„Létezik egyfajta gentlemen's agreement a körülmények és a körülményekbe vetett ember között: te nem zökkentesz ki engem a megszokásaimból, én pedig nem piszkállak a kis botommal. Csakhogy a gyermekember nem úriember, hanem koronópió, és nem igazán érti a helyzet kielégítő távlati megoldását nyújtó menekülési útvonalak e rendszerét, vagy az történik, ami a rosszul kivitelezett kollázsokkal, úgy érzi, az adott helyzethez képest ő egy másik szinten helyezkedik el, olyan hangya, amelyik egyik palotába se férne bele, olyan négyes, amelybe csak három vagy öt egység illeszthető. Velem ez egészen kézzelfogható formában szokott előfordulni; megesik, hogy nagyobb vagyok a lónál, melyet meglovagolok, máskor meg beleesek az egyik cipőmbe, és borzasztóan megütöm magam, arról nem is beszélve, hogy mennyi erőfeszítésembe kerül kimászni belőle a cipőfűzőkre kötött csomók grádicsain, hogy amikor már elértem a cipőm szélét, akkor érjen a szörnyű felismerés, hogy valaki betette a cipőt az egyik ruhásszekrénybe, és a helyzetem annál is rosszabb, mint Edmont Dantesé volt If várában, mert a lakásom ruhásszekrényében még egy abbé sincs a közelben.
És én szeretem mindezt, rettentően boldog vagyok ebben a pokolban, és írok. így élek és írok, ettől az érintőlegességtől, ettől az igazi parallaxistól fenyegetetten, mindig kissé balra vagy hátrébb attól a helytől, ahol lennem kéne ahhoz, hogy minden kielégítő módon illeszkedjék egy konfliktusmentes élet újabb napjába. Egészen kicsi korom óta összeszorított foggal vettem tudomásul azt a helyzetet, ami elválasztott a barátaimtól, miközben vonzotta is őket a másság, a furcsa gyerek, aki bedugja az ujját a ventillátorba. De nem voltam a híján a boldogságnak; csak össze kellet akadnom valakivel (egy sorstárssal, excentrikus nagybácsival vagy bolond öregasszonnyal), aki szintén nem fért bele teljesen a saját skatulyájába, és ez persze nem volt könnyű…” (Julio Cortázar: Sehol sem teljesen jelen, Fordító: Imrei Andrea)
Ha mindennek ellenére is. Ha lesz még idő, mikor a tenger fövenyén csupán a megkövült madárnyomok, koncentrikus körök tisztára mosva víz alatt. Mondom, ha mindezek ellenére is. Mielőtt még egyszer bármit kezdene, sikátorokban jár le-föl, kezét a házfalak, a fekvő kőszobor törésein pihenteti. Délnek fordított ágy fejéhez ül, a könyvtár karzatján a korlátot tapintva körbesétál, a puttóról a port lefújja. Ezt-azt levesz a polcról és átlapoz, verseket olvas. Versatil hegyet fémtollba illeszt, ujjára kent grafittal ír egy meghatározatlan nyelven. Ez újra ő.
