NAPLÓK: CROATIAI NAPOK Legutóbbi olvasó: 2024-04-22 16:50 Összes olvasás: 6699| 2. | [tulajdonos]: 2. nap | 2007-08-28 11:55 | A tenger itt a közelben. A túl-közelben. Nem kell érte tenni semmit, három perc alatt a sziklás parthoz érhetek, leülhetek, lógathatom a lábam, nézhetem a közeli, hatalmas, vulkanikus hegyet, az ügyetlen fürdőzőket (mint az őszi legyek, fáradtak, de még zümmögnek), a langyos tengert (itt különösen sós), a mozdulatlan sirályok seregét, majd, hogy fel-felreppen egy, és lecsapni készül. Néha fel-feltűnik egy-egy fiatal mell, fenék, és nagyon-nagyon ritkán összeáll belőlük egy-egy ember, még ritkábban egy-egy nő, és eddig még egyszer sem, de reménykedem benne, hogy valamikor lesz belőlük arc is.
Alig mozdulok ki a lakásból. A szállásadók barátkoznának, nem sejtik, milyen reménytelen dolog ez, ha magamra csukom az ajtót vagy a szempillámat, hiába kopogtatnak, hiába kedveskednek és hiába engedem be őket, hiába kedveskedem: nem találhatják meg, akit keresnek, mert ő senkit sem keres. Belegázolok a múltamba, és pornó-horroros őszinteséggel élem újra a jeleneteket, kinagyítom a képeket, nagyon lassú zoommal ráközelítek a főszereplőkre, vizsgálom arcukat, szemüket, tartásukat: csodálom őket. Rajongok életem szereplőiért.
A fiamnak hiába írok, nem válaszol. SMS. Felhívni nem merem.
Ülök a szobában, és Martinit iszom, ki tudja, miért, nem emlékszem, ízlik-e, se vers, se próza nem jut el hozzám, egy véletlenül elhozott magazin keresztrejtvényeit fejtem meg, igyekszem kerülni mindent.
A gonosz itt is megtalál. Ereje alig, fél a tengertől. A szívemből kulcsok hullanak ki, kötődéseim talmi, földi limlomokhoz. Néhány kulcs emberek szívét nyitotta régen. Ma már nem merészkednék be semmi kincsért senki lelkébe. A magaméból is kifele tartok.
Mi az emlékezet? Ezen gondolkodom a legtöbbet. Alkotás. Elég ezt egy szóban összesűríteni, de ennek az alkotásnak módszertanában és sajátos műveinek részletein sokáig időznek gondolataim.
Ha a gonoszság a passzív jóság, akkor nagy bajban vagyok. A nagy baj kihívás. De akinek nincsenek ambíciói...
Keresem magamban, kinek üzenhetnék.
| |
| 1. | [tulajdonos]: 1. nap | 2007-08-26 19:16 | KATAMARÁNON MALI LOSINJ FELÉ
Horizonton. Szép a hajó, ha aszondom. Mint egy szobor. Tűzfekete.
Gyertya lángja vitorlája, ég az ég együtt vele.
Láthatáron magasodik, ahol a nap kapaszkodik: lefele.
Horizonton végiggurul, mint a barnult két forintos
járda szélén Szombathelyen nyolcvanban vagy nyolcvanegyben.
Haragszik vagy szomorkodik: beleköt a semmibe, beleköp a semmibe.
Nagy csapatban láthatatlan vad paripák, vágtáznak a tengeren,
sok millió pata csobban, lábuk nyomán a habokban tajtékzik a víziporban fel a tenger, nem pihen,
nem pihenhet, ha ez a vadlósereglet vágtázik át mindenen,
minden kertet, sivatagot, tengert, erdőt széttapos.
Nem látszanak, hogy kik ezek, nem tudja azt senki sem,
csak mi ketten, senki-senki rajtunk kívül, rajtad s rajtam,
nem tudhatják, hogy ebben a vad csapatban réges-régen ott nyargaltam,
én is, bizony, voltam táltos a seregben, csatakosan csatangoltam,
még a világ része voltam, ura voltam, nem raboltam,
egy tudattal, mint az engedékeny fák az erős szélben, úgy nyargaltam.
Senki-senki, senki sem.
Nagyon gyakran az én patám szikrájából pattant ki a tenger dísze:
a lemenő napnak útja, aranyjárda, amin a vízi tündérek haza jártak.
Volt, hogy egy-egy el-elkésett, lement a nap, s nem járdára: vízre lépett,
őt kaptam fel a hátamra, vágtáztam a horizontra, onnan dobtam ki az űrbe,
hogy a többi gyenge tündért még időben, még a fényben utolérje.
Csak mi ketten. S alig hisszük, te se, én se. Még te sem.
Csak, ha részeg a mi szívünk. Akkor hisszük. Részegen.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
