NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-12-06 20:34 Összes olvasás: 85038| 958. | [tulajdonos]: A temetés | 2025-09-03 12:54 | A temetés
Késve érkeztünk, pedig a megadott időpont előtt fél órával már ott voltunk. Ám akkor már százak álltak a temető bejáratánál, és cigarettázva sírtak, vagy sírva cigarettáztak. Többnyire romák, fiatalok, idősek, mind-mind feketében, szívük is feketébe öltöztetve. Szólt a zene, egy platós kistehert alakítottak át „dídzséautóvá”, amin a zenészek ültek, hatalmas hangszóróikkal nem csak a temetőben lévőkkel, hanem a környező tízemeletesekben élőkkel is tudatták, nagy embert temetünk, olyat, aki megérdemli, hogy amikor földbe kerül, mindenki hallja a gyásznép sírását, a dalokat, a siratóénekeket. Igaz, az énekesnél (aki láthatóan a főnök volt a zenészek között) rendelni is lehetett dalokat, és ő mindig bemondta a mikrofonba, hogy ki búcsúzik az énekelt dallal, és ez a dal lehetett pattogós romanóta, mulatós sláger, vagy akár klasszikussá vált 70-es, 80-as évekbeli magyar dal is. Bármi, csak zene legyen, és passzoljon a rendelőhöz.
Mindegy is, a szív dala szólt minden rendelésből, énekből, dalból, mert a halottat mindenki szerette. Ha nem, akkor félte. Félte, mint az Istent! Tekintélyes ember volt, szinte mindenki ismerte a városában is, és még azon túl is. Első házasságából négy gyermeke született, három fiú és egy lány, akik édesanyjuk erős génjei miatt a roma emberek minden jellegzetességével rendelkeztek. Apjuk világos bőrű, világos hajú, nagydarab ember volt, tanult, mondhatni értelmiségi ember, vállalkozó. Évtizedekkel ezelőtt elváltak, ám egészen haláláig ő volt az első család feje, az első gyerekei irányítója, foglalkoztatója. Második házasságából egy fia született, aki alacsony volt, szelíd, de láthatóan az apját félő ember lett ő is. Persze hogy félte, hiszen huszonévesen sem kellett komolyabb munkákat vállalnia, az „apabankra” mindig számíthatott, bármi kérése is volt. Apjától kapta azt a lakást is, amiben élt a párjával. Fekete BMW-vel járt ő is, igaz, az apjának ezüst X5-öse volt, nem szeretett feltűnősködni. Vállakozásából szerény bevételről, de több tízmilliós bevallást tudott tenni a NAV felé, így nem sokat zaklatta a hatóság, meg egyébként is, voltak olyan ismerősei, akiknek csak egy szót kellett mondania, és el volt rendezve minden kényes dolog.
Az apa megjárta a börtönt fiatalabb korában, később vigyázott, hogy vissza ne kerüljön. Ebben már a fiai is segítették, hiszen egy klánként élve a szerepeket leosztották egymás között, ahogy a feladatokat is. Az apa alig látszott az emberek előtt, de mindenki tudta, hogy ő van a dolgok mögött, ő irányít. Fiai behajtók voltak, és ki tudja még mivel keresték a mindennapi betevőt, de nem éltek rosszul. Mind nagydarab, kopasz, „kigyúrt” figura volt, olyan, aki tudatosan alakította így ki a kinézetét is, mondhatni a munkájukhoz tartozott ez. Lánya épp egy idegen ország sanyarú és savanyú kenyerét ette, ugyanis idehaza keresték a rendőrök, mint „unokázós csaló” volt a hatóság látókörében.
A két család külön életet élt. Első családjával bonyolította az üzletet, második családjával pedig kipihente a munkájával járó fáradtságokat, nyugodtan, szabadon, tisztességes családapaként viselkedve, élve. Kovidos lett, talán érezte, hogy hamarosan meghalhat. Lélegeztetőgépre került a kórházban, és egy hét múlva már csak a halálhíre borzolta a kedélyeket, mindenki sajnálta, akinek köze volt hozzá. 61 évet élt, ami „nem kor” manapság. Bár a kórházban is határozottan kérte a fiait is és a feleségét is, hogy nem roma temetést kér, ha meghal, ennek ellenére a nagyfiúk az apjuk második feleségének szót sem adva a tanácskozáson, eldöntötték, hogy márpedig roma temetés lesz! Ennek megfelelően a hagyomány szerinti dolgokra kényszerítették a másik család tagjait is, az anyát, a fiát, és a fiú élettársát. Hosszú virrasztásokat rendeztek, természetesen az apa második családjának a házában, az apa pénzéből ettek-ittak, lerészegedésig szomorkodtak. Mindenkit köteleztek arra, hogy fekete ruhát vegyenek, és azt a temetés után égessék majd el, ahogy illik. A feleség tudta nélkül poloskát szereltek be a nappalijába, szobájába, hálószobájába, lehallgatták, hogy ha esetleg a fiával az apáról, s annak vagyonáról beszélgetnek, azt hallják. Meg voltak győződve arról, hogy az apának előlük is eldugott pénze van, amit nem akarnak majd nekik átadni, mint jogos jussukat. Az örökösödési törvény nekik smafu volt, azzal nem is számoltak, nem is érdekelte őket, ők a gyerekei voltak az apának, így nekik járt minden, vagy mindennek a rájuk eső része.
Az apa nem dugdosott előlük semmit. Családjának szép lakóháza, autói, feleségének szépségszalonja volt a belvárosban. A pénzt felélték, luxusban éltek a hivatalos vállalkozásból és a nem hivatalos, az első családjában felnevelt gyerekek tevékenységéből. Így tudta ötödik gyermekét is állandóan támogatni anyagilag. Tőle azt várta el, hogy semmit se tudjon, ne vegyen észre nem hivatalos tevékenységéből, hogy neki, az ötödik gyermekének semmi köze ne legyen ahhoz a világhoz, amiben ő él, vagy élt. Félig-meddig sikerült is, de a féltestvérség is kötelez! A nagyobb féltestvérek irányították a legkisebb öccsüket, de mélyen nem merült el a „dolgokban”. Testvérei ellen folyamatosan rendőrségi eljárások voltak, többnyire erőszakos cselekmények miatt, Zolinak, a legidősebbnek, az elsőszülöttnek a temetés után egy hónappal kellett bevonulnia ismét, letölteni újabb, másfél éves büntetését.
A temetésen minden, a legapróbb részlet is Zolitól függött, Zoliról szólt! Ő határozta meg a temetés előtt a teendőket, a virrasztást, ő kérte el erre a pénzt a törvényes feleségtől, ő mondta meg mindenkinek mi lesz a feladata, ő rendelte a zenészeket, a kocsit, ő intézett mindent: a sírhelyet, a sír felépítését, a koszorúkat, a virágokat, a vendégfogadó italokat, ételeket, mindent! Ezért kijárt neki minimum az, hogy az énekes zenész néha (na jó, elég sűrűn) felbőgött a hangszóróból, „Zoliiiiii, Zolikááááááám édes fijammmmmm, tőled búcsúzok Zoliiiii” üvöltötte a halott helyett. A sír egy földbe épített beton-szoba volt, teljesen berendezve ággyal, asztallal, székkel, étellel, a legmárkásabb italokkal megrakva az asztal, szekrényében a halott ruháival, pipereasztalán kedvenc karórájával, ami önmagában legalább kétmilliót ért. A halott természetesen üvegkoporsót kapott, amiben látható volt sminkelt, itt hagyott anyagi teste. A koszorúkból egy kis „allét” alakítottak ki a sír háta mögött. Nem volt nehéz, hiszen Zoli utasítására kétméter magas, másfél méter széles koszorúkat állítottak le minden gyerek, feleség és meny, vő nevében. Az a néhány hatalmas koszorú minimum négymillióba kerülhetett, persze ezt is az apa „állta”. Ezek a koszorúk önmagukban elszeparálták a sírt kelet felé, a temetésen résztvevők így észak, nyugat, és dél felé állták körül azt. Sokan az idegen sírhelyekre fáradtan leültek, mert maga a siratás a sírnál négy órát tartott. A katolikus pap rövidre fogta ugyan a szertartást, mit is tehetett volna, hiszen nem ilyen temetéshez volt szokva, ahol a gyászolók énekelnek, isznak, kiabálnak, trécselnek, és sorra rendelik a mulatós zenéket is. Hamar „lelépett” az atya, aztán a több órás búcsúzkodást is sokan megunva követték a példáját, a temetés végére, a koporsó sírba helyezésére már csak a legkitartóbbak, illetve azok maradtak, akiknek kötelező volt ottmaradniuk! A szűk család, gyerekek, menyek, vők, unokák, vagy azok közvetlen rokonai. Odamenetelkor a halott egyik unokatestvére kért tájékoztatást tőlünk a sír hollétéről, és bemutatkozott, meglepte, amit látott, nem tudta, hogy roma temetésre jött. Talán nem is tudott a megboldogult első családjáról semmit. Ő, és a felesége is ugyanolyan hamar távoztak. Mi kitartottunk a végsőkig, a felesége, fia, annak élettársa többször odajött hozzánk és mi vigasztaltuk őket, mert a halál nem természetes, ha így viszi el az embert, ennyire gyorsan és hirtelen.
Amikor Zoli és a testvérei kellően lerészegedtek, és kellően kiénekelték bújukat-bajukat, akkor döntöttek úgy, ideje leengedni a koporsót a sírba. Persze az első feleség látványosan a sírba akart ugrani a halott után, de még mielőtt a koporsót leengedték volna, Zoli kérésére a temetkezésiek kinyitották a lezárt üvegkoporsót, mert Zoli el akart búcsúzni az apjától úgy is, hogy még utoljára megérinti, és betesz egy üveg pálinkát mellé. A parancsra megtették neki, felnyitották az üvegkoporsót, amiben a tűző napon már több órát feküdt a test. Majd lezárták a fedelet ahogy tudták, és leengedték végső nyughelyére, az ételek, italok, és a megszokott saját tárgyai közé. Még jó sokáig ettek és ittak a sírnál a rokonok, hatalmas szemetet hagyva maguk után, az idegen sírokra ülve, állva, majd szép lassan, talán az est beálltakor hazamentek. Mi ezt már nem vártuk meg, mert hozzánk senki sem szólt, senki sem kínált, senki sem nézett ránk. Kívül estünk a körön.
A temetőbe minden nap kijárt a második feleség, és a legkisebb fiú az élettársával. Mások nem nagyon. A napi látogatás egyszercsak rémes horrorrá vált. Először a fiatalok érezték meg a szagot. Azt hitték, a virágok rohadnak. Majd arra gondoltak, valahonnan messzebbről hozza a szél feléjük a szagot. Néhány napig elviselték a bűzt, de amikor már a legyek döngése hangosabb volt a város zajánál a sírnál, valamelyikük lehajolt a sír fedeléhez, és megérezte: a bűz a sírból jön.
A Zoli parancsára kinyitott üvegkoporsót nem tudták rendesen visszazárni a temetkezésiek, így az apa bomlásnak indult teste adta ezt a förtelmesen pokoli szagot. Amikor ezt a történetet meghallottam, csak arra tudtam gondolni, hogy az emberek felé túljátszott fiúi tisztelet és az alkohol hatása mit tud okozni! A temetés lényegét vette el Zoli külvilágnak szóló viselkedése, mert az embert épp azért is temetjük el, hogy ne érezzük a bomlás, a leépülés, a test rohadásának szagát, bűzét! Hogy úgy is tisztelegjünk a meghalt ember előtt, hogy szemérmesen eltakarjuk romló testének bomló folyamatait önmagunk elől, hogy a halott emlékét tisztán, szépen, szagtalanul őrizhessük meg. Most az apa úgy feküdt ott lenn, mint egy elütött dög az út szélén, míg a legkisebb fiú és az élettársa el nem intézte, hogy a sírkövesek azonnal beszigeteljék a sír fedelét úgy, hogy abból senki és semmi se jöhessen ki erre a világra.
(Megjelent az AGRIA folyóirat XIX. évf. 2. sz. 2025 nyári számában) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
