NAPLÓK: Elszalasztott lehetőségek Legutóbbi olvasó: 2025-01-15 23:48 Összes olvasás: 43677Olvasói hozzászólások nélkül| 29. | Marax: napló | 2011-02-18 19:11 | Ez az a fajta kitárulkozás, ami elnémítja az embert, majd gondolkodni kezd a saját életén, meg úgy általában az életen. Köszönöm, hogy olvashattam! Várom a folytatást...
Üdv: marax | |
| 28. | [tulajdonos]: Suicid | 2011-02-17 16:54 | Olvastam néhány idevágó írást, (Durkheim könyve például kötelező irodalom volt egykor) de, ha szóba kerül, akkor általában az ezekből összecsomósodott katyvasz mellett, leginkább a "sajátélményeimre" hagyatkozom.
Nem, mintha valaha is tettig jutottam volna, - eddig mindig elszalasztottam ezt a lehetőséget - de többszörösen átélhettem az odavezető utat.
Ma, a létező okok halmazát egy egyszerű, leíró sűrítménybe helyezem: "egyensúlyhiány".
A két szélen a következők:
- álmodunk, de a valóság nincs ezzel köszönő viszonyban
- jó lehetőségeink vannak, de nem merünk elég nagyot álmodni.
Legutóbb múlt év augusztusában jött elő. Feleségem az új barátjával Balatonon, lányaim szerteszét, én otthon egyedül, magányosan, megcsalatva és elhagyatva.
Nagyon erős volt a vágy. Vizuális alkatként magam elé vetítettem a történéseket úgy, ahogy azoknak lenniük kell. A panziót, a fürdőkádat, a pengéket.
De nem voltam kész rá, még nem rendeztem el a dolgaimat. Munkahelyi számítógépen privát cuccok, az otthonin sok olyan, amit nem hagynék az utánam jövőkre, egy írást még be kellett fejeznem, és különben is, megígértem Vera lányomnak, hétvégén felfúrok nála ezt-azt.
Leballagtam, vettem öt üveggel a középkategóriás vörösből, és nekiálltam végigpörgetni az elmúlt éveket. Megálltam itt-ott kicsit sírni vagy üvölteni, esetleg csak a gyomromat masszírozni, de haladtam rendületlenül.
A nappalim padlóját vertem üvöltés közben, utána belealudtam a sírásba. Ott ébredtem néhány óra múlva.
Akkor már tudtam, el fogok otthonról költözni, nekiláttam hát csomagolni. Ez megnyugtatott. Újra álmodni kezdtem. Az új, a független életemről, minden korábbinál nagyobb lehetőségekről, melyek nem neveztettek meg ugyan, de bizton tudtam, hogy vannak, hogy lesznek.
Közben reggel lett. Kávét főzni, cigivel hármasban fölébredni, s ha így, akkor már elmosogatni, lezuhanyozni, és bemenni a munkahelyemre.
A következő két éjszakán ugyanez. Érdekes, akkor nyugodtam meg, amikor hétfőn reggel hazaérkezett a feleségem.
Később középső lányom megtalálta az el nem dugott üres üvegeket, és megrótt érte. A feleségem többi nyári "elutazását" segédeszközök nélkül kellett átvészelnem. De itt vagyok.
Akár sikertörténet is lehetne ez, ha nem lenne valami furcsa abnormalitása a helyzetnek. A feleségem lelépett, és én keresem azokat a hibákat, melyeket az évek során elkövettem. Sebaj. Rajta vagyok. Ezen az ösvényen. És, ha itt, akkor már végigballagok rajta.
Egészen más élethelyzetben, 18 évesen a következő verset írtam:
Állandóan a fejemet vakartam,
szidtam miért nem jön már,
a ruhám bogáncsos lett,
"ezért a pulóverért kár".
Nem láttam semmit,
két hatalmas reflektor világított a szemembe.
Fütty. Csikorgás. (Talán káromkodás.)
És a fény jött, egyre jött a közelembe.
A hideg test arcomhoz ért.
Nem féltem, pedig azt mondták: "fáj".
A hídon lopva suhantam át,
hogy ne lásson senki, úgy, mint Mátyás király.
A többire alig emlékszem,
minden fehér, villogtak a kések,
megint a fények,
sötét, szűk hely, alig férek.
Most várok. Egyedül.
Elszöktem előlük.
Azon gondolkozom: "Jobb-e, hogy nem látom őket,
s nem hallok felőlük?"
(Ez a társ már akkor mellém szegődött ...) | |
| 27. | [tulajdonos]: Michael Collins | 2011-02-16 19:43 | A rendszerváltás után - sokan emlékezhetünk rá - szabad volt a préda. A bármilyen vállalkozások lehetőségeinek eufóriája mellett, válaszként vagy inkább kísérőként, megjelentek a kiskapus csalások, az intelligens vagy egyszerű lenyúlások, hatalmas anyagi karrierek és hatalmas bukások.
Szerencsére én nem tartoztam a belső körbe (még a külsőbe sem), mert akkor talán lenne mit meggyónnom most. A kísértésnek ugyanis nem lehetett ellenállni ... egészen közeli ismerőseim sem tudtak. Volt, aki lebukott, (pedig nagyon nehéz volt lebukni) de a többség ma is boldogan élvezi a "jó időben, jó helyen" igazságának jutalmát.
A példa, amit hozok, egy tipikus kiskapu (volt), s bár nem zsáknyi, de tisztes pénz lett a képmutatás jutalma.
Akkoriban még volt önkormányzati vagyon. Rengeteg üzlethelyiség, pavilonok, egyebek. Ha valaki könyves-, vagy élelmiszerboltot akart nyitni, eleinte - egész egyszerűen - bérbe vette az adott ingatlant (csúszópénz ekkor is kellett persze). A következő években azonban, rendkívüli éleslátásról téve tanúbizonyságot, az üzlethelyiségeket árverésre bocsátották.
A metódus egyszerű. Nézed a hirdetményeket a "tanácsházán", befizeted a bánatpénzt (mely jogosít az árverésen való részvételre), és licitálsz. Ha szerencséd van, tiéd, (néhány évre), és ha ügyes vagy, akár meg is gazdagodhatsz. Ha nem te ígéred a legmagasabb összeget (visszalépsz), akkor (többnyire a helyszínen) visszakapod a bánatpénzt. Ha te nyersz, de közben meggondolod magad, akkor bukod azt az általában néhány tízezer Ft-ot.
Én is részt vettem pár ilyenen, de egyszer sem akartam nyerni. (Abban az időben könyveztem, vagyis "vállalkozó" voltam - de ez egy másik történet.)
És "idealista" is, magamtól nem jutott volna eszembe ilyesmi, barátom, lényegében maga helyett küldött.
Egymást követték az adott napon az árverések, de közöttük szünetek voltak. A szünetekben dőlt el minden. A diplomatatáskás, jól szituált úr végigkérdezte a jelenlévőket, kell-e valakinek az adott üzlethelyiség, és ha igen, mennyit hajlandó áldozni érte. Általában valakinek mindig kellett, és nem volt nehéz meggyőzni őt, nyúljon a zsebébe néhány százezer Ft-ért. (Amit aztán a jelenlévő hiénák elosztottak egymás között.) Ha legombolta az aktatáskás úr számára elfogadható összeget, akkor egyedül vehetett részt a liciten, és kikiáltási áron övé lehetett a vágyott akármi.
Nagyvonalúan intéződött minden, az is megengedhető volt, hogy a szóbeli megállapodás után rohanjon csak el az asszony a bankba.
Volt, aki ilyen umbuldába semmiképp sem akart belemenni, felháborodottan utasította vissza az ajánlatot. Ekkor, a mondjuk 300 ezres üzlet 2-3 millióért ment el, de az - általában egyetlen - potenciális vevő nem került az első háromba. (Visszalépések esetén a harmadiknak is lett volna lehetősége a bérlésre.)
Nem túl bonyolult a dolog, talán épp az egyszerűsége tette lehetővé, hogy évekig működjön.
Egy alkalommal egy váci üzlethelyiségre licitáltunk. Amikor a bánatpénzt befizettem, találkoztam azzal a szimpatikus fiatal párral, akik antik boltot szerettek volna ott nyitni. Elmondták, nem messze van a lakásuk, tudják, ott eddig minden más megbukott. Homályosan utaltam arra, ha biztosra akarnak menni, legyen náluk 2-300 ezer Ft.
Az árverésen is találkoztunk, mint ismerősök köszöntöttük egymást.
Nem volt náluk pénz, és értetlenül bámultak az aktatáskás úrra.
Kezdtem nagyon szégyellni magam.
Úgy alakult, ez esetben több valódi érdeklődő volt. Az élelmiszerbolt-aspiráns nyert.
És amikor a sorban álltam, és a "pénzemre" vártam, újra szembesülnöm kellett a fiatal pár - immár megvető - tekintetével.
Ez volt az utolsó árverésem.
Hiába kerestünk fél óra alatt két és fél havi fizetésnyi összeget, mondtam a barátomnak, többé nem.
Michael Collins?
Ő az ír szabadságért harcolt a századfordulón (az előző századén), ma azt mondanánk rá terrorista.
Ott Vácott épp azt éreztem, vannak pillanatok, amikor robbantani kellene.
De nem robbantunk.
Intelligens, kulturált emberek vagyunk. | |
| 26. | [tulajdonos]: hát persze :-) | sticka: maradjon | 2011-02-16 18:29 | kedves sticka:-)
köszönöm, hogy nem hagyod rajtam eluralkodni társamat, kivel már hónapok (vagy tán évek?) óta kényszerű együttlétben leledzünk. az én drága, icipici, aranyos kis depressziómat.
bepelenkáztam a lelkemet, mehetünk ...
most nem "show time", el kell mondanom, amikor írok, határozottan érzem, zsugorodik gyomromban a gombóc. az orvosom (ha lenne) biztosan ezt írná receptre, és pszichológusomnak sem volt semmi ellenvetése. (múlt év júniusa óta járok hozzá ... de erről úgyis mesélek majd.)
a következő egy óra (miközben fortyog valami a tűzhelyen, nagylányomat várom vacsorára) legyen az írásé, ... és a gombócoké. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 24. | [tulajdonos]: költészet | 2011-02-14 17:37 | József Attilát nem lehet megkerülni. Olvass bár szívesebben Adyt, Babitsot vagy önmagad, ő mindig ott lesz.
Amikor a gyerekek még elég kicsik voltak, hogy némán tűrjenek, a fejből mese után mindig kaptak egy-egy verset is. Legtöbbször József Attilát. Amikor elég kicsik voltak, akkor a korongról is más zene szólt. Azt akartuk, lassabban nőjenek fel.
Néhány év múltán már nem választhattunk zenét. Fanyalgás: "már megint Mozart", ha történetesen Prokofjev volt, akkor is.
Néhány év múltán a versek is elmaradtak.
Ahogyan én tudom, a lányaim nem írtak kamaszkori verseket.
Mindenféle zenetanulásaik is abbamaradtak.
Mi változott? Nem voltam "elég jó szülő"?
Lukács és Paksi kellett, a mennyország tourist, de én nem.
Mit rontottam el? Elrontottam valamit?
Jobb nekik költészet nélkül?
Majd kiderül, de remélem József Attila nélkül is jobban menedzselik majd az életüket, boldogabbak és szabadabbak lesznek, mint én.
Gondolkodj a gondolaton,
tudássá válik az,
gondolkodj a tudásodon,
kétséggé válik az.
Látod a célodat,
nem látsz másokat,
nem látsz célokat,
hibáztatsz másokat.
Az ő korukban ilyen utánzatokat agyaltam ki. És akkor, ott, boldog voltam tőle.
De most ... most le kell számolnom ezzel az illúzióval is.
Az elszalasztott lehetőség - talán ki sem kell mondanom - az alkotás.
Nem vettem észre, milyen fontos volt (lett volna) ez az életemben.
Kacérkodtam vele, jól éreztem magam vele, de nem dolgoztam rajta.
Az érzés kellett, de a munka nem.
Mindig volt más, mindig volt fontosabb, álmodozni lehetett, álmot megvalósítani luxus.
Néhány évenként szerepel a naplómban: "Soha többé nem írok verset."
Igaz, kétszer a dohányzásról is le akartam szokni.
- És ezzel a naplóval?
- De hisz ez nem alkotás.
- Akkor miért morfondíroztál az előző két bejegyzéseden olyan sokat? Kerested a szavakat, kihúztad, újraírtad.
- Hogy érthető legyek.
- Több volt ez annál.
- Igaz. Nem követem el újra ezt a hibát. ... csak maradj magadnak, biztatóm valál, hittem szép szavadnak, mégis megcsalál ...
- Ki írta?
- Nem tudom, nem emlékszem, állandóan ilyesmik jutnak az eszembe ...
- Mi legyen a naplóval? Maradjon?
- ... Nem tudom, gondolkoznom kell .... | |
| 23. | [tulajdonos]: Beszélj hozzá! | 2011-02-13 20:36 | Talán ez a filmje tetszett legkevésbé, mégis ezzel gondoltam a legtöbbet.
Körci a Kútvölgyibe került. És kómába. Soha többé nem ébredt föl.
Már akkor is tudtam, bár nincs közöttünk, még itt van.
Látogatás ürügyén belopóztam hozzá, halkan, nesztelenül. Aludt, arcáról eltűntek a gondok. Az előző napi veszekedés a feleségemmel, az, hogy reménytelen volt cseperedő gyermekeim a "vaddisznók" után szaladni, hisz erő már nem volt annyi.
Megálltam tőle távolabb - talán, hogy ne ébresszem fel - és néztem. Sokáig. Hosszú percek teltek el, míg lábaim jelezték, közelebb mehetsz.
Egy szék az ágya mellett, rövid nyikorgás.
Hallotta, de nem nézett felém. Próbálta-e vajon kitalálni, ki lehetek?
Ismeritek a játékot. Odanyújtom a kezem, s te bekötött szemmel nevezz meg.
Odanyújtottam. Először érintéssel, aztán kisebb szorítással, utána simogatással, sok-sok simogatással.
Hogyan kezdjek hozzá?
Persze. Azt kell mondanom: Szia Körci, és utána puszi, mindkét oldalról - így szoktuk. És nekem kell kérdeznem előbb, pillanatokkal azután, hogy ajkam eltávolodott az arcától. De most nem kérdezhetek. Csak beszélhetek ... hozzá. Igen. Elnézést kell kérnem a tegnap estéért. Mostanában túl sokszor összekapunk Ágival, s te nem vagy mindig itt békíteni. De azóta minden rendben. Amúgy a gyerekek puszilnak és várnak, nem értik miért kellett ilyen gyorsan elutaznod.
Emlékszel, a Sportkórházban találkoztunk először, Ági leugrott egy kéményről Bécsben, és a térde ... annyira nyitott voltál felém, nem úgy, mint Gyurka, aki első miskolci látogatásomkor csak üzent a lányának, nem akar újabb "kandúrral" megismerkedni.
Nagyon szerettem nálad lenni, veled könnyű volt beszélgetnem, mert minden rezdülésed visszajelezte, érdekel, amit mondok. És ez kölcsönös volt. Piciny lakásodban az a rengeteg könyv ...
Nem tudom, mennyi ideig szorongattam Körci kezét, de csak ujjainkon keresztül tudtam átnyomni a gondolataimat, mert a szám nem engedelmeskedett.
Képtelen voltam megszólalni, ... és nagyon megijedtem. Megijedtem, hogy rájött, én vagyok itt.Itt vagyok, és azt se mondom fapapucs.
Elmenekültem.
Két puszi és nyúlcipő.
Sokat gondolok rá, és erre a rosszul sikerült búcsúzásra.
Ha most újra ott lennék ... nem tudom.
Mindannyian megtapasztaljuk az elmúlást, mindannyiunk gondolataiban ott van, időnként a felszínen. De nem igazán tudunk mit kezdeni vele. | |
| 22. | [tulajdonos]: "M" | 2011-02-12 21:24 | M bánatos és őszinte szemeihez hasonlót még nem láttam korábban.
A helyi családsegítő központ megalapítása volt a cél azon az összejövetelen, feleségem és M, mint szervezők, leendő alapítók én mint pártoló voltam jelen.
Másfél évnyi előkészítő munka után (egyebek mellett elkészítették a kisváros szociális térképét) az önkormányzat kiírta a pályázatot, ... és egy Budapestről érkező "profi" hamarosan munkához láthatott.
E kudarc után M, és nem kevésbé karizmatikus férje a barátaink lettek.
M hívott el bibliodrámára, megérteni és "életünkre adaptálni" a tékozló fiú történetét. Sokat beszélgettünk - értettük a másik nyelvét. Az egymásra találás kis híján szeretkezésbe torkollott ott, a Duna partján.
A következőn M férje volt a társam, amely az előzmények ellenére szintén felejthetetlen volt.
Mindkettőjükért odavoltam, nem érzékeltem a köztük folyó harcot. A "szabadságukért" küzdöttek. Egymással, holott egyik sem a másiktól vette el.
Nem tudom M válása visszavezethető-e egy vagy néhány megnevezhető (felmentést adó) okra, de én a mai napig nem értem miért volt szükséges. Abból a távolságból, ahol én álltam, azzal a szemmel, amellyel én láttam őket, inkább az "egymásnak teremtődés" ideáját testesítették meg.
Ervin abban az iskolában tanított, ahová M gyerekei jártak, és ahová az én két nagyobb lányom is. Nem tudom válóok volt-e, de ő telepedett a ki sem hűlt helyre. Írt, versei, novellái jelentek meg itt-ott, ... és vedelt ... nagyon sokat. Felesége néhány évvel azelőtt meghalt.
M és Ervin kapcsolatát nem lehetett felhőtlennek nevezni. Két autonóm személyiség többszöri újrakezdése, sohasem önmaguk teljes átadása.
M egyik este felhívott, Ervin ismét nagyon részeg, öngyilkossággal fenyegetőzik. Félti őt.
Ervinnel már találkoztam korábban. Nem tett rám különösebben mély benyomást, de nem volt kérdés, hogy mennem kell.
Ha meg akarunk ismerni valakit, azonosulnunk kell vele, vallottam, s nem maradtam el tőle aznap este és az elkövetkezendő napokban a kiürített borosüvegek terén. Sokat megtudtam róla, azt hittem közénk tartozik ...
Aztán Ervin kikezdett a feleségemmel is, ma sem tudom, meddig jutottak.
Néhány hét múlva eltűnt mindannyiunk életéből.
M évekig zavarodott volt. Jelenében nem csupán házassága kudarca, de a párkereséseié is. Szemeiből az a gyönyörű bánat, melyet annyira megszerettem, tűnni látszott.
Ám közben tette a dolgát. A helyi iskola igazgatója lett, verseket, drámákat írt. A sikerekkel tudott ugyan helyettesíteni ezt azt, de mégsem éreztem őt boldognak.
(Legnagyobb eredménye, - ezt még mindig így látom - pályára tudta állítani (fantasztikus) gyermekeit.)
Gábor, - M egyik próbálkozása - állást ajánlott nekem. Nem járt vele ugyan köztisztviselői státusz (e keret kimerült), de minden juttatás igen. A fizetésem is több lett volna havi húszassal. Néhány napig gondolkoztam, majd nemet mondtam.
Az a munkakör a szabadságomat vette volna el. A maradékot. Nem rohanhattam volna délutánonként oly könnyen haza a lányaimhoz, nem gondolkozhattam volna másban, nem lehettek volna plusz munkáim, nem lehetett volna semmilyen más jövőképem, csak az, amit akkor, ott a műholdak rajzolnak nekem. (Azt a húszast egyébként is, másfél nap alatt meg tudtam keresni.)
Hozzá kell tennem, a döntésemet még az is könnyítette, M a válaszom előtti napon szakított Gáborral.
Elszalasztottam ezt a lehetőséget ... és ez a feleségemben indított el irreverzibilissé váló folyamatot..
"Bosszúból" - amiért én nem teszek meg mindent a családért (mindazt, amit szerinte kellett volna tennem) - beiratkozott az ELTE-re, angol szakra. S bár én támogattam elhatározásában, sokat segítvén könnyebbé tettem, hogy befejezhesse a tanulmányokat, azt kellett éreznem, egyre kevésbé kezd családban gondolkodni. A mi családunkban.
M lassan kiritkult az életünkből. Barátok voltunk, de már nem napi gondjainkat osztottuk meg egymással.
Egy éve nem láttam őt.
Bár őszinte és bánatos szemei iránt érzett szerelmem azóta sem csillapult, azokkal már nem rám tekint. Kisodródtam a látószögéből.
A feleségem maradt ott.
(Én pedig M volt férjéhez készülök, és kisebbik fiával találkozni.)
| |
| 21. | [tulajdonos]: "NEM" | 2011-02-12 07:24 | Valamikor a "NEM" volt az életelemem. Az a folyó, amelyben úszni tudtam. Sokan jeleztek vissza, néha már "IGEN"-t is kellene mondanom. De nem volt mire.
Ha megpróbáltam definiálni önmagam, inkább azt soroltam mi nem tetszik mit nem úgy szeretnék.
Később ez 180 fokos fordulatot vett.
Mindenkinek segíteni akartam, mindenkinél, mindenkiben ott akartam lenni. Ha esték, ha hétvégék - tettem ... mások dolgát.
Sértődött voltam, ha köszönetüket pénzben akarták kifejezni. Nem adtam meg nekik ezt a lehetőséget.
Talán azt akartam, hogy adósaim legyenek?
Mit akartam? Azt hinni én irányítok?
Ismeritek a Feldmár-mesét. Ahhoz, hogy elérhesd, a másik hátára állsz. Te rajta, mégis te függsz tőle. Ha megmozdul leesel. Ki irányít?
Feleségem is ezerszer megköszönte, amit érte, de ezerszer szóvá tette, amit másért. Ha mindenkinek segítesz, nem lesz értéke annak, amit nekem.
Ajánlhatom Kusturica szép és szomorú filmjét? "Cigányok ideje".
Egy kicsit betekinteni egy más világba, egy más kultúrába. Mert nekünk minden nyilvánvaló, tudjuk mi a helyes, és nagyon könnyen elítéljük, ami ettől eltér, holott számukra az nyilvánvaló.
A "Pofon" c. kisjátékfilmet vélhetően kevesebben ismeritek. A bmw-s (vagy audis) nagymenő a hajléktalant akarja felhasználni céljai érdekében. Megalázza őt, de akiről azt hihetjük, minden önérzetét elvesztette már, roncs, neki minden mindegy, - egy ember. Érzései nem különböznek a miénktől. És a válaszai sem ....
Amikor először" adott el" valaki nekem "Fedél nélkül"-t, nehezen értettem meg a helyzetet. újra és újra megkérdeztem mennyibe kerül, hogy aztán (kiszámolva a tisztes borravalót is) odaadhassam a forintokat.
Később az autóba előre bekészítettem a papír kétszázasokat, hogy ne kelljen az adott helyzetben kínosan kotorászni, minden gördülékeny legyen.
Még később elkezdtem nem adni annak az ötven körüli hölgynek, aki láthatóan "főállásban" csinálta mindezt. És nem adtam Kusturica kolduló seregének sem - ha sikerült valamelyikőjüket "felismernem".
El kellett döntenem azt is, havonta mennyit szánhatok erre a rendszeres kiadásra.
Lassan "meg tudtam különböztetni" két hajléktalant egymástól.
Az Alkotás úton haladtam a Moszkva tér felé. A kerékpáros zebránál a Vérmező bokrai közül kiesett egy ember. Az autómra támaszkodott, és a kezét nyújtotta azon a csípős reggelen. Néhány perce ébredhetett fel, embert még úgy remegni nem láttam, mint őt. Felkészületlen voltam, a mögöttem lévő dudált, az indulás szabad, sőt kényszerű.
Jobbra kanyarodtam az Attila úton, megálltam, és megkerestem őt egy ötszázassal. Mást nem adhattam neki.
Az képes irányítani az életét, aki az "IGEN"-eket és "NEM"-eket, megfelelő arányban tudja használni.
Csak a fizetésből egy idő után már nem tudtam kijönni. Ha nem volt plusz munkám, akkor - a hónap vége felé - számolnom kellett (volna).
Aznap úgy indultam haza, hogy épp egy doboz cigire való csörgött csak a zsebemben. Éjszakára elegendő. Másnap? Ki tudja?
A Moszkván elkapott valaki. (Érdekes, hogy engem mindig megtalálnak ...) Nem a srácok, akikkel néhány szót is váltok néha, egy idős néni, ... és én nem tudtam "NEM"-et mondani.
11 körülig beosztottam a maradék három szálat.
Ezt követően először saját elnyomott csikkjeim közül válogattam, majd leballagtam a buszmegállóba, és mások királydeckjeit gyűjtöttem be.
Pedig ekkoriban már "tudtam", hogy néha nemet is kellene mondanom.
Tudtam, de nem tettem. Talán még nem voltam képes rá?
Talán még most sem vagyok képes rá? | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 20. | sticka: gyöngy | [tulajdonos]: Mélység? | 2011-02-11 07:15 | | Bocsánat, de innen úgy látszik, nem csak nézel, merülsz is. Az pedig jó, bár egyelőre úgy látom inkább ijesztőnek tűnik számodra. Ott lent csupa fel van. ;) Feltöltekezni, felhozni, felúszni és még sorolhatnám. Én speciál szívesen nézegetem, amiket fel-felhozol. Folytatnád? | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
