyvet, utólag bánom, hogy nem fogadtam el, de akkor ez elriasztott.
Aztán volt, hogy a kész szerződést is kiküldték, csak alá kellett volna írnom.
Na, itt az apróbetűs részben szerepelt, hogy olyan negyvenezer forint körüli összeggel kéne megtámogatnom a költségeket. Igaz, ezért kaptam volna egy félpolcnyi könyvet is, de ezt két okból nem fogadtam el.
Az első, hogy nem volt momentán negyvenezer forintom. Bár ennyit azért össze tudtam volna kalapozni, beszedtem én az olvasóimtól annyi ígéretet, hogy abból fedezhettem volna, de volt egy másik indokom is.
Az, hogy engem ez az egész a saját pénzen kiadott könyvekre emlékeztetett.
Saját kiadásban meg lehet jelentetni olyan könyvet is, amit randomgenerátorral írtak, vagy akár száz fejezetben csak a loremipsum szerepelne különféle betűtípusokkal, vagy akár a saját rajzaimmal illusztrálva – erről annyit, hogy csak pálcikaembereket tudok rajzolni -, én saját kiadású könyveket csak akkor olvasok, ha mondjuk egy Vavyan Fable, Lőrincz L. László vagy Moldova az írója.
Pedig akkor még nem is hallottam arról az íróról, akinek akkoriban hasonló volt a véleménye, nos, ő azóta másként vélekedik, mára már komilfónak tekinti a saját kiadást, kerül, amibe kerül.
Lehet, hogy felül kéne értékelnem a saját véleményemet is!
Ha jól belegondolok, nekem két kötetem is van, tényleg csak pénzkérdés, kapcsolataim vannak, szerintem akad száz olyan barátom és ismerősöm, akiknél jó vagyok egy tízesre. Egy milkából még azt is kiadnák, ha bemásolnám az ötödikes füzetemből azt a részt, amikor százszor le kellett írnom, hogy órán nem beszélgetek.
Szóval, lenne két kötetem. Mi volt még? Ja, két ajánló?
Na, annyit összeszedek a rám jó szívvel gondoló ismerősök ismerősei közül a fészen, szerintem kivajazott utam van az Írószövetségbe vagy hova.
Persze csak akkor, ha mindezt itthonról, lehetőleg ülve is lehet, nem szívesen megyek én már sehova.
| |
| 1018. | [tulajdonos]: XXL - LXX | 2022-02-12 01:17 |
harminckétéves lette
vazze
már a kétszerannyi se most volt
meglepetés ugyan már
már vártam
na jó nem de tudtam
kávéházi szeglet
persze
még kocsmában se évek óta
ja kétszázból futna
toll már nem kopik
a szavak kopnak
szapora horgerek
felhígultak
már nincsenapám se kell hozzá
nemsoká senki se fog
tani
tani
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 1016. | [tulajdonos]: libával álmodtam | 2022-02-09 01:58 |
Azt hiszem, aki bele-beleolvas a naplómba, annak nem titok, hogy nem vagyok képzett irodalmár.
Ha valaki most fanyalodna először arra, hogy keszekusza soraimba mélyedjen, annak én árulom el, hogy irodalmat utoljára 70-ben tanultam, és az utóbbi fél évszázad alatt csak felejtettem.
A fentiekből következik, hogy véleményem egy versről korántsem tekinthető igazán szakmainak, kérem, hogy akik értekezéseik során szívesen idézgetik a maguknál okosabbak véleményeit, az enyémmel ne tegyék, nagyon beégetnék magukat
Nos, ilyen bevezető után mondom, olvastam Egry Artúr álom című versét.
Nagyon tetszik! Nagyon jó olvasni, fülbemászó, a ritmus, a rímek, gyönyörű képek, szerintem két-három olvasás után kívülről el tudnám mondani.
Egy kis kitérő.
Nem vagyok hívő. Amiről tudok, háromszor voltam templomban, előszőr akkor, amikor egyéves koromban szüleim tudta és beleegyezése nélkül nagynéném és a férje elvittek megkeresztelni, aztán voltam az Ayasofyában, harmadszor meg a veresegyházi Szentlélek templomban Ella István orgonahangversenyén.
Lehet, hogy ez magyarázza, miért nem tudok értelmezni az egyébként gyönyörű és magával ragadó versből egy sort, illetve annak egy részét:
„… több lúd csapat itt a vizen,”
Fiatalabb koromban haverjaimmal mi is számtalanszor csapattunk, szó se róla, nem mindig volt annak jó vége…
De ez a fél sor felkotort emlékeim mélyéről néhány sort:
Egy kis kíváncsi kacsa,
egy este nem ment haza,
elvitte őt egy kis liba a hangliba – nem folytatom.
Lehet, hogy hibásan közelítek a témára? Lehet, hogy „lúdcsapat”-ról van szó?
Teljesen tanácstalan vagyok. Mégis gyakrabban kellene templomba járnom? Úgy gondolom, vénségemre ez már kimarad.
Azt viszont nem hiszem, hogy ott arra tanítanának bárkit is, hogy firtassa mások világnézetét, és tegye mindezt számonkérő hangsúllyal.
Lehet, hogy ezt az egészet nem kellett volna leírnom, de nincs kedvem moderálni magam. Nagyon sokszol olvasok itt, egy közösnek remélt térben olyat, ami engem bánt, ingerel. Miért pont én legyek az, aki tekintettel van másokra?
Írhattam volna a költő üzenőfalára is, de úgy vettem észre, nagyon megválogatja, hogy mit hozzon nyilvánosságra és mit nem, így maradtam a naplómnál. Ezt meg vagy olvassa, vagy nem.
Mindegy, én megírtam.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
