NAPLÓK: Csitesz Legutóbbi olvasó: 2025-07-12 21:57 Összes olvasás: 8938| 2. | [tulajdonos]: Életünk könyve | 2006-06-11 06:58 | A bunkó ficsúr önelégült vigyorral zúgott bele apuci sokmilliós verdájával a pocsolyába, és csapta le koszos esővízzel az óvatlan járókelőket. A sötét felhők, mint csőtörés egy százéves pesti bérházban, ontották az égi áldást. Csak néhány bátor Terminátor merészkedett ki a világba, szorosan esernyőjébe kapaszkodva, amit azután szépen kifordított a hideg, viharos szél. Fogadjunk, hogy Mary Poppins nem ezzel a járattal érkezett! Ezekre a gondolatokra elmosolyodott. Micsoda baromság. Itt áll egy kapualjban ázottan, fázik, egyedül van, és ilyen hülyeség jár az agyában. Ez talán már a leépülés jele? Szemben, a túloldalon cirkalmasan festett cégtábla kacérkodott vele.
" Jobb, mint otthon" kisvendéglő. Hm. Az otthonnál nem nehéz jobbnak lenni. Fél órája jött el hazulról. Az apja hozta szokásos formáját, és sikerült eldülöngélnie az ágyig. Az anyja becsukott konyhaajtó mögött súrolta a gáztűzhelyet. Erre megint vigyorgott egy jót. Be kéne tenni a Guinnisbe a tűzhelyet, mint a legstrapabíróbb készüléket a világon. Minden nap fél órát súrolja az anyja és még zománc is van rajta.
Átrohant az úttesten, ennél vizesebb már úgysem lesz. A kocsmában a szokásos életkép. A csodás szőke kontyot viselő pultos tündér hajkölteményénél már csak az arcára felvitt festékréteget elkövető kőműves szakértelme a figyelemreméltóbb. A sarokban villódzó pénznyelőt kopaszra nyírt, 52-es bicepszű intellektuel bűvöli, mint Cipolla hálás közönségét. Időnként megrázza ujjnyi vastag arany karláncát. Biztosan ezzel méri az időt, mert órája nincs. Néhány szabadságon lévő betérő vendég, pár nyugdíjas, egy-két szellemi foglalkozásúnak tűnő pofa, valamint mami a kisfröccsével.
Legkedvesebb mosolyával fordult a mesék szép tündére felé:
- Kezitcsókolom, egy fél gyógyszert szeretnék kérni.
- Tessék? - jött a megrökönyödött válasz.
- Elnézést, egy fél unicumot szeretnék. Tetszik tudni, 41 féle gyógynövény párlata. Legalább is ezt mondják.
A hatvanas évekből visszamaradt hajreklám csábító mosollyal töltötte az italt és mintha valamit forgatott volna fejében.
- Mielőtt eltenné, tessék szíves önteni még egyet, hogy ne kelljen csavargatni a tetejét - kérte teljesen jámborul és nyomban rájött, hogy iszonyú hülyeséget mondott, mert minden italok felügyelőjének amúgy is termetes keblei legalább öt centit emelkedtek a beszívott levegőtől. Szinte izzott körülötte a levegő és szemei mágnesként tapadtak rá. Már attól tartott, hogy fellobban az unicum, ezért gyorsan lehajtotta. Az unicum kellemesen átjárta testét. Közben odakint elállt az eső, kisütött a nap és a sugarak ezüstösön kergetőztek a kátyúkban összegyűlt vizekben. Kért még egy fröccsöt, fizetett és legszebb csábmosolyával búcsúzott, mielőtt magába szippantja a kocsma legártatlanabb húsevő virága.
Ráért. Az asszony már egy éve otthagyta. Vitte a gyereket, vitte a lakásból, amit akart. Egyedül a fiát sajnálta.
A nap jólesően melengette átázott dzsekijét. Az emberek mosolyogva beszélgettek. A fák levelei a zöld mindenféle árnyalatával verték vissza a fényes világot.
Megállt egy antikvárium kirakata előtt. Az üvegen túl a tudás és a szépség feneketlen óceánja. Habozás nélkül bement. Úgysincs mit csinálnia. Bent néhány érdeklődő. Nézegették a könyvek borítóját, vagy bele-beleolvastak egy-egy műbe. Szerette az antikváriumok különös szagát. Benne van a régi könyvek, volt tulajdonosaik életének minden egyes perce, történése. Odament a verses polchoz, találomra nézelődött. Talált egy Villon kötetet. Ugyanaz a fordítás, ami neki is megvan. Az illusztráció nem tetszett neki. Lehajolt, hogy visszateszi a helyére amikor érezte, hogy meglök valakit.
Egy Nő állt mögötte, akit majdnem kibillentett az egyensúlyából.
- Elnézést, - mondta zavarodottan.
- Nem történt semmi,- mondta a Nő kedvesen. Rövid, egyenes szálú haja éppen, hogy eltakarta fülét, érdekes alakú orrán szemüveg pihent, a szeme pedig, a szeme pedig egészen különös színű volt.
- Tudja, ez a sok könyv egészen megrészegíti az embert- próbálta humorral elütni baklövését.
- Úgy érzem, nemcsak erről van szó… - jött az azonnali riposzt.
Visszagondolt az imént megivott italokra, az előtte elfogyasztott fröccsökre és mintha elpirult volna.
- Tudja, az eső, a hideg, kellett egy kis szíverősítő.
- És most már elég erős a szíve? - kérdezte évődve a Nő.
- Ó, hát persze, illetve nincs annak semmi baja..., ö…, vásárol valamit, vagy csak nézelődik? – kérdezte, és folyamatosan a nő szemét figyelte.
Nem tudta eldönteni, hogy milyen színű, vagy mihez hasonlít a szeme.
- Csak nézelődöm… - jött a válasz .
Valami furcsa köd ereszkedett le a boltra, mint mikor az ember hunyorog és csak a tér egészen szűk keretét fogja be a szem.
- Látott valami érdekes könyvet? - kérdezte, és tudta, hogy ennél ostobább kérdést még ki sem lehet találni. Mi mást lehet találni egy könyvesboltban, mint érdekes könyveket?
- Minden nőtől ilyen butaságokat szokott kérdezni? - jött a váratlan támadás.
- Nem, csak mikor zavarban vagyok.
- Zavarban, mitől van zavarban?
- Hát, nem is tudom. Talán attól, hogy nem tudom, milyen színű a szeme?
- És mire tippel?
- Talán, ha kimennénk a napra, akkor jobban megnézhetném.
- És mi lesz a könyvekkel?
- Ó, hát azok megvárnak bennünket. Ha több száz évig tudtak várni, akkor ezt a kis időt már kivárják.
- És meddig kell várniuk a könyveknek? - jött az újabb talányos kérdés.
- Addig kell várniuk, míg mindegyik megtalálja azt az olvasót, aki megvásárolja, elolvassa és megszereti a könyvet. Minden könyvhöz tartozik egy ember. Ha egymásra találnak, együtt maradnak egy egész életen keresztül.
- Nem túl idealista megközelítés ez? - kérdezte a Nő kételkedve.
- Próbálkozott már vele?
- Igen, próbálkoztam, - jött a válasz és mintha most bizonytalanodott volna el először a beszélgetést folyamán.
Érezte, hogy valamilyen erő magába öleli, fogva tartja. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejében, cikáztak, mint forró nyárban a villámok. Csak tudná, hogy mi történik most vele és, tudná, hogy milyen színű a Nő szeme? Végül támadt egy ötlete.
- Tudja mit? Mióta beszélgetünk egymással, azon gondolkodom, hogy milyen színű a szeme. Ha sétál velem egyet kint a szikrázó napsütésben, akkor talán megtudom. Cserébe, én meggyőzöm arról, hogy igenis létezhet az, hogy egy könyv és egy ember örök életre egymásra talál.
- És hogyan győz meg erről? - szólt a vidám kérdés, de már kint a zajos, zsúfolt utcán.
Nézte elbűvölten a szemeket és megtalálta a választ:
- Napraforgó, igen, a szeme a napraforgóhoz hasonlít. És, hogyan győzöm meg? Megmutatom a saját könyvemet.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
