"A szénégető is meglátta a királyfit, s így szólt rekedten: Mondj egy átkot gyorsan! Nőjön be az orra luka! vágta rá a királyfi. Köszönöm! mondta a szénégető. Majd a kemence szájához fordult és bekiabálta: Nőjön be az orra luka! Majd ezután a kormos képű szénégető széttárta a karját, felnézett az égre, s nagyot sóhajtott. Valami baj van? kérdezte a királyfi. Van! Van! Van! vakkantotta a szénégető. És ezért átkozódtál! állapította meg a királyfi. És ezért átkozódtam! ismételte a szénégető, még mindig az eget nézegetve. És mi az a baj? kérdezte a királyfi. A szénégető lassan lefelé fordította a képét, az égről a királyfira. Ebben a vacak, rozoga országban nem lehet gyufát kapni! mondta megvetően. És ez a baj! bólogatott a királyfi. Nem! vakkantott megint a szénégető. Az a baj, hogy nekem sincs gyufám! De még nem is ez az igazi baj! Az igazi baj az, hogy kialudt a tűz a szénégető kemencében! És csak most következik a gyufa! Mert nincs gyufám! Egy szál se! Vagyis nem tudod meggyújtani a tüzet! állapította meg a királyfi. Látom, jól vág az eszed! helyeselt a szénégető. Vagyis nem tudom meggyújtani a tüzet! Volt tűz, nincs tűz, fuccs! Hm, hm! hümmögött a királyfi. He? hegyezte a fülét a szénégető. Hát esetleg tudnék segíteni! kezdte a királyfi. Nosza! biztatta a szénégető. Aztán van-e aranyad? kérdezte a királyfi. Aztán van-e gyufád? Esetleg öngyújtód?! kérdezte vissza a szénégető. Ha lesz arany, lesz tűz! mondta titokzatosan a királyfi. Ha lesz tűz, lesz arany! válaszolta a szénégető. A királyfi kinyújtotta a jobb kezét. Itt a kezem, nem disznóláb, csapj bele! Tíz arany! A szénégető belecsapott a kinyújtott tenyérbe. Öt arany! Nincs több! A királyfi megrázta a szénégető füstös kezét, s ezt mondta: Ha nincs több, hát nincs! Öt aranyért is kiégetem a szenet! Ide vele! A szénégető az inge derekából elővett egy bőrzacskót, a bőrzacskóból kiszámolta az öt aranyat. A királyfi barátságosan rámosolygott a kormos képűre, s ezt mondta: A legjobb lenne, ha elmennél egy kicsit sétálni! Miért?! kérdezte a szénégető gyanakodva. Nehogy megijedj! Aztán majd rosszat álmodsz! A szénégető kidüllesztette a mellét. Te még nem ismersz engem! Én nem ijedek meg senkitől! Még a hétfejű, tizennégyfülű, kétszáznegyvennégy fogú sárkánytól sem! Ekkor Süsü letette a sziklát, amit álcázásként rakott maga elé, s finoman megkocogtatta a hencegő szénégető vállát. Hidd el, mégiscsak jobb lesz, ha arrébb mész! De még a szénégetőnek állt feljebb! Dühösen felmordult: Hé, te! Ne taszigálj! Majd megfordult, hogy megnézze magának a taszigálót. A szeme fennakadt, a szája tátva maradt. Jaj, egy sárkány! ennyit tudott csak kinyögni, s teljes hosszában elvágódott a földön. A királyfi rosszallóan megcsóválta a fejét, Süsü pedig ijedten ezt mondta: Jaj, elájult! Vizet! Körülnézett, s meg is látott egy nagy dézsa vizet. Fogta, s a földön fekvő szénégető nyakába zúdította. A szénégető megrázta a fejét, felült egy kicsit, s dühösen ezt mondta: Tüzet! Nem a vízért fizettem!"
Merev voltam és hideg, híd voltam, szakadék fölött. Innen a lábam ujja, onnan a kezem fúródott a morzsalékos agyagba, megkapaszkodtam jó erősen. Kabátom két szárnya verdeste oldalam. Pisztrángos patak lármázott lenn a mélyben. Hegymászó sose tévedt ide az úttalan magasba, a térképek még nem jelölték a hidat. Így feküdtem, és vártam; várnom kellett. Híd még a világon soha másképp meg nem szűnhetett hídnak lenni, csak ha beszakadt.
Egyszer estefelé - az első volt-e, az ezredik este-e, nem tudom - gondolataim zavarosan keringtek, mindig körbe-körbe. Nyári este, sötétebben zúgott a patak, s akkor férfilépteket hallottam! Felém, felém. Feszülj, híd, készülj, korlátja-nincs gerenda, tartsd meg jól a benned bízót. Lépteinek bizonytalanságát egyenlítsd ki észrevétlen, ám ha meginogna, tárd fel igazi lényed, s repítsd, mint egy hegyi isten, biztos partra.
Jött, megkopogtatott botja vashegyével, majd felemelte kabátom két szárnyát, és elrendezte rajtam. Borzas üstökömbe túrt a bothegy, s míg ő bizonyára vad rémülettel nézett körül, ott is hagyta sokáig. Akkor azonban - éppen róla álmodtam hegy és völgy fölött - páros lábbal testem közepére ugrott. Vad fájdalom rándított össze, öntudatlanul. Ki lehet az? Gyerek? Álom? Útonálló? Öngyilkos? Kísértő? Pusztító? És megfordultam, hogy láthassam. Megfordul a híd! Még meg se fordultam, s már hulltam, hulltam, és már ott hevertem szétszaggatva és felnyársalva a hegyes köveken, melyek mindig olyan barátságosan bámultak rám a rohanó vízből.
"E´ un mondo difficile e vita intensa felicita´ a momenti e futuro incerto il fuoco e l´acqua con certa calma serata di vento e nostra piccola vita e nostro grande cuore"
„A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor – e választott kevesek – kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.” (Simone Weil)
"Életünk ritmusosan lélegzik, mint minden, ami él. Van dagálya és apálya, felemelkedése és alázuhanása. Létünket a paradoxon nagy törvénye szabályozza, amely azt tanítja, hogy mennél nagyobb erővel taszítanak a körülmények lefelé, annál inkább megnövekszik a felhajtó erő, és előbb-utóbb érvényesül. Éppen úgy, mint amikor egy parafadugót nyomunk a víz alá."
