Írtam régebben, h van másik naplóm is. Online is, meg füzetbe írt is. Sőt, több, mikor melyik van kéznél. Mert papír, toll nélkül nem megyek sehova. Ha mégis, az olyan, mintha vmi alapvető hiányozna. Ahhoz képest, h nincs időm, fertelmes sokat írok, gyakorlatilag minden kézre eső felületre.
Időnként visszaolvasom. Tudjuk, az emlékezet megbízhatatlan. De legalább így tudom, h miről mit gondoltam anno. Pláne, h őszinte próbálok magammal lenni ( mert különben minek is?). Szóval ilyen szempontból megbízhatónak vehető.
Amit most találtam, május 7-én kelt. Íme:
"Az is felmerült bennem, h képes arra, h kitárgyaljon engem a hátam mögött. Hogy azt kitárgyalja, h vonzódtam hozzá, és hogy ez neki milyen kínos. Egy hete kizártnak tartottam volna, h ilyen aljasságra képes, ma nem tartom annak."
Szal nem arról volt itt szó, h ne ismertem volna. Hanem arról, h szándékosan figyelmen kívül hagytam dolgokat, amiket leolvastam róla.
A buszon iskolánk két tanulója ült közvetlen mögöttem, két nagydarab, csúnya fiú. Egyiküket többen hülyének tartják, épp a múlt héten védtem meg, mikor a csoportomból vki ilyesmit mondott rá. Beszélgettek. Először két kollégát, két másik angoltanárt ócsároltak, h milyen szar tanárok. Én csak azért nem kerültem bele a szórásba sztem, mert nem tanítom egyiküket sem. Aztán az, akit a múlt héten megvédtem, előszedte a telefonját és egy Messengeres beszélgetést olvasgatott, miközben nem győzte leszólni a lányt, aki írt neki és akinek ő visszaírt. Vhogy így: ' Kérdezem: MÉRT szeretsz? Azt mondja, szép a szemem. Kész!' A másik jóízűen csatlakozott és egy idő múlva tanácsokat kezdett adni, mit kéne írnia ahhoz, h a kiscsajnak átjöjjön,h "Szeretsz és ez engem fölbasz." Ezt most szó szerint idéztem. Úgy látszik, trend.
Nem meglepő módon vele álmodtam. Ez nem, mint útmutatás érdekes, hanem hogy hol tart az agyam az események feldolgozásában. Többen voltunk, de folyton körülöttem mászkált, ( ami arra utal, h még mindig nem töröltem, írtam felül az érdeklődésére vonatkozó téveszméket), odahozott egy cipőt is nekem, amit már végképp nehéz volt megmagyarázni, miközben én I.-vel beszélgettem. Anyukám is szóba került, könnybe lábadt szemmel azt mondtam, h mindenképpen el kell hozzá mennem, mert " lehet, h ez lesz az utolsó tél". Mire ő azon morfondírozott, h erre nem tud mit reagálni, mert "nem ért a hőmérsékletekhez".
Ma reggel megint lekéstem a 6.15-ös buszt, viszont mikor bicikliztem felfelé a sötét alvégből, belefutottam egy vadkacsába. Állt a rosszul kivilágított közben a házunk mögött mozdulatlanul. Akkor is csak a fejét mozdította meg egy kicsit, mikor kikerültem.
Kiváncsi voltam, mi lesz az ezredik bejegyzésem. Ómennek nem túl jó, de egyébként, ha belegondolok, teljesen OK. Baromira írni szeretnék, nem pedig tanítani. Most, ha szabad lennék magammal, ami soha nem voltam, elindulnék és meg sem állnék, amíg pontot nem tettem a végemre.
Nem tudok szabadulni attól a gondolattól most, h ideértem, ahol vagyok, h nem véletlen ez mégsem, és vissza nem térő lehetőség vmiféle átlépésre, ugrásra, amit innen lehet, egyébként meg nem. Ezelőtt 6 évvel azt írtam, h a fájdalom energia és -nevezzük jobb híján így- a szeretet kurva nagy erő, aminél rohadtul kell vigyázni, h ne rosszra. Ennyiből világos, h nem a szeretet a jó szó erre. Szóval ami most van, az hasonlít arra, mikor a vér átveszi a hatalmat fölöttem, világok közöttiség, mert kilódított a normál körülményeim közül, amit magamról gondolok, kint vagyok a kereteimen kívül és mintha kezdhetnék ezzel vmit. Mintha kezdenem kéne, mert nem adatik sűrűn ilyen. Az ami kilökött kibaszott erős volt és nem tudom miből és miért. Nem ember szívébe való nagy kínok késeivel. De akkor már nem tékozolnám el. Viszont tévedni most sokkal inkább, mint bármikor, nem akarok. Mostanában néha éreztem halványan, h vezetnek. Nem erősen, és nekem kellett amellett döntenem, ami haloványan feltűnt. De kedd hajnalban pl minden süket volt, nem volt ott semmi megvédeni saját magamtól, a bűnömtől, a bűnöm következményétől. Szóval nem egyszerű ez. Hogy mi a helyes, merre van túlélés a hétköznapok fogalmai közt, azt nyilván látom. De van itt vmi más, ami mindig itt lesz és bekavar, ha nem járok a végére. Vagy legalább egyszer jól az arcába néznék, vagy megküzdenénk, vagy mittomén. Legalább tudnám, mivel szemben. Vagy mi.
Összeszedtem magam és elolvastam. Az volt, amit vártam: ugyanaz, mint az előző, csak kevésbé durván, de kétséget nem hagyva. Nagy ragyogás van. Tanulság nincs. Előkészítettem magam erre, ahogy tudtam, h akkor hogy lesz a további élet, h szépen kivetetem a méhem és hű leszek, mint feleség és hiszek abban, h van ott lépcső, ahol nincsen, és járok rajta. Nem tudom. Sok minden egyebet sem. Azt, h mindig kapok a túléléshez segítséget, látom. Hogy ha ezekben a borzasztó love storikban nem is, de vhol vmi által mégiscsak szeretve vagyok vmennyire. De azért vhol meg vagyok ijedve, hogy ez megtörtént, ahogy én ezt átéltem. De van védelmem, ezt is átélhettem. Mert ebből a szarból, ha fel tudok állni, az nem saját erőből lesz. Kint ragyog az ősz esze nélkül. Hálás vagyok. Ezen felül, meg a szerepeimen felül, amikhez vissza fogok térni, semmit, de semmit nem tudok igazából.
