NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 04:55 Összes olvasás: 54998| 260. | [tulajdonos]: Vissza | 2020-12-20 11:07 | Visszatértem (??) óta láthatóan megállt körülöttem a levegő. Talán félnek hozzám szólni, talán akkora a harag mindenkiben ((nemtelen (??)) lelépésem óta, ami megbocsáthatatlan. Ahogy a művelt japán mondaná: "Isten látja lelkemet", én csakis jót akartam. Lelkiismeretfurdalásom azért van, mert úgy bántottam meg embereket, hogy nem is akartam megbántani senkit. Az emberek, főleg ha személytelen a beszélgetés (interneten), hajlamosak arra, hogy pillanatok alatt félreértsék a másikat. Rossz szándékom sosem volt senkivel szemben, egyetlen nagy "bűnöm", hogy általában elmondom a véleményemet.
Amióta visszatértem, több embertől is bocsánatot kértem. Volt aki megbocsátott, mert még megvan benne a megbocsátás. Valószínűleg ő is tudja, hogy ha nem bocsátasz meg másoknak, nem várhatsz magad sem bocsánatot. Vannak, akik azt mondták, örülnek, hogy itt vagyok újra... ez volt a polkorrekt megfogalmazásuk, az üdvözlésük. És van, aki nem tud megbocsátani. Pedig keresztény, és nem halálos bűnt követtem el, amikor ezt a jobb sorsra érdemes Dokkot kritizáltam, illetve a tehetetlenséget, a nemtörődömséget. Amikor jobbat akartam. Haragot arattam.
Elkeseredésemben perrel fenyegettem a tulajokat. De csak azért mert nem adták meg azt, hogy kiléphessek ebből az egészből. Utánajártam, nekem lenne igazam, de "az egyesület jól fizetett" ügyvédeivel kellett volna harcolnom Nagyorosziból, Budapesten, egyedül. Átgondoltam a dolgot, kiléptem, nem írtam ide, volt, amikor hetekig rá sem néztem a Dokkra.
Minden más szarral együtt akkorára gyűlt bennem a stressz és a feszültség, hogy tö9rvényszerűen bekövetkezett a várható: infarktus. Egy lábon, egy kórházi ellátással. Állítólag majdnem meghaltam. Vagy meghalhattam volna. (Mindenki meghal egyszer.) Átértékeltem sok dolgot (bődületes közhely), felállítottam egy fontossági sorrendet. Sport, nyugalom, megszabadulni azoktól és olyanoktól, akik visszarángathatnak egy újabb infarktus közelébe. 4500 kilométer biciklizés, napi 2-3 tonna súly emelése, gumiszalagozás, kávé, alkohol kilőve (eddig sem volt sok), pipa kilőve, gyógyszer-hegyek naponta. Élek. Lélekben megbocsátottam mindenkinek, mert MÁR NEM ÉRDEKEL KOMOLYABBAN SEMMI. Csak a családom - általában ez marad az embernek, s "végül az ember csak Istennel marad beszélőviszonyban". Unokám született. Most várjuk a másodikat, fiam, két lányom megnősült-férjhez ment, már csak egy lányom "hajadon". Fiam után most legidősebb lányom ajándékoz meg bennünket unokával.
Megbocsátottam a Dokknak is. (Előző tulajdonrészem árát költő barátom megsegítésére fordítottam.) Néha be-benéztem. Aztán naponta. Aztán naponta többször. Így van ez egy Dokk-függőnél. Aztán amit láttam, megint szólásra kényszerített. Szóltam. Egyszer, többször. TGF-nek egyszer említettem tréfából, hogy ha egyszer meg akar szabadulni a részétől, hívjon. Akkor még semmi szándékom nem volt a Dokkal, csak zavart az, hogy amiért anno megvettük-újraélesztettük, az gellert kapott.
Aztán kaptam egy üzenetet, ha kell a résztulajdon, az enyém. Átvettem. Magam sem tudom, miért. Talán azt hittem, intelligens, értelmes emberek egymásnak meg tudnak bocsátani, ha intelligens, értelmes célért küzdenek.
Újra csalódnom kellett. Újra tisztába szeretném tenni magam körül a dolgokat. Kiléptem a Spangár Körből, a Sugárkankalinból, 15 év megfeszített munkája után december végén a legutolsó Börzsönyi Helikon számban elbúcsúzok az olvasóinktól, szerzőinktől. (Tudom, cserben hagyom őket, de magam nem vagyok értelmiségi, így nem is tudok "értelmiségi árulást" elkövetni senki ellen.)
Elfogytak az illúzióim a költőkkel-írókkal, az irodalommal kapcsolatban. Láthatóan "önkielégítenek", csak az az érdekes, hogy miért mindig a tudatlanabbak, butábbak elismerésére vágynak. Láthatóan lájkokat gyűjtenek csak, s maga az irodalom remélt-gondolt-hitt célja nem érdekli a nagy többséget. Az írók-költők országa lettünk. Mindenki okosabb a másiknál. Lehet egy elismert költőt bántani, lenézni, bratyizva elküldeni az anyjába - ilyen ez a szép új világ.
Közben a Dokk is haldoklik. (Mindig lehurrognak, hogy köszönik szépen, a Dokk jól van, csak én károgok.) Igen, a nagybeteg is "rendben van", hiszen él. Ugye? Ám csak ennyi lenne a cél? A puszta lét?
Most ott tartok, hogy már nem is reagálnak a felvetéseimre. (Szinte látom magam előtt a leveleket, amikben megbeszélik a staratégiát: "Nem kell válaszolni neki, majd "hazamegy"." Köszönöm az irányomban tanúsított közönyt. Értek belőle...
De "nem fogom be pörös számat".
Szervu(d)sztok!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
