NAPLÓK: Szkítia77 Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 15:27 Összes olvasás: 17481Olvasói hozzászólások nélkül| 9. | Szokolay Zoltán: jelentkezés a villanelláriumba | 2011-12-08 22:57 | Bárhogy vigyázol
(az EVILÁGI VILLANELLÁK ciklusból)
Egy lábdarab, pár véres húscafat,
mit félreköp a turbinalapát,
a jövőből már ennyi sem marad?
Bárhol megnyílhat lépteink alatt
a vasfedél. Ki védi meg magát?
Egy lábdarab? Pár véres húscafat?
A bankok most növelték hasznukat,
ha éhenhalni nem vágysz, tartsd a szád,
a jövőből még ennyi sem marad.
Az élményfürdő mélyén ott ragad
a gyorsan visszatérült milliárd,
s egy lábdarab, pár véres húscafat.
Bárhogy vigyázol, beszippantanak
a gombnyomásra forgó turbinák,
a jövőből már semmid sem marad,
mindent elnyel a zsarnok pillanat,
s hogy megnevezd egy gyermek gyilkosát,
jogod talán már arra sem maradt,
te népdarab, te véres húscafat?
| |
Olvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkül| 7. | weinberger: koincidencia | [tulajdonos]: Villanell' | 2011-12-08 00:12 | Hoppá, léteznek egybeesések... Arról, hogy ez az igencsak szigorú forma, a villanella egyáltalán létezik, talán egy hete szereztem tudomást. Jól belenézegettem és olyasmire jutottam, hogy ha az embernek van egy rondója, akkor már van egy fél villanellája (ez rettentően tudományos közelítés, tessék megböcsülni). Az alapot tehát még néhány napon át tupírozva meg is született az első óvatos próbálkozás, fel is tárom alant, hisz ki másnak tenném, mint a speciális formák mesterének? Részvétlátogatások mellőzése kéretik.
Villanella Poetica (1)
Ha verset írsz, ne más kedvére tedd:
ne várj se pénzt, se dörgő tapsokat.
Hogy ábrázolhasd, éld az életed:
tápláld, neveld, mint vétlen kisdedet,
ha megfogant a kezdő gondolat.
Ha verset írsz, ne más kedvére tedd:
a Parnasszusra nem kapsz bérletet,
hát gyűjtsd inkább az élmény-pontokat;
hogy ábrázolhasd, éld az életed.
Bár volna hely, hol összemérheted,
más merre jár és hol tartasz magad,
ha verset írsz, ne más kedvére tedd!
Ha tagadják is fejlődésedet,
az még nem ok, hogy másokét tagadd.
Hogy ábrázolhasd, éld az életed,
s ha verseidből nem lesz díszkötet,
azt bölcs derűvel, értően fogadd.
Ha verset írsz, ne más kedvére tedd:
hogy ábrázolhasd, éld az életed! | |
| 6. | [tulajdonos]: Villanell' | 2011-12-07 23:05 | Harmincnégye villanella, mint napló
Harmincnégynek nincsen misztikája.
Üresjárat, Krisztus meg se érte.
Kiégett a fű, kihalt a pálya.
A víz maradt, halad tovább a gálya,
ellen-árban úszni kell-e érte?
Harmincnégynek nincsen misztikája.
Az úr a víz, és hiába fáj a
Távolságok mértan-hossza, szélte,
Kiégett a táj, kihalt a pálya.
Ha feljebb vagy, sose nézz alája:
erőnk az Úr nem évekre mérte,
harmincnégynek nincsen misztikája.
Fészek sincsen, se bölcső, se kályha,
Futhatok még néhány távot érte.
Kiégett a fű, kihalt a pálya,
síkfutás, de senki nem kívánja.
Üresjárat, Krisztus meg se érte.
Harmincnégynek nincsen misztikája,
kiégett a táj, kihalt a pálya. | |
| 5. | [tulajdonos]: Próba | 2011-11-04 07:31 | Ha meglátom, sikerült :)
Köszönöm. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 4. | csega: informatik | 2011-11-04 07:13 | | Most próbáld, légyszi' / próbálja, legyen szíves. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 3. | Szkítia: ? | 2011-11-03 22:52 | Tök jó, hogy tulajdonosként nem tudok belépni, mint naplózó.
Nyilván elbénázok valamit.
Hiába írom be a jelszót, nem engedi. Olvasói megjegyzésként viszont igen, beléphetek, mint "blogger", és nyilvánosságra hozhatom a saját bejegyzéseimet.
Kedves informatik-tálentumok: ötlet????? | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 2. | Szkítia: idei R.I.P. | 2011-11-03 22:49 | Egy év eltelt.
Nem mondom, hogy dohogás nélkül, mert ez így nem lenne igaz.
Az idei Ünnepi Könyvhét új kiadványai között tallózgattam a neten, amikor megláttam, hogy megjelent a „Ráadás Dohogó” című könyv. Megvettem a Könyvhéten, ezt muszáj volt, egyszerűen kellett, és kész. Amikor a kezemben tartottam, akkor tört rám megint az az elfojtott fájdalom, amit az utóbbi években nagyon sokszor érzek. A visszafordíthatatlanság ellen való védekezés, amelyből mindenféle elfojtás fogan: az ember igyekszik kiiktatni a hétköznapjaiból a sírásra késztető gondolatokat, rendszerint hiába, mert amikor elcsendesedik a körülöttünk nyüzsgő élettér, s magunk maradunk a saját csendünkkel, óhatatlanul azok felé terelődik a belső, másfajta figyelem, akiket már nem láthatunk, nem hallhatunk.
A Sántaiskola című könyvnek nekiálltam többször. Először azért tettem le, mert „majd, amikor nehezebben befogadható irodalomra lesz kapacitásom, akkor…”, utána pedig azért, mert képtelen lettem volna Benyhe Professzor szavait olvasni anélkül, hogy ne sírjak.
Akármikor szóba kerül a lénye vagy a neve nyilvánosan, nem bírom ki könnyek nélkül. Többször elhangzott, mert a verseskötetemmel kapcsolatban mindig jelen lesz, hiszen a könyvbemutatókon, irodalmi esteken, rendezvényeken sztenderd mondatként állandóan jelen van, hogy „az Égi csöndrögök című könyv ajánlását Benyhe János, író, nyelvész professzor, a Magyar Pen Club főtitkára írta Andreának”, ilyenkor mindig sírok. Eszembe jut az a téli délután, amikor gépelte az ajánlást, mi ültünk a szobában Szandival, mosolyogtunk a horkoló kutyuson, ámultunk a számunkra csak a könyvekben olvasott, „nyelvész professzoros” kultúrkörnyezeten és könyvtáron, végre megismertük Vera Asszonyt, aki a harcai ellenére, telistele volt dinamizmussal és bájjal, az gyönyörű és felejthetetlen délután volt.
Tehát, letettem a Sántaiskolát, ezidáig kétszer. Visszhangzik bennem az egyik leghosszabb beszélhetésünk, amely során azt mondta: „Andrea, amikor ezt a könyvet fordítottam, többször gondoltam arra, hogy a Boszorka karaktere hasonlít magára, a sorsa, a mentalitása, kíváncsi leszek, mit mond majd, ha elolvasta, vajon igazam van-e”
Nem érte meg, hogy elolvassam a Sántaiskolát. Szégyellem, de nem. Tudom, hogy megbocsátaná, illetve, megbocsátja.
Egy évvel ezelőtt, október 22-én este még élt. Valószínűleg készülődött a másnapi díjátadóra az Írószövetségbe, beszélgetett a feleségével, a CsodaHölgy Vera Asszonnyal, akivel szemben elmondhatatlan lelkiismereti problémáim vannak. Megígértem neki a temetésen, hogy jelentkezem. Nem tettem. Nem mertem. Valószínűleg azért, mert tényleg azt gondolom, hogy kevés vagyok én ahhoz, hogy felkeressem Őt, akit nyilván fárasztanék, pedig a távolból gyakorlatilag nincsen nap, hogy ne jutna eszembe. Nem tudom eldönteni, hogy pusztán gesztus volt-e a meghívás, avagy valós kérés, és el kellene vinnem azokat a tumorokat gátló gyógyhatású készítményeket is, amelyeket én nem szedek, mert nem hiszek bennük, s lehet, hogy mégis segítenek azoknak, akik bízni tudnak benne. Elvégre majdnem hasonló problémákkal küszködünk, és valahogy mindketten kitartottunk…
Tehát, tavaly ilyenkor.
Még élt.
Másnap kora délután pedig már nem.
Tettem-vettem, gyerekeket igazgattam-nevelgettem, amikor csörgött a telefon. Zoltán volt.
- Ülsz?
(aham, október huszonharmadika van, Zoltán pedig mestere a dramatizálásnak, biztosan valami politikai mittudomén-dolog történt, tüntetés, neo-forradalom, amiről persze nem tudok, de szerintem hátha nem is akarok tudni…)
- Nem ülök, de ha gondolod, mondd, mivanmáááár…
- Ülj le. Nyugodj meg, kérlek. Fájni fog. – mondta, ráadásul AZON a hangon, amelyről tudtam, hogy TÉNYLEG fájni fog.
- Meghalt valaki? Ki?
Több alternatíva suhant át az agyamon. Nem vagyok babonás, de mégsem mondok neveket, kívánom, hogy éljenek minimum száz évig azok az irodalmi abszolútok, akik szerintem megérdemlik, akiket szeretek, akiknek egyszerűen még nem szabad meghalniuk.
Találgattam. Mindenre egy vészjósló „nem” volt a válasz.
Eztán jött, amire álmomban se gondoltam volna. Felolvasta az origóról, vagy akárhonnan a friss hírt, mely szerint az Írószövetség díjátadójára menvén, az utcán összeesett és meghalt Benyhe János, nem tudták újraéleszteni, körülbelül ennyi volt a rövid hír.
NEEEEM, nem, ez nem. Ő nem. Egyszerűen nem halhat meg, képtelenség, Ő erős, Ő mindent kibír, Ő segít másokon, Neki EREJE van, méghozzá nem is kevés, sok-sok emberhez is elegendő.
Minden szerdán felhívott. Tíz és tizenegy óra között. A mai napig nem vitt rá a lélek, hogy kitöröljem a számát. Nem törlök ki olyan telefonszámokat, amelyek fájnak. Apukámét se töröltem ki, Benyhe Professzorét sem. Hagyom fájni, ott, a telefonban.
Képek vannak, szavak, egy előszó, emlékek.
Holnap csupán egy mécsest tudok vinni Neki a Kerepesibe.
Október huszonharmadika.
Akik szerettük Benyhe Jánost, a forradalmi megemlékezésen túl, a saját, megélt gyászunkat jelenti ez a nap. Véletlen egybeesés. Mert EZT tényleg nem szabadott volna megtennie a Gondviselésnek.
Még nem.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 1. | Szkítia: R.I.P. | 2011-11-03 22:47 | "Professzorok nem szoktak meghalni"
Egy tíz éves kisfiú szavait idéztem, ma délutánról. A fiamét.
Az egyértelmű elutasítását annak a fajta HALÁLnak, ami ellen lázad az ember, akkor, amikor egy szeretett lényt veszítünk el.
Szeretett Lény...igen. Ilyen volt. Valahogy magában hordozta a képességet, hogy vétózhatatlanul lehessen szeretni. Mert a jót, az emberit, az intelligensen diplomatikus Bölcset, a lágy hangú, csendesen tanító értelmet képviselte.
Ez a múlt idő még felfoghatatlan, hiába írom így.
Talán két hete kérdezte, hogy "ugye,nem gondolta komolyan ezt a nem-írást, csak átmeneti szüneteltetés és feltöltődés, és hamarosan erőre kap, hiszek magában", és újra eszembe jut az, amit Neki írtam, köszönet gyanánt: Ő még akkor is hisz bennem, amikor én már saját magamban sem.
Emlékek, amelyek ma reggel még élő epizódok voltak. A keskeny és meredek budai utca, az "alsóház és a felsőház" több könyvtári kapacitást túlszárnyaló tartalommal és minőséggel, a szobában horkoló kutyus, s az ő Csoda-Asszonya, Vera, aki olyan szeretettel és vidáman köszöntött bennünket tavaly ősszel, s immáron azt is emlékként kell őriznem, amikor elhozta nekem ide a Sántaiskolát. Sietve, megannyi dolga közé illesztve, de mégis elhozta, mert tudta, hogy mennyire várom azt a Cortazar-könyvet, amelyet Ő fordított, és akkor, 82 évesen is, egészségesebb volt, mint én...
Nyelvész, író, műfordító, a Magyar Pen Club főtitkára, egykori nagykövet, kitűnő szervező, rengeteg kitüntetéssel és díjjal. Ezt a Róla szóló cikkekben mind-mind lehet olvasni, hiszen minden az Ő érdeme. S mégsem volt "irodalmi celeb", hiszen semmit nem a hírnévért alkotott, nem szóltak róla bulváros hangvételű vezércikkek, csendesen dolgozott, a hite szerint, s megőrizte a romlatlan elvi tisztaságát és hűségét a magyar irodalom és a nyelv felé.
A szakmai méltatásához én a porszemnél is kevesebb vagyok, tehát csupán emberileg merem megtenni: ma, 2010. október 23-án elveszített a világ egy olyan lelket és tálentumot, aki nem csak a szokásos értelemben vett egyediségében volt különleges és egyedülálló.
Köszönnöm kellene Neki, mennyi, de mennyi mindent, Istenem...immáron ezt már nem tehetem meg. De úgyis tudta. Köszönöm azt, hogy ajándékként kaptam a barátságát, a szeretetét, az aggódását és törődését, az útmutatásait, a tanácsait, a kritikáit, a megértő emberséggel átitatott ejnyéit, a "dohogásait", az új könyvem feletti atyáskodását, hogy a nevét adta az írásaim ajánlásához, és köszönöm a Gondviselésnek, hogy ismerhettem Őt.
Most megint mécsesek égnek itt, a könnyektől homályosan, egy fénykép, egy kézírás, könyvek, tanulmányok, és megannyi emlék előtt tisztelegve.
Marad a fájdalom nekünk, akik itt maradtunk. Pedig még fel sem fogtuk.
Isten nyugosztalja békében Benyhe János Professzor Urat.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
