NAPLÓK: Baltazar Legutóbbi olvasó: 2024-05-22 02:34 Összes olvasás: 537892| 5038. | [tulajdonos]: köszöntő | 2022-01-17 19:14 | Vitorlák, kazánok, evezők
Kezem ügyében egy könyv: Babits-Juhász-Kosztolányi levelezése. Amikor az Ecserin megláttam, egy másodpercnyi habozás nem volt bennem, hogy megvegyem-e. Ha karóra lenne, azt mondanám rá: NOS állapotban van. Mintha minden kétséget kizáróan rám várt volna ez a könyv. Azt hiszem, olvasatlan példány. Még 1959-ben jelent meg, tehát egy évvel idősebb, mint én. Viszont a könyv drága szereplői mind hamarabb távoztak az élők sorából, mint amennyit éveim számlálnak. Ugyanakkor sem rájuk, sem önmagamra nem úgy gondolok, mint akiket évek súlya nyom, dehogy. A könyv első levelét egy Szabadkán született tizenkilenc éves fiú írja egy Szekszárdon született huszonegy éves fiatalembernek. Önözi, levélírásra nógatja a másikat. A másik „veszi a lapot”, és hosszú levélben válaszol ifjabb költőtársának, akit olyan szavakkal illet, mint „Erősember”, „vékonybőrű Elefánt”, és még olyan kifejezések jutnak eszébe róla, mint „Kedv és Fiatalság és Előrevágy”. „Maga az Új Költészet szelleme” – teszi hozzá, de önmagát is „kormányozhatatlan léghajón járó Ikarus”-nak nevezi. Megrendítő ez az ifjúi elszántság, energia-kiáradás… És ne feledjük, még csak 1904-et mutat a naptár, még nincs Nyugat folyóirat, és Ady sem publikálta az Új verseket. Vagyis: valami előtt vagyunk, ha úgy tetszik, a nulladik napon. Ennek a kivételes állapotnak lényege, hogy érezzük: történni fog valami rendkívüli, sőt már történik is, miközben a kezdet előtt vagyunk. Mintha már éreznénk, hogy hamarosan indul egy fesztivál, egy hosszú ünnep, hamarosan bezörget az ajtón az irodalom egy nem váratlan, hanem nagyon is várt aranykora. Épp a várakozás feszítő energiái mozgatják ezeket a leveleket, pontosabban a leveleket író okos, egzaltált, zsenigyanús ifjakat. Mohón várják egymás leveleit, és nem fogják vissza magukat a kapott levél hangjának értékelésekor: „Hálás és meglepett vagyok az oly gyorsan érkezett levélért, melyben a szellemesség, a hülyeség és báj adott találkát egymással.” – írja Kosztolányi Juhásznak. Juhász meg így ír Kosztolányinak: „Most érek, forrok, most rombolok, javítok, hordok márványt, ércet, kincseket, hogy építhessek.” Hangulatok, vágyak, akaratok, nagyratörések tombolnak ezekben a levelekben, karöltve manírokkal, affektálásokkal, melyek azonban egy fikarcnyit sem vesznek el az atmoszféra hitelességéből, sőt egy kifejezetten szerethető pluszt tesznek hozzá. Csodálatos, ahogy belevetik magukat az irodalomba, filozófiába, a kor eleven és friss áramlataiba, ahogy rajonganak valamiért, és megvetnek, leszólnak valami mást. Hihetetlen még az a nyelvi igényesség, amelyben ezek a levelek fénylenek. Én, a mai olvasó nem nosztalgiával olvasom ezeket a leveleket, hanem afféle vámpírként szippantom ki belőlük a vért, visszafiatalodva a magam ifjúságáig, amikor hasonló áradásban, hasonló levelek és beszélgetések törtek föl belőlem. Ezek nem maradtak meg, és akinek íródtak, aki válaszolt rájuk, már nem él. De minden előzmény belefut az életünk folyójába, hozzáteszi a magáét. És mindig jönnek újabb patakok, hoznak magukkal valami ajándékot, és egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy részese lett valaminek, amiről előtte csak valami különös borzongással remélte, hogy de jó is lenne azokhoz tartozni, akik abba különlegesen szép, más folyóiratokhoz nem hasonlító, szerkezetében teljesen egyedi periodikába szoktak írni. Magamról korábban mindig azt hittem, hogy velem csak „megtörténnek a dolgok”, de nem én irányítom a történéseket, hanem a sors, a véletlen, akár van sors vagy véletlen, akár nincs. Nos, a laphoz kötődésért tettem valamit. Érdeklődtem iránta, szóba hoztam olyan valakinél, akit ismertem, szerettem, s tudtam róla, hogy aktív szereplője. Aztán azon kaptam magam, hogy egy asztalnál ülök a főszerkesztővel, és úgy beszélgetünk egymással, mintha évek óta ismernénk egymást. És ez csak a kezdet, később gyönyörű lapszámokban látom meg a nevemet, sűrű és élvezetes irodalmi esteken veszem észre magam, egy színház olyan rejtekútjain járok, ahova csak a bennfentesek juthatnak be, felolvasok és fényképezek, gyönyörködöm a többiek írásaiban, miközben az izgalom megnyugvássá nemesedik bennem: érzem, hogy jó helyen vagyok. Ennél nem tudok többet üzenni senkinek, akit a Nyugat Plusz levegője megcsapott: jó helyen van itt. Figyelő, érdeklődő, önzetlen és jó szándékú emberek vannak a fedélzeten, és Fellinivel szólva mindannyian azt érezhetjük, hogy „E la nave va”. És hajó megy. Vannak vitorlái, de vannak kazánjai is, és szénnel meg van rakodva alaposan, sőt, biztos, ami biztos, bőven van rajta evező is, ha be kellene segíteni az ellenséges áramlatokkal szemben. És minden evezőre van jelentkező is. Ez a legmegnyugtatóbb az egészben. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
