NAPLÓK: A HÁRMAK Legutóbbi olvasó: 2026-01-20 03:08 Összes olvasás: 23141| 190. | [tulajdonos]: ILYEN | 2024-02-29 04:20 | MEGINT EGY FACEMLÉK
Pedig már el is felejtkeztem róla.
Viszont így, négy éves rálátással (2020-ban nem tört ki még a 2022-es háború) sokkal fontosabb, mint első megjelenésekor.
Mindig bajban voltam ezzel a képversemmel. Tudtam, hogy IGAZ.
De azt is tudtam, hogy a felületes szemlélő nem látja be. Képtelen belátni. Képtelen beleérezni. Képtelen felfogni "hogyan is van ez".
Hogy mennyire – és milyen észbontóan – igaz, amit kifejezek ebben.
(A képvers címe:)
A RÚT KISKATONA.
(A "tépett szöveg":)
Én lőttelek le!
(Alatta:)
s ezt megtehetnétek velem megint.
Sosem tudtam megmagyarázni a "megtehetnétek velem" műveltető szerkezetét.
Nem azért, mert művészileg képtelen lettem volna erre, hanem mert a minimalista esztétika nem engedett ennél több rávezetést.
Ennyi a "pont elég".
Csak reménykedtem mindig, hogy legalább néhányan (mindenek előtt a katonaviselt férfiak) megértik.
(Abban reménykedtem, hogy legalább ők majd nem lesznek felületesek. S felületesekkel valójában nincs dolgom. Nekik edukációra van szükségük, nem arra, hogy "helyettük rágjam meg a falatot".)
A "jóllakott napközis" álmoralizálók sem értik majd, ezt tudni véltem előre.
A parancsot ők nyilván nem hajtanák végre: "Ne ölj". Gondolják kihízott mosollyal.
Csakhogy, félő, mégis megtennék. Máshogy.
Például amikor nem is tudják, hogy teszik. Mert elkerülhetetlen. Amikor nincs idő gondolkodni... csak az önvédelmi reflex... csak egy rossz mozdulat...
Vagy a kimerült idegállapot valamilyen tévesztése...
baráti tűz...
Háború... háború... háború...
...baleset...
Nekem, leszerelt katonaként, mindez világossá vált a hadgyakorlatok "pokol-imitációinak" során.
Emlékszem, hogyan álltam egyszer egy vidéki város egyik közlekedési csomópontjában éjjel kettőkor, géppisztolyosan, a páncélsisakomon is fehér álcaruhával a hóesésben..
Bakonyi hadgyakorlatról vonultunk haza egy tűzérségi gépkocsioszloppal. Egy tiszt előreküldött a futárkocsival. Kiszálltam és egyszer csak annak a hangszerboltnak a kirakatában pillantottam meg magam, állig felfegyverkezve, ahol tíz évvel korábban az az elektromos gitár lógott, amit aztán megkaptam a 14. születésnapomra.
Pedig nem is kértem.
Apám mellettem állt és figyelte az arcomat, ahogyan a gitárra néztem.
S neki már ez is elég volt.
Láttam, hogy az üzlet azóta cipőkereskedéssé változott, de azt is, hogy a kirakat tükréből milyen ijesztő fegyveres alak néz farkasszemet velem.
"Műveltetés".
Háború.
Megsejteni véltem: milyen.
Én kaptam a parancsot, hogy az áthaladó tűzérségi egység menetoszlopát irányítsam.
Közben esett a hó.
 | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
