Én is szeretem Orbán Ottót, de én most inkább (vigyázat, csúsztatni fogok, nem finoman, hanem durván) a lányának szurkolok Meseország-ügyben ((nem csak azért, mert ő ajánlott nekem egy jóga-gyakorlatot, amikor a keresztcsontom éktelenül fájt, és amíg élek hálás leszek neki érte, mert rendbe jött a derekam, és a gyakorlatot azóta is elvégzem minden nap megelőzés végett.)) Hogy O. O. unokájának két anyja van, és az egyik olyan meséket írt, amelyekben "mások" is magukra ismerhetnek, nem csak a heterók, -- látszólag -- nem tartozik egy költészeti portálra. Biztosan lesz olyan, aki úgy érzi, kár volt ide hoznom. (De ma van a születésnapom, és ezzel undok módon visszaélve kirúgok a hámból. Érdekelne mások véleménye, akár vita formájában is, a tisztesség határain belül. Ha nem, felejtsétek el!)
Orbán Ottó volt az egyik legkedvesebb költőm, valósággal rajongtam a lírájáért. Vibrálóan okos és erőteljes. De mindent kipakolt a kirakatba, a raktárban nem maradt semmi. Ettől függetlenül a sors elég igazságtalan vele szemben, valahogy túl gyorsan lett ódivatú a költészete.
Hja, nekem még nincs meg ez a kötet, pedig kérhettem volna a születésnapomra. Erősen hajlottam feléje, de végül Király Levente Így írtok én-jét kértem, amit két éve szeretnék "birtokolni".
"Fabula", ahogyan mi becéztük Faluba Kálmánt, az egyik legkedvesebb tanárom volt. Ő szervezte meg a spanyol tanszéken a katalán csoportot. Utolsó évemben így szereztem középfokú nyelvvizsgát katalánból.
Csodálatos költő. Van egy kötetem, amelyben az ő és Francesc Parcerisas versei olvashatók Déri Balázs fordításában. A fordításokat ellenőrző Faluba Kálmántól kaptam ajándékba. Le is veszem a polcról. Kell az a sajgó fájdalom, amely ebben a könyvben gomolyog.
Joan Margarit katalán költő, építész. 2019-ben ő vette át a spanyol nyelvű irodalom legjelentősebb elismerésének számító Cervantes-díjat.
Joan Margarit: RUHÁT HAJTOGATVA
Nem nagyon tudom, hogyan jut el a lét a szóig. Talán egy közkút lenne, ahová a legények vízért mennek? Épp most hajtogattam a ruhádat: régi, megkopott, kényelmes; otthoni viseletre. S minden ráncban ott vagy te. Látom szemedet a nyílásokban, látom a hátvarrást, az ujjakat – színük akár a hajad –, a gombot, melyet szívesen kigombolok, s a felhajtást, ahol ujjaid az én kezem lesznek - kivörösödött, megkopott kéz, mint egy aranypénz. Értjük-e egymást így is, mint egy ruhauszályt, melyet az idő az igazság kútjaiba vezet? Melyik pillanatban csapott be minket a foszlány? Ereszd le a vödröt a mélybe és hallgasd, ahogy megtelik, és nehéz lesz a kéznek a víz titkos súlya. Még egyet hajtok a ruhán dolgaid üres fiókja számára, mintha a kút csigája soha nem venné ki az erőt az ujjaimból.
<A nénike finoman mosolyog, nem hallotta a megjegyzést, de emberének arcáról leolvassa: — Vallja csak be, megint engem szidott az uram. Szavát se higgye, lump, világcsavargó volt egész életében, nekem elhiheti, hatvannégy éve vagyok a félesége. — Javul már — nevet Zakariás bácsi — mire hetven éves házasok leszünk, ki lehet majd bírni. Egyébként igaza van, sokat csavarogtam, sokat lump-voltam, nahát. Ez a hosszú élet titka. De semmi érdekeset nem tudok mondani, higgye el öregember: ablak a múltra, nem nehéz szóra bírni, valójában hökkenten hallgatom, ahogy éppen „nem mond semmi érdekeset”.>>
"Zaki bácsi", az operaénekes. Az ő egykori nyaralójában "balatonozunk" évről évre. Nem sokkal ennek az írásnak a születése után vette meg a házat a férjem nagypapája.
Versenyben az idővel (Zakaris bácsi)
Különös versenyt vív egy emberi élet az idővel. Az apró gyerek értelmének nagy nekirugaszkodásaival eléri, ifjú korának szertelen lángolásaival elhagyja, érettségének meggondolt lassulásaival lépést tart vele, aztán lassan, észrevétlen el-elmaradozzák a változatlan futású eseményektől, s ez az öregedés. Egyre fáradtabb iram, nőnek a valóság távolságai, s a megöregedett ember egyszer csak — maga se tudja — megáll, megmerevül körülötte végképp az idő, a verseny eldőlt. S a verseny mindig egyformán dől el. A megfáradt álldogáló visszafelé szemlélődése közelebb hozza a megélt korszakokat ezután, s elevenebbé, közelibbé válnak azok a most már végkép magáénak vallott régi idők, mint a valóság, öregember: ablak a múltra. A gyalogút a töltés magasában vezet a házhoz, ott a balatonszepezdi országút felett, s látszik, ritkán használják. Magas fű bújtatja ugyanúgy, mint azt a tőle néhány lépésnyire süllyedt évszázados sírkövet idő marta olvashatatlan feliratával. Papp Zakariás bácsi házának kapuja ide nyílik, s ahogy tárul, meghökkent az ellentét. Eleven-vörös rózsák, harsogó-zöld virágágyak, ápolt szabályos utacskák kiáltják az életet mögötte. S közöttük háttal egy fürge mozdulatú kapáló. Micisapkájától akár ősz se lenne, dereka hajtásától akár hatvanéves se lenne, csak amikor megfordul, látszik, hogy eleven szemei kóré nagyon mély ránc-glóriákat vésett az idő. Azt mondták, van már százéves is. — Ugyan — legyinti gyors kézzel a pletykát — hol von az még! Csak kilencvenhat vagyok. Aztán töprengve támaszkodik a kapára: tulajdonképpen mit is akar tőle ez a fiatal idegen? — Az újságíró?! Akkor maga arra kíváncsi, hogy mi a hosszú élet titka — mondja ki határozottan a szentenciát, s látom, amint visszagondol a Pester Lloyd hirdetéseire: „A hosszú élet titka — Diána sósborszesz”. Bólint: — Hát én nem fogók se szenzációkat, se marhaságokat mondani magának. Nénike tipeg lefelé a lépcsőn, a hangokra bújt elő, kezében bottal. Zakariás bácsi csippent a szemével: — Látja, most biceg nekünk egy kicsit, de ha nem látja senki, szalad ám még. Csak nyolcvankét éves. A nénike finoman mosolyog, nem hallotta a megjegyzést, de emberének arcáról leolvassa: — Vallja csak be, megint engem szidott az uram. Szavát se higgye, lump, világcsavargó volt egész életében, nekem elhiheti, hatvannégy éve vagyok a félesége. — Javul már — nevet Zakariás bácsi — mire hetven éves házasok leszünk, ki lehet majd bírni. Egyébként igaza van, sokat csavarogtam, sokat lump-voltam, nahát. Ez a hosszú élet titka. De semmi érdekeset nem tudok mondani, higgye el öregember: ablak a múltra, nem nehéz szóra bírni, valójában hökkenten hallgatom, ahogy éppen „nem mond semmi érdekeset”. — Hát... Az ötödik világrészben... na hogy is... Ausztráliában nem jártam. Hej, azok az utazások! Az a hosszú élet titka. Idefigyeljen, most nem hallja a feleségem: Pekingben, amikor tipegnek azok a pici kínai nők... vigyázzon, vágjon komoly képet, itt van már. Ülünk a verandán, s a nyugodt mosolyú visszatekintő egyre pergőbben mesél. Úgy kezdi minden mondatát: „Hát ha esetleg ez érdekes”. Nagyapja Erkel Ferenc barátja volt, apja, az újszenti tanító valahol a régi Arad megyében rezesbandát szervezett, s egyszer Erkel születésnapjának ünnepélyességét emelte velük. — Nagy csinnadratta volt, de hát akkoriban az volt a szokás. Muzsikus család. Zakariás bácsi is hamar megismerkedett a hangszerekkel, fagotton és csellón játszott, 1899-től 1930-ig az Operaház tagjaként, onnét ment nyugdíjba. Harminchat esztendeje nyugdíjas. — Volt egy nagy gyerekzenekar meg én akkor, azzal már egész kicsi koromban bejártam a fél világot. Tudja, olyan piros huszárruhánk véti... 1880-ban ... nagyon szerettek bennünket. A svéd király egy Liszt-rapszódiát kétszer is eljátszatott velünk. Egyre elevenül a csaknem évszázadnyi idő. — Helsingfőrsből Upsalába megyünk a hajón, hát egyszer csak olyan vihar támad, hogy még a kapitány is azt mondja: na, ilyet én még nem pipáltam. Persze svédül. Mink gyerekek meg a korláton csüngtünk, ilyen ferde volt a hajó, aztán meg ilyen... Az újonnan faragott kapanyéllel megmutatja, hegy milyen ferde volt a fedélzet, s én arra gondolok, hogy az a gyönyörű kert egy kilencvenhat esztendős ember keze munkája, hát az se kutya, de ha már a tengeren jár: — Elszabadult a nagydob, ide-oda rohant a fedélzeten és olyan robajt csapott, hogy nem tudtuk, mikor dörög a nagydob, s mikor az ég. Gondozza a kertet, bírja még beteg soha nem volt, pedig nem élt egészséges életet. Bejárta Európát, Ázsiát, Afrikát. Amerikát. — Mit tudom én a hosszú élet titkát, — mondja, mert meg van győződve róla, hogy valami ilyesfajta ügyben járok. — Az igaz, hogy nekem gyönyörű életem volt. Ha érdekli... igaz is... az érdekes: Norvégiában a vonat rámegy a hajóra és a hajó elindul vonatostól. Így mondja: rámegy, elindul. Neki közelibb ez és valóságosabb tán az Erzsébet hídnál. Az 1880-as évekbeli kompátkelés. — Néha ma is zenélek még. Mi afféle zenész-család vagyunk. A fiam meg hárfás volt, most ment nyugdíjba, no, az unokák is muzsikálnak. Aztán elmondja, hogy a chicagói világkiállítás az igen, ha jól emlékszik 1893-ban volt, de ez nem biztos ara, fel ne írjam, hiába a memória azért már nem a régi. A nénike elgondolkodva segít. — Alighanem akkor, mert akkor haragudott meg rád Strauss. — Jaj, ne beszélj bele, az egészen más, ő azért haragudott, mert nem fogadtam el a szerződést.,. — Strauss. — Igen. Johann Strauss Becsben. Jó barátságban voltunk. — Aztán ki is békültetek. — Ki. Máris más téma, más emlék villan: az orosz cár előtt is játszott, valami kitüntetést is kapott, hol is van, nincs meg, sebaj, szóval ott a hosszú asztalra feltettek egy négyméteres halat tepsiben, abból kellett vágni, no, az pocsék vacsora volt. Aztán méregbe jön Johann Strauss barátja: — Piros huszárruhánk volt, mégis megkérdezték, hogy kik vagyunk. Mondom: magyarok. A, mágyár... és értetlenül néztek. Egyszeresek valami nagy hasú kitalálta, hogy österreichische... A fene egye meg, na, mit szól? Előtte meg Liszt-et játszottunk, na, mit szol? Apró színes epizódokat villant már csak az emlékezet Harminchat éve derűs öregkorban élnek, lezárta őket az idő már, a versenyfutás örök nyertese. Mégis megkérdem, mit tud a világ változásairól, milyennek találja most az életet errefelé, vagy Pesten, ahol a teleket tölti. Zakariás bácsi úgy hallgat el, mint akit álomból ébresztenek, könnyebb az 1800-as időkről beszélni már, mint a mostaniról. Lázasan kutat ítéletei közt, mi is a lényeg? — Hát furcsák lettek az emberek, vagy csak én maradtam el? Tudja, itt ezek téeszcsében dolgoznak, és a téeszcsében már nem törődnek azzal, hogy valaki gróf, vagy akár herceg is, csak ők számítanak. Én már ezt nem nagyon értem, de ők azt mondják, így van rendjén most. Hát... A megöregedett ember — maga se tudja — megáll, megmerevül körülötte végképp az idő, a verseny közte s az emberi élet közt végérvényesen eldőlt. De a megfáradt, derűs álldogálóknak is visszajelez az idő, a továbbrohanó, a diadalmas. SZTANKAY JÓZSEF, Veszprémi Napló. Napló, 1966. június (Veszprém, 22. évfolyam, 128-153. szám)1966-06-03 / 130. szám
