Ami nagyon sokat segített mostanában, az a Myers-Briggs féle személyiségtipológia. A gyerekek csinálták, így jutott eszembe, h akkor megnézem újra. 3 évvel ezelőtt, még forradalmár koromban INFJ-nek jöttem ki, most viszont angolul és magyarul is INFP lett az eredmény. A népesség kb 4%-a, és az írók jókora hányada ez a személyiségtípus. Ez eddig nem nagy vmi, elolvastam a részletes jellemzést, 80% fölötti egyezés, de nem ettől lettem jobban, hanem a youtube-on talált mémektől. Amikért fiamé az érdem, aki - micsoda meglepetés!- szintén infp.
1. Nem hiszem ugyan, h bárki venné a fáradságot, h megnézze, de itt van:
Amire rácsodálkoztam, h ott volt ez a szerencsétlen 'crush'-okra való hajlamom is. Vhogy úgy, h "A reakcióm, miután vki, akit most először láttam, kedves volt velem: 'Ő lenne életem szerelme?'"
Meg: "Én: nem is ismered. Legbelsőbb én: Szeress bele!" De ez nyilván csak az egyik szegmens. Ami a lényeg, h a mémek alapján rájöttem, h normális vagyok. Csak infp, aki ugyan egész életében keresi azt az embert, akivel olyan mélységű kapcsolata lehet, amilyen mélységű érzésekre képes, de sose találja meg. Ez nyilván egyetlen szegmens, de ott volt minden furcsaságom, zavarba ejtő tulajdonságom/viselkedésem is, ami alapján egyesek abnormálisnak tartanak. (Itt nemcsak a drágára gondolok, inkább a típusra, amit képvisel.)
Amellett, h olyan dolgok is, amik miatt én nem is akarnék másmilyen lenni, mert a világnak szüksége van az ilyenekre, mint én. Mint mi. :)
Azon, h nem értenek, félreértenek, rosszra magyaráznak, most mit csodálkozzak a 4%-ot figyelembe véve, meg azt, h vki nem az intuitív típus, akkor csak annyit képes felfogni, ami benne is megvan, itt meg az van, h mindenből nagyobb a mélység, mint másoknak. Ja, meg ez a típus ismeri a legjobban magát, mert könnyen megy neki, h őszinte legyen magával. A többi típusnál ez egyáltalán nem olyan magától értetődő.
Jó, fiam is mondja, h ez csak kiindulópont, de nemcsak mémeket néztem, hanem mindenféle kapcsolódó videót és kettő eléggé szíven ütött. 2. Az egyik a 'crush' téma. Mert amit éreztem most is, meg a korábbi katasztrofális esetekben is, nem szerelem volt, csak nem tom, hogy magyarítsam, mert hivatalosan 'fellobbanás', de utolsó előtti alkalommal 5 évig tartott, ami nem kifejezetten illeszkedik hozzá koherensen. Ez az utolsó nem fog, arra is rátérek, miért nem.
Szóval megnéztem az INFP-s anyagok közt egy videót: How to get over a crush?
és tudom, h nem a spanyolviasz, ami benne van, de nagyot koppant nálam. "Crushes are never real. It's not romantic, don't do that. If I hear someone feeling nostalgic about a crush, or having it for a longer period of time, I always feel dismayed cause it's not reaL" A távolság, a másik nem ismerése, a leküzdhetetlen akadályok lobbantják be. Ha véletlen lesz is belőle vmi, az pont azért nem működőképes, mert az ember már annyit fantáziált róla, annyira felépítette magában, h az igazi ember csak csalódás lehet. És hogy hogy legyünk túl rajta? Vagy 'szeressünk' másba, mert kizárólagos, és egyszerre csak egybe 'szerelmes' az ember, de persze ez nem valódi megoldás. A másik meg, hogy kezdeményezzünk kapcsolatot, mert attól kipukkad. Mert vissza fog utasítani és rájövök, h csak képzeltem mindent. Pont, amit csináltam, csak azt bánom, h nem sokkal előbb, kb január-februárban meg kellett volna lépni. Ez nagyon sokat adott nekem, mert eddig öltem magam, h minek léptem, de most látom, h pontosan azt tettem, amit kellett. Mert ha nem lépek, még mindig annak a felemás szarnak a rabja lennék, ami elborzaszt.
3. A másik videó tanácsokat osztogatott infp-knek, vagy infp ismerősökhöz. Itt az a rész ütött meg, h ha egy infp még ráadásul intelligens is, akkor az a veszély fenyeget, h az egész életét eltölti egy nem igazán neki való foglalkozásban, mert AZT IS JÓL FOGJA CSINÁLNI, és soha nem tudja meg mire lett volna képes a hivatásában. A tanács: adjunk magunknak időt, h megírjuk azt a rohadt könyvet, ha az az,mi meg akar születni. Két éve el szeretnék vonulni írni, és egyre nehezebben nyomom el magamban, egyre frusztráltabb vagyok attól, h le kell róla mondanom.
Anyukám mindig is félt egy kicsit attól, ami bennem van. Megint nincs időm, ami szerencsésen megóv most is, ahogy eddig is, h az legyek, aki vagyok. Sokat tanultam az elmúlt pár napban arról, amit ez jelent. Anyukám egészen más személyiség típus, mint ami én vagyok. Ezért is félt mindig, mert érezte, h engem azok a korlátok, amik őt, nem fognak visszatartani. Hogy ha az kell, képes vagyok az egész életemet újra írni és nemcsak szereplőket kicserélni, hanem a műfajt is leváltani, urambocs'á új műfajt teremteni akár. Neki úgy tűnhetett, h bennem ketyeg egy időzített bomba, nem tudom, tudja, h milyen erős morális elvárások ketyegtetik. Mindenesetre költözős álmom volt, ami egzisztenciális krízis általában, és arról szólt gyakorlatilag, h a férjemmel ez nem fog menni. Attól félek, h soha nem fog felrobbanni.
Akit szerettem, nem létezett. A dolgok állása ugyanaz, mint egy éve: dacára a többszöri elszenvedett fájdalomnak, gyakorlatilag nem voltam szerelmes senkibe. Amit szerettem szegény szerelmeimben, az belőlem, az én képzeletemből, lelkemből került oda, nemcsak a történet, de az ember is, akibe. Az az ember, aki ő igazából, kurvára nem bír érdekelni.
Ami még érdekes, h megkönnyebbült vagyok. Többször hangosan felnevettem az elmúlt napokban és egy (tényleg) kedves kolléganőm meg is jegyezte, h milyen jó, h végre mosolyogni lát. Egy másik megkérdezte, hogy vagyok, és mikor magamba néztem, azt találtam, h végre kezdek jól lenni. Ami az érdekes, h nem az elutasítottsághoz képest, hanem a szerelmes állapotomhoz képest. Mintha nagy teher esett volna le azzal, h nem kell ezzel foglalkoznom többet.
Nyilván hullámzik, ha véletlen beugrik vmi, amit képzeltem, amit hittem róla, az szar, de távol tartom magamtól ezeket a gondolatokat.
És megpróbálom, nem tom sikerülni fog-e, ezt a témát ezzel le is, mert jobban örülnék, ha a naplóm a szellemi életemről szólna, nem a fiktív szerelmiről.
Most fejeztem be Sarah Waters The Little Stranger című könyvét. Eléggé megrázott, de ahhoz képest, hogy ghost sztori, magamhoz is térített. Nem először csinálja ezt, a Night Watch hasonló élmény volt. Lehet, h kifejtem még, nem tudom, egyelőre annyit, hogy nagyon tudja a visszautasított szerelmet és a körülötte ólálkodó sötétséget. Jó, h elolvastam ezt most. Amellett, h mesterien ír, a vége, az utolsó mondat például verhetetlen. Csak, mint kiderült, megint eltalálódott, mit, pedig mikor elkezdtem, még Wales-ben, még nem gondoltam volna se azt, h ez lesz benne, se azt, h az lesz velem, ami van.
Írtam régebben, h van másik naplóm is. Online is, meg füzetbe írt is. Sőt, több, mikor melyik van kéznél. Mert papír, toll nélkül nem megyek sehova. Ha mégis, az olyan, mintha vmi alapvető hiányozna. Ahhoz képest, h nincs időm, fertelmes sokat írok, gyakorlatilag minden kézre eső felületre.
Időnként visszaolvasom. Tudjuk, az emlékezet megbízhatatlan. De legalább így tudom, h miről mit gondoltam anno. Pláne, h őszinte próbálok magammal lenni ( mert különben minek is?). Szóval ilyen szempontból megbízhatónak vehető.
Amit most találtam, május 7-én kelt. Íme:
"Az is felmerült bennem, h képes arra, h kitárgyaljon engem a hátam mögött. Hogy azt kitárgyalja, h vonzódtam hozzá, és hogy ez neki milyen kínos. Egy hete kizártnak tartottam volna, h ilyen aljasságra képes, ma nem tartom annak."
Szal nem arról volt itt szó, h ne ismertem volna. Hanem arról, h szándékosan figyelmen kívül hagytam dolgokat, amiket leolvastam róla.
A buszon iskolánk két tanulója ült közvetlen mögöttem, két nagydarab, csúnya fiú. Egyiküket többen hülyének tartják, épp a múlt héten védtem meg, mikor a csoportomból vki ilyesmit mondott rá. Beszélgettek. Először két kollégát, két másik angoltanárt ócsároltak, h milyen szar tanárok. Én csak azért nem kerültem bele a szórásba sztem, mert nem tanítom egyiküket sem. Aztán az, akit a múlt héten megvédtem, előszedte a telefonját és egy Messengeres beszélgetést olvasgatott, miközben nem győzte leszólni a lányt, aki írt neki és akinek ő visszaírt. Vhogy így: ' Kérdezem: MÉRT szeretsz? Azt mondja, szép a szemem. Kész!' A másik jóízűen csatlakozott és egy idő múlva tanácsokat kezdett adni, mit kéne írnia ahhoz, h a kiscsajnak átjöjjön,h "Szeretsz és ez engem fölbasz." Ezt most szó szerint idéztem. Úgy látszik, trend.
Nem meglepő módon vele álmodtam. Ez nem, mint útmutatás érdekes, hanem hogy hol tart az agyam az események feldolgozásában. Többen voltunk, de folyton körülöttem mászkált, ( ami arra utal, h még mindig nem töröltem, írtam felül az érdeklődésére vonatkozó téveszméket), odahozott egy cipőt is nekem, amit már végképp nehéz volt megmagyarázni, miközben én I.-vel beszélgettem. Anyukám is szóba került, könnybe lábadt szemmel azt mondtam, h mindenképpen el kell hozzá mennem, mert " lehet, h ez lesz az utolsó tél". Mire ő azon morfondírozott, h erre nem tud mit reagálni, mert "nem ért a hőmérsékletekhez".
Ma reggel megint lekéstem a 6.15-ös buszt, viszont mikor bicikliztem felfelé a sötét alvégből, belefutottam egy vadkacsába. Állt a rosszul kivilágított közben a házunk mögött mozdulatlanul. Akkor is csak a fejét mozdította meg egy kicsit, mikor kikerültem.
