NAPLÓK: A Csöndes Ijesztő Legutóbbi olvasó: 2026-02-05 22:56 Összes olvasás: 2409| 2. | [tulajdonos]: emlékek | 2012-05-30 12:34 | Egy napot
Az álmokkal kezdem, a rémálmokkal folytatom. Borges. Ez az idézet szerepelt volna egy szakdolgozat elején, ami a félelemről szól. Egy szakdolgozat, amit már sosem fogok megírni.
A nevem Mirkó. Még biztos emlékszel rám.
Én voltam az a piperkőc, aki néha csak pózból is selyemingben és bőrcipőben járt be az egyetemre. Én voltam az, aki kopaszra borotválva, mocskos munkásnadrágban és mindig ugyanabban a szürke melegítőfelsőben ment el melletted az utcán. A szakállamba beleragadt a gipszpor és a festék. A csuklyát az arcomba húztam. Bűzlöttem, mint egy csöves. Nem akartál volna rámnézni. Láthatatlan voltam.
Én voltam az, aki egyszer száz kilométert gyalogolt a saját lábán, élelem nélkül. Csak hogy lássa, meg tudja-e tenni. A vaddisznók, igen. Megpróbáltam megfogni a hátukat. Odalopakodtam a sötétségben, mezítláb, egyedül, hogy lássam meg merem-e érinteni a hátukat. Talán egy marék sörte, attól boldog lettem volna. Elégedett. Aztán öltük őket. Éjszakáról éjszakára. Belekapaszkodtam egy puskába, amikor nem volt másba kapaszkodnom.
Két alkalommal nyúltam a daturához. Te úgy ismered, csattanó maszlag. Láttam a poklot.
És talán szerettem, és talán szerettek is.
Volt egy élet, amit a harag mozgatott ízről ízre. A végén összezavarodtam, nem bírtam tovább. Elmentem, kisétáltam belőle. Nem beszéltem a családommal. Nem beszéltem senkivel.
Verekedtem pénzért. Fogadások. Tanítottam fogyatékos gyerekeket. Az egyikük, egy autista, csavarhúzóval támadott rám. Szerettem azt a kölyköt.
Napi tíz-tizenkét órákat álltam a betonkeverő mellett. Aludtam nikecellbálákon. Pincékben. Garázsokban. Fogytam.
Aztán, egy nap arra eszméltem, hogy egy ember ücsörög előttem a földön, és azt kérdezi: miért, te hogyan élsz?
Azt feleltem: egyszerre egy napot.
| |
| 1. | [tulajdonos]: emlékek | 2012-05-30 12:11 | Enuma elis
Ezt a világot ősszel teremtették.
Gyerekkorom óta volt egy furcsa álmom. Talán visszatérő álomnak kellene nevezni, pedig soha nem volt ugyanolyan, és bár én is néha emlékeztem és néha nem az álmaimra – voltak olyanok, amiket még évtizedek után is részletről részletre fel tudtam idézni – de a lényege. Igen. A lényege mindig ugyanaz volt.
Láttam a Medvét. Ott állt az ösvényen. Elállta az utamat és én elfutottam. Néha más állat alakját öltötte magára, farkasét, egyszer fehér tigrisként jött el. De én tudtam, hogy Ő az. Ezekből az álmokból néha a düh, a kétségbeesés ébresztett fel. Könnyesre szaggattam a párnámat. Üvöltöttem. Rágtam. Vissza akartam menni.
Harag. Kétségbeesés.
Hogy többet láthassak, hogy többet tudhassak. Hogy belenézzek a szemébe, és kacagjak. Hogy azt mondhassam: nem félek Tőled.
És egyszer, egyetlen egyszer beszélt hozzám. Egy tó, vagy víznyelő partján álltunk. A vízben volt valami, mintha egy kis ezüst érme. Érte nyúltam. Láttam a Medvét, és mégsem. Ott volt mellettem, mint álom az álomban. Emlékszem a hangjára. Megfordítottam az érmét. Megint.
Farkas és medve. Te választhatsz.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
