NAPLÓK: Baltazar Legutóbbi olvasó: 2024-05-20 19:45 Összes olvasás: 537800| 2291. | [tulajdonos]: interjú | 2016-06-25 10:41 | Az alábbi interjút Ughy Szabina készítette velem, és a Lyukasóra idei harmadik számában jelent meg.
***
- Évek, lassan évtizedek óta versrovatok vezetője vagy (Dokk, Magyar Napló, Kortárs). A Dokkon inkább fiatalok, pályakezdők próbálkoznak, akiket tanácsokkal, kritikával is elláttok. Látsz-e valamilyen elmozdulást, változást a költői habitusokban, nyelvezetükben, stílusukban, vehemenciájukban?
- Manapság az induló költők általában már nem a nagy elődök mintáját próbálják követni, hanem sokkal inkább egymásra figyelnek. Ez valamelyest az újonnan induló költői habitusok hasonlóságát eredményezi. Mindenesetre hosszú a pálya, van idő rátalálni az egyediségre. A saját, összetéveszthetetlen hang, amiért érdemes megdolgozni, ez jelenti a védjegyet mindenki számára. Ha letakarnánk egy antológia vagy egy irodalmi folyóiratban szereplő versek szerzőnek nevét, nagyon sok esetben lennénk gondban, hogy vajon ki írhatta. Szóval, ezen a téren elég nagy deficit van. Egy szerkesztőnek egyébként a legnagyszerűbb érzés, ha sikerül felfedeznie valakit. Nagyon sok parti fövenyt kell átrostálni az aranyért, de nincs más út. A Dokk, amelynek néhány hónapja a főszerkesztője lettem, különleges terep, egy tizenöt éve létező élő organizmus, tele értékkel, ahol azonban vannak meddőhányók is, hogy az előbbi hasonlat logikáját kövessem. Szerkesztőtársaimmal azt szeretnénk elérni, hogy ne csak a pálya kezdetén levő szerzők, hanem az idősebb pályatársak is természetes terepüknek tekintsék, és színvonalas szerkesztői válaszok reményében merjenek olyan szövegeket feltölteni, amelyekkel kételyeik vannak, amelyeket előtte nem publikáltak mértékadó folyóiratokban. Ennek nagyszerű hatása lehetne a Dokk egészére, növekvő rangot adhatna neki az internetes költészeti portálok között.
- Első köteted 1986-ban Fékezett habzás címmel jelent meg, aztán hosszú szünet következett, és csak 1998-ban jött a második kötetet, a Függőhíd. Mi történt a tizenkét év alatt? A rendszerváltás például befolyást költőiségedben?
- Az első kötet valóban korán született meg, ráadásul egy olyan évben, amikor A költészet másnapja című antológia is megjelent, benne a verseimmel, útjára indítva azóta nagy pályát befutott szerzőket, hogy csak Marno Jánost említsem. Az első kötet után 1991-ig publikáltam folyóiratokban, utána négy éves csönd következett. Ráfoghatom ezt az új foglalkozásomra való átállás következményének, de így utólag értelmezve a dolgot, valószínűbb, hogy írói válság, minimum egy elbizonytalanodás volt, amelyhez a külső körülmények inkább csak magyarázatul szolgálnak. Nem volt haszontalan idő azonban, mert annyi év telt el az első és második kötetem között, hogy a második egy kvázi válogatott kötetnek tekinthető. A hallgatásom éveire visszatekintve azt kell mondjam, akkoriban az írótársadalom egésze nagyon méltatlan és megalázó küzdelmeket vívott önmagával, amelyekből kimaradtam. A helyzet alapját képező konok szembenállás sajnos megmaradt, csak formái és eszközei lettek szofisztikáltabbak.
- Szerény módon vagy jelen a költészeti életben. Se blog, se honlap, se harsány, önünneplő Facebook bejegyzések. Tudatos döntés, vagy a jó bornak nem kell cégér? Mit gondolsz az irodalom, a költészet trükkös marketingfogásairól?
- Talán nem érdektelen fölidézni, hogy az ELTE bölcsészkari Jelenlét antológiák jelentették számomra a publikálás legkorábbi terepét. A szó belevésődött az emlékezetembe, de nem került múlt időbe, mert ez a szó az abszolút jelen. Ha a mennyiséget nézem, akkor magam is meglepődöm, hogy több mint ötszáz verset publikáltam folyóiratokban, amelyek száma – beleértve az online felületeket is – ötven körül van. Verseimből készültek francia, angol, spanyol, norvég, szlovák, orosz, szerb nyelvű fordítások. Honlapom valóban nincs, de a Dokk nevű portálon van egy naplóm, amely elég jelentős olvasottsággal rendelkezik. A játékokat amúgy én is szeretem, pár éve kitaláltam egy irodalmi alteregót, néhány alkalommal ezen az álnéven publikáltam. Ha jövőre lesz új kötetem, egy ciklus erejéig ő is szerepelni fog benne. Ami a költészet marketingfogásait illeti, ámulok néhány pályatársam tehetségén. Az a szerencse, hogy ezek az emberek az írás területén is igen tehetségesek, tehát az olvasó végül is jól jár. Annyit szeretnék még diszkréten hozzátenni ehhez, hogy a leginkább reflektorfényben levő szerzők kivételes helyzetükből adódóan a magyar irodalom legóvatosabbjai közé tartoznak. És megint csak hálát kell adnom a sorsomnak, hogy nekem nincs miért óvatosnak lennem; bár meglehetősen beleágyazódtam az irodalomba, polgári foglalkozásom megadja a függetlenséget.
- Talán provokatívnak tűnik a kérdés, pedig a legnagyobb szeretettel és értetlenséggel kérdem, ekkora és ilyen minőségű versterméssel a hátad mögött, vajon miért nem kaptál eddig József Attila-díjat?
- Premisszaként abból indulok ki, hogy minden pályatársam, aki József Attila-díjat kapott – megérdemelte. Ez nem jelenti azt, hogy amúgy általában a költők ne helyeznék el önmagukat valahol az irodalmi köztársaságban. Ez alól én sem vagyok kivétel, és bevallom, sok pályatársammal, és ha szabad ilyet mondani, „tisztelőmmel” együtt én sem értem, miért kerülnek el ilyen makacs következetességgel az elismerések. Alapból nem vagyok törtető, de félek, hogy ebben a kontextusban ez a szó félreérthető, hiszen nem akarom azt sugallni, hogy a díj a törtetésből születik. Naiv sem vagyok ugyanakkor, és épp a saját példám mutatja, az évtizedek alatt létrehozott verstermés önmagában nem elég az elismeréshez. Azt gondolom, hogy az a költői hang, amely a sajátom, bizonyos változtatásokkal megjelenik nálam fiatalabbaknál, és paradox módon őket hamarabb befogadja a kánon, mint engem. Már ott tartok, hogy legjobban annak tudnék örülni, ha egy értő és elszánt fiatal esztéta egy olyan pályaképet írna rólam, amelyben kirajzolódnának ezek a kapcsolódási vonalak az utódaimhoz.
- A legutolsó verseidet figyelve egy elég apokaliptikus világkép rajzolódik ki. Egyedül mintha a költészet, a művészet tarthatna meg minket, mintha ez volna az egyetlen menedék… Hogy látod a világ helyzetét? Változik a költészet szerepe?
- Nagyképűség lenne, ha azt mondanám, tudom, milyen a világ, legfeljebb azt mondhatom, én valamilyennek látom, és ezt elég gyakran versben is megfogalmazom. Ráadásul régi tapasztalat, hogy a vers többet tud, mint a szerzője. Szinte mindig egy nyelvi-gondolati forgácsból indul el a vers, amelyben egy lírai hős nekivág, hogy helytálljon valamiféle modellezett élethelyzetben. Általában fogalmam sincs, mit fog elérni, veszít-e vagy nyer… Legtöbbször veszít, de a vereségét nem pusztulásként éli meg, hanem a dolgok természetes állapotaként. Én pedig, aki megírtam, megnyugvással veszem, hogy veresége ellenére maradt benne erő a talpra álláshoz. Ez számomra mindig szolgáltat annyi elégtételt, hogy merjem újabb versben újabb csatába küldeni. A világ amúgy sokat ígér mindenből, jóból és rosszból, fenyeget és reményt ad. Nem vagyok híve a pozitív gondolkodásnak nevezett, talán jóakaratú, de manipulatív irányzatnak, ugyanis ez mindig arra irányul, hogy belássuk kicsiségünket. Kicsik vagyunk persze, de a bennünk lévő akarat elég nagy ahhoz, hogy merjünk arra törekedni, hogy változtassunk a világon. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy mindenről lehessen beszélni, írni, hogy a közös megpróbáltatások, veszélyek is lehessenek tárgyai az irodalomnak, és az ezeket érintő beszédmód megválasztása terén valódi szuverenitása lehessen az írónak. Élesen szemben állok azokkal a törekvésekkel, amelyek szeretnék távol tartani az irodalmat a „köz” ügyeitől. Láthatjuk, hogy a politika legtöbb szereplője saját szakmáját mennyire érdek-vezérelten, mennyire a hatalomtechnikai logika mentén gyakorolja. A szellem emberei, az írók, a költők lehetnének azok, akik az ő számukra is magasabbra teszik a közösség elvárásának a mércéjét.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
