NAPLÓK: Miért nem vittem semmire? Legutóbbi olvasó: 2025-11-01 17:14 Összes olvasás: 34256Olvasói hozzászólások nélkül| 10. | flower: tartalom | 2011-03-18 10:28 | Miért nem vittem semmire?
Kiskorunkban az embereknek számos álmuk van arról mit szeretnének az életben, ami egyfajta királyi státusz elgondolásával is jár. Amikor felnövünk az apukánk és anyukánk kezdi éreztetni, hogy ez nem így van , aztán persze a többiek is. Mire ide eljutunk mi is szembesülünk a valósággal, hogy a dolgok egészen másként vannak, mint ahogy megtanultuk őket és addigra elmegy a kedvünk az egésztől. Mert hisz minek, ha nem olyan amilyennek mi elképzeltük. Mi marad? További álmok? Remény? A már lefaragott ambíciók újragondolása és behelyettesítése egy egészen más szintű dologgal:
szabadság=életösztön. Vagyis örül az ember hogy boldogulhat és ez olyannyira meghatározza a hétköznapjait, hogy valljuk be: Ki a faxot érdekel?
Persze a közömbösség a legrosszabb.Marad tehát ez. Ez a tudatállapot. A közömbösség és a szabadság illúziójának hullámvasútja. | |
| 9. | [tulajdonos]: nem ma | 2011-03-18 10:26 | Miről szól az élet? A felejtésről.
| |
| 8. | [tulajdonos]: péntek | 2011-03-11 08:55 | Ha kedves vagyok,
nem elég férfias.
Ha férfias vagyok,
nem vagyok kedves.
| |
| 7. | [tulajdonos]: tavasz | 2011-03-08 17:24 | Kirakták a térre a padokat.
Szomorú vagyok.
Ez a tavasz visszavonhatatlan.
| |
| 6. | [tulajdonos]: valami | 2011-03-04 13:06 | Akikkel indultam, már mind elismert költők, írók. ELTE, Budapest, Sárvári-kör, Lator-szeminárium. Röviden ez a siker kulcsa.
Persze, nem csak egy út létezik. Széles út-keskeny út.
Amikor hosszú idő után találkoztam néhányukkal, elég idegenül éreztem magam.
"Kedves emberek, de idegenek." | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 4. | [tulajdonos]: részlet egy készülő... | 2011-02-28 12:27 | "Apám a régi rendszerben adható második legmagasabb katonai kitüntetéssel rendelkezett, pedig csak századosi rangban szolgált. Ez az oka annak, hogy érettségi után nem jelentkeztem egyetemre. Ugyanis minden további nélkül felvettek volna. Nem akartam, hogy apám miatt kivételezzenek velem. Ezért inkább elmentem dolgozni. Persze, később, levelezőn lediplomáztam.
Amúgy nem politikai okaim voltak - mit érdekelt engem a politika - egyszerűen csak nem éreztem tisztességesnek, hogy kiváltságos legyek.
Nem mintha különösen jó körülmények között éltünk volna. Én inkább szerénynek mondanám. Apám nyugdíjasként arra kényszerült, hogy éjjeliőrként dolgozzon. Diákként én is vállaltam munkát nyaranta. Igaz, keresetemből főként
saját szükségleteimet fedeztem. De legalább nem kellett a szüleimtől pénzt kérnem, akik, ahogy már írtam, korántsem voltak gazdagok. Ez is a rendszer Janus-arcához tartozott: deklaráltan támogatta a hozzá hűeket, de a valóságban eléggé szűkmarkú volt. "
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 1. | [tulajdonos]: aloha | 2011-02-25 10:28 | "Nem mondhatnám, hogy sokra vittem az életben, de talán némi jártasságra tettem szert az élet dolgaiban, éppen abban, amiben mindig is idegennek éreztem magam. Most, amikor megpróbálok visszaemlékezni (mire is?), arra gondolok, hogy az emlékezés tulajdonképpen lehetetlen, hiszen amikor emlékezni próbálok, akkor tulajdonképpen újra átélem azt, ami volt, mégpedig egy intenzívebb lét emlékeként, mégis, valójában az, ahogyan most átélem, erősebb élmény annál, mint amikor először történt meg velem a dolog.
És ilyenkor, amikor a legerősebben érzem azt, hogy létezem, világosodik meg előttem életem értelme (már ha egyáltalán van ilyen), és az, hogy nincs semmiféle sors, karma vagy eleve elrendelés, ami erre vagy arra kényszerítene. Persze, egy adott pillanatban, így vagy úgy cselekedtem, de nyilván cselekedhettem volna másképp is, még ha akkor képtelenségnek is éreztem volna azt, hogy másként tegyek.
Ha feltételezem azt, hogy életem minden egyes pillanatára emlékezem – mint ahogy nagy valószínűséggel tényleg így is van –, akkor már csak az hiányzik a mindentudáshoz, hogy mások életére is ugyanúgy emlékezzem, ahogy az enyémre. Másokéra, akik nem én vagyok.
Ha már az életben kudarcot vallottam, legalább az emlékezésben ne valljak kudarcot.
Úgy tűnik, hogy szellem került a gépezetbe, és ez a szellem – én vagyok.
Amikor Gábriellel találkoztam, éppen azon gondolkodtam, hogy milyen rossz gyereknek lenni, és elhatároztam, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni, később, felnőttként sem. Persze, akkor még nem tudtam, hogy felnőttnek lenni is rossz.
Ha feltételezem azt, hogy életem minden egyes pillanatára emlékezem – mint ahogy valószínűleg így is van –, akkor már csak az a kérdés, hogy hogyan, és milyen sorrendben rendezzem ezeket az emlékeket. Ugyanis nem biztos, hogy a lineáris sorrend a megfelelő erre a célra. Az emlékek egy másik, új sorban való elrendezése új összefüggéseket tárhat fel, olyanokat, amelyek a kronologikus tárolás esetében nem válhatnak nyilvánvalóvá. Az idő különös szerkezete teszi ezt lehetővé.
Éppen azon gondolkodom, hogy miért nem vittem semmire az életben. Az életben – bármit értsünk is ez alatt. Talán az úgynevezett élet iránti közömbösség, közöny vagy esetleg lustaság-e az oka? Ha sikerek vagy kudarcok sorozataként fogom fel a létezést, vajon közelebb jutok-e a megoldáshoz? Most, amikor pályafutásom véget ért, bevallhatom, hogy soha nem voltak különösebb ambícióim.
Olyan most a lelkem, mint egy magas hegyen fekvő város, ahonnan minden irányba körül tudok tekinteni. És vajon mit látok? Állunk, és szembenézünk a pusztulással.
Már születésem pillanatában tisztában voltam vele, hogy menthetetlenül, és véglegesen el vagyok veszve, mert az életem titokzatos hatalmak rejtélyes összeesküvésének eredménye, akik mindenáron arra törekszenek, hogy boldoggá tegyenek engem. Nekik persze egészen más elképzelésük lehet a boldogságról, mint nekem. A hivatali asztalomnál, a helyemen ült valaki, aki betöltötte a létezésemmel keletkezett űrt, mivel azzal, hogy erre a világra jöttem, egy másik világban hiány keletkezett. Ezt a valakit nevezhetjük akár Gábrielnek, vagy bárki másnak, de azt hiszem, mégis inkább Gábriel alkalmas erre, mert ő azért jött, hogy helyettesítsen engem, amíg én távol vagyok. Amíg időről időre visszatérek eredeti helyemre, ő itt marad, hogy lásson és halljon, és később átadja nekem mindazt a tudást és tapasztalatot, amit megszerzett távollétem alatt."
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
