DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2831 szerző 37268 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Nyári László
  aranyszajha
Új maradandokkok

Albert Zsolt: Bizalom
Csapó Angéla: Erdő
Zsigmond Eszter: Ötven centi
Tóth János Janus: első
Farkas György: Aszkéta (Jav.3)
M. Szabó Mihály: Szívfa
Szilasi Katalin: A padláson
Fekete Orsolya: Szórt fény (szűretlen)
Ötvös Németh Edit: szuszogó
Tálos Barbara: Szem
FRISS FÓRUMOK

Nagyító 7 órája
Ötvös Németh Edit 8 órája
Hepp Béla 1 napja
Tóth Gabriella 1 napja
Nyári László 1 napja
Szokolay Zoltán 2 napja
Czékmány Sándor 2 napja
Gyors & Gyilkos 2 napja
Kosztolányi Mária 2 napja
Gulyás-Zana László 2 napja
Bara Anna 2 napja
Csapó Angéla 3 napja
Radics Zina 4 napja
Tóth János Janus 4 napja
Petz György Károly 5 napja
Szilasi Katalin 5 napja
Bakkné Szentesi Csilla 5 napja
Kiss-Teleki Rita 5 napja
Tálos Barbara 7 napja
Albert Zsolt 8 napja
FRISS NAPLÓK

 Minimal Planet 55 perce
Zúzmara 4 órája
Hetedíziglen 5 órája
Conquistadores 14 órája
Pssz!Ich-ézis 17 órája
Szőnyeg 21 órája
nélküled 1 napja
PÁLÓCZI: BRÜSSZELI CSIPKE 1 napja
Fészek 1 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 1 napja
Ötvös Németh Edit naplója 1 napja
az univerzum szélén 1 napja
Baltazar 1 napja
törmelék 1 napja
Szokolay Zoltán verses füzete 2 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: rákok tánca parti homokban
Legutóbbi olvasó: 2020-08-15 13:20 Összes olvasás: 3146

Korábbi hozzászólások:  
27. [tulajdonos]: steiner (folyt)2020-07-12 15:05
A test tehát ásványi anyagokból épül fel, az étertesttől életet kap, az érzőlélek
működésének pedig határt szab.
Az érzőlélek határa azonban nem esik egybe a fizikai test határával, hanem túlterjed
rajta. Kiterjedtebb a testnél, de az az erő, amely határait megszabja, a fizikai testből
indul ki. Ezzel egyrészt a fizikai és étertest, másrészt az érzőlélek közé az ember lé-
nyének még egy tagja ékelődik, a lélektest vagy érzőtest. Úgy is mondhatjuk, hogy
az étertest egy része finomabb, és a finomabb rész az érzőlélekkel, a durvább rész a
fizikai testtel alkot egységet. Az érzőlélek azonban, mint mondottuk; túlterjed az ér-
zőtesten vagy lélektesten.
Amit itt érzetnek nevezünk, csak egy része az ember lelkiségének: (Az érzőlélek
kifejezést az egyszerűség kedvéért választottuk.) Az érzethez kedv és kedvetlenség,
hajlamok, ösztönök és szenvedélyek kapcsolódnak. Miként az érzetek, ezek is az
ember benső életének jellegét viselik magukon, és ugyanúgy a testiségtől függenek.

Az érzőlélek nemcsak a testtel, hanem a gondolkodással, a szellemmel is köl-
csönhatásba kerül. Először a gondolkodás szolgálja az érzőlelket. Az ember gondol-
kodik érzeteiről, így szerez ismereteket a külvilágról. A gyermek, ha megégette ma-
gát, gondolkodni kezd és ráeszmél arra, hogy a „tűz éget”. Ösztöneinket vágyainkat
és szenvedélyeinket sem követhetjük vaktában: gondolkodásunk teszi lehetővé, hogy
kielégítsük azokat. Mindaz, amit materiális kultúrának nevezünk, éppen ebben az
irányban halad. A materiális kultúra azoknak a szolgálatoknak sorozata, amelyeket a
gondolkodás tesz az érzőléleknek. Mérhetetlen sok gondolati erő irányul erre a célra.
A gondolkodási erő építette a hajót, a vasutat, a távírót és távbeszélőt, és mindez leg-
nagyobbrészt az érzőlélek szükségleteit elégíti ki. Mint ahogyan az étertest erői át-
hatják a fizikai testet, úgy hatja át a gondolkodó erő az érzőlelket. Az étertest erői a
fizikai testet elődökhöz és utódokhoz kapcsolva olyan törvényszerűségbe állítják,
amelyhez a puszta ásványiságnak semmi köze nincs. A gondolkodás pedig a lelket
állítja olyan törvényszerűségbe, amelyhez a lélek, mint pusztán érzőlélek, nem tarto-
zik.
Érzőlelkünk révén rokonságban vagyunk az állatokkal. Az állatoknak is vannak
érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi eze-
ket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő
önálló gondolatok. Bizonyos fokig a fejletlen embernél is így van. A puszta érzőlélek
különbözik az emberi lélek fejlet, magasabbrendű tagjától, amely a maga szolgálatá-
ba állítja a gondolkodást. Nevezzük ezt a lelket értelmi léleknek, amelyet a gondol-
kodás szolgál.

Amikor a csillagos eget megcsodálom, önmagamban élek; de az
égitestek pályájáról alkotott gondolataim minden ember gondolkodása számára ugya-
nazt jelentik, mint számomra. Értelmetlenség volna az én elragadtatásomról beszélni,
ha én magam nem volnék; de gondolataimról személyes vonatkozás nélkül beszélni
nem értelmetlenség. Mert ami gondolataim tartalmában ma igazság, tegnap is igazság
volt és holnap is az lesz, jóllehet csak ma foglalkozom vele. Ha valamely megismerés
örömöt szerez nekem, úgy ennek az örömnek addig van jelentősége; amíg él bennem;
a megismert igazság jelentősége azonban teljesen független ettől az örömtől. Azzal,
hogy a lélek ráeszmél az igazságra, olyasvalamihez kapcsolódik, ami önmagában
hordja az értékét. Ez az érték éppoly kevéssé tűnik el a lélek érzéseivel, mint ahogy
nem is azokkal együtt keletkezett. A valódi igazság nem születik és nem múlik el:
jelentősége megsemmisíthetetlen. Ennek nem mond ellent az, hogy egyes emberi
„igazságoknak” csak múló értékük van, mert bizonyos idő múlva részben vagy
egészben tévedésnek bizonyulnak. El kell ismernünk, hogy az igazság fennáll önma-
gában akkor is, ha a mi gondolataink csupán az örök igazság múló megjelenési for-
mái.
Ha az igazság önállóan, önmagában
nem állna fenn, hanem értékét és jelentőségét az emberi lélek érzéseitől nyerné, akkor
nem lehetne minden ember egyetemes célja. Önmagában megálló létét éppen azzal
ismerjük el, hogy elérésére törekszünk.
Az igazi jóval ugyanaz a helyzet, mint az igazsággal.
A tetszés és nemtetszés, a meg-
kívánás és utálat saját lelkünk tartozéka. A kötelesség azonban a tetszés és nemtet-
szés felett áll. A kötelességet néha olyan magasra értékeli az ember, hogy szolgálatá-
ban még életét is feláldozza. Minél magasabbrendű az ember, annál inkább elérte
hajlamai, tetszései és nemtetszései nemesítésében azt a fokot, amelyen ezek minden
kényszer és alávetettség nélkül, önként engedelmeskednek a felismert kötelességnek.
Az erkölcsi jó – mint az igazság is – magában hordja örök értékét, nem az érzőlé-
lektől kapja azt......Ami a lélekben igaz és jó, az hal-
hatatlan benne. Azt, ami a lélekben így mint örökkévaló felgyullad, tudati léleknek
nevezzük.
Tudatról alsóbbrendű lelki mozzanatoknál is beszélhetünk. A leghétköznapibb
érzet is tárgya a tudatnak. Ilyen értelemben az állatnak is van tudata. Tudati lélek alatt
itt az emberi tudat magvát értjük. Azt, ami a lélek a lélekben. A tudati lelket, mint a
lélek egy további külön tagját, megkülönböztetjük az értelmi lélektől. Az értelmi
lelket még fogva tartják az érzések, ösztönök, indulatok stb. Mindnyájan tudjuk, hogy
főként azt szeretjük igaznak elismerni, ami felé érzéseink hajlanak, holott a maradan-
dó igazság független szimpátiánk és antipátiánk minden mellékízétől. Az igazság
akkor is igazság marad, ha minden személyes érzésünk lázad ellene. A léleknek azt a
részét nevezzük tudati léleknek, amelyben ez az igazság él.
Így tehát, miként a testnek, a léleknek is három tagja van: az érzőlélek, az értel-
mi lélek és a tudati lélek. Alulról a testiség korlátozza a lelket, felülről pedig a szel-
lem kiterjeszti.

26. [tulajdonos]: steiner2020-07-10 13:36
Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei

részletek

Amikor Johann Gottlieb Fichte 1813 őszén előadta „Tanát”, az igazság szol-
gálatában eltöltött életének érett gyümölcsét, bevezetőül a következőket mondta: „E
tan megértéséhez egészen új belső érzékszerv szükséges, amely a hétköznapi ember
számára nem is létező, új világot tár fel.”
Azután a következő hasonlattal világítja meg, mennyire lehetetlen Tanát a testi
érzékek útján nyert képzetekkel megérteni: „Képzeljük el, milyen a világ a vakon
születettek számára, akik csak a tapintható dolgokat és azok egymáshoz való viszo-
nyát ismerik. Próbáljanak meg színekről vagy egyéb olyan jelenségekről beszélni
nekik, amelyeket a fény teremt meg a látás számára: annyi, mintha a „semmiről” be-
szélnének. Még az a jobbik eset, ha ezt meg is mondják, mert így a beszélő hamaro-
san ráeszmél hibájára és – hacsak meg nem tudja a szemüket nyitni – felhagy a hiá-
bavaló beszéddel.”

a magasabb megismerést
éppen az emberi megismerő erők fejlődése kell, hogy megelőzze. Ami fejlődésünk
előtt az emberi megismerés határain túl van, az a minden emberben szunnyadó ké-
pességek felébresztésével a megismerés körébe kerül.

A „szellemi érzékszervek” kifejlődésével egymagában nem válik még senki a lét
magasabb igazságainak tanítójává. A magasabb igazságok tanításához éppen úgy
„tudományra” van szükség, mint a fizikai valóságok tanításához. A „magasabb látás”
éppoly kevéssé teszi az embert a dolgok tudójává a szellemi világban, mint ahogy az
ép érzékszervek sem teszik tudóssá a fizikai valóságban. És mert minden valóság, az
alacsonyabb és a magasabb szellemi valóság is, csak ugyanannak a mindezek alapját
jelentő lényegnek két oldala, az alacsonyabb ismeretek hiánya többnyire a magasab-
bak hiányát is jelenti. Ez a tény mérhetetlen felelősségérzetet kelt abban, akit szellemi
elhivatottsága magasabb igazságok kimondására késztet; szerénységre és tartózko-
dásra inti.

Az ember megismeréséhez több út vezet. Az egyiket Goethe szép szavai így írják
le: „Amikor az ember a körülötte lévő tárgyakat észreveszi, önmagára vonatkoztatja
őket. S ezt joggal teszi, mert egész sorsa attól függ, tetszenek-e neki vagy sem, vonz-
zák-e vagy taszítják, hasznára vannak-e vagy ártalmára. A dolgok szemléletének és
megítélésének ez a természetes módja éppoly könnyűnek látszik, mint amennyire
szükséges, mégis számtalan megszégyenítő és elkeserítő tévedésbe ejti az embert. –
Sokkal nehezebb feladatot vállalnak magukra azok, akiket erős tudásvágyuk arra
ösztönöz, hogy a természet dolgait önmagukban és egymással való viszonyukban
vizsgálják, mert hamarosan nélkülözik azt a mércét, amely segítségükre volt, amikor
mint egyszerű emberek a dolgokat saját magukra vonatkoztatva vizsgálták. Nem
áll rendelkezésükre a tetszés és nemtetszés, a vonzás és taszítás, a haszon és kár mér-
céje. Erről teljesen le kell mondaniuk. Közönyös, mintegy isteni lények módjára azt
kell keresniük és kutatniuk, ami van, és nem azt, ami kedvükre való. Az igazi botani-
kust nem befolyásolhatja a növények hasznossága vagy szépsége. Fejlődésüket és a
növényvilágban való helyüket kell kutatnia. Mint ahogy a Nap egyformán előcsal és
beragyog minden növényt, neki is egyformán elfogulatlanul kell mindegyiket szem-
lélnie és áttekintenie. Megismerése mércéjét és az értékelés tényadatait nem önmagá-
ból, hanem a megfigyelt dolgok köréből kell merítenie.”
Goethe idézett gondolata háromfélére hívja fel a figyelmünket: először azokra a
tárgyakra, amelyekről érzékszerveink útján folytonosan tudomást szerzünk, mikor
tapintunk, szagolunk, ízlelünk, hallunk és látunk. Másodszor azokra a benyomásokra,
melyeket a tárgyak reánk gyakorolnak, mint tetszés, nemtetszés, megkívánás vagy
undor, és amelyeket az jellemez, hogy az egyik tárgyat rokonszenvesnek, a másikat
ellenszenvesnek, az egyiket hasznosnak, a másikat károsnak találjuk. Harmadszor
azokra az ismeretekre, melyeket „isteni lények módjára” szerzünk a dolgokról; fel-
fedve létük és működésük titkait.
Az emberi életben ez a három terület világosan elkülönül egymástól, és az ember
ebből rájön, hogy háromféle módon van összeszövődve a világgal. Az első módot
készen találja és adott tényként elfogadja. A második kapcsolat révén a világot saját
ügyévé teszi, olyasvalamivé, ami jelent neki valamit. A harmadikat célul tűzi ki maga
elé, amely felé szüntelenül törekednie kell...az ember lényének három megnyilatkozása van:
a test, a lélek és a szellem. E három szóval egyelőre csak ezt a három megnyilatko-
zást jelöljük, semmit mást. Aki e három szóhoz valamilyen előzetes véleményt, sőt
mi több, hipotézist kapcsol, annak a következő fejtegetéseket szükségszerűen félre
kell értenie. Test alatt azt értjük, amelyen keresztül az ember számára a körülötte
lévő világ megnyilatkozik...Lélek szóval az em bernek azt a képességét jelöljük,
amellyel a világ dolgait saját létéhez kapcsolja,
amellyel velük kapcsolatban tetszést és nemtetszést, kedvet és kedvetlenséget, örö-
möt és fájdalmat érez. Szellemnek nevezzük azt, ami akkor nyilvánul meg az ember-
ben, amikor Goethe szavai szerint „isteni lény módjára” szemléli a világot. Ebben az
értelemben az ember testből, létekből és szellemből áll.
Testünk révén rokonságban állunk mindazzal, amit a külvilágban érzékeink ész-
lelnek. A külvilág anyagai alkotják testünket és a külvilág erői működnek benne.
Miként a külvilágot, úgy saját testi létünket is érzékeinkkel figyelhetjük meg. – A
lelki életet azonban ilyen módon nem észlelhetjük. Mindaz, ami testi folyamat, testi
érzékekkel észlelhető, de a tetszésemet és nemtetszésemet, az örömömet és bánato-
mat testi érzékkel sem én nem észlelhetem, sem valaki más. A lélek a testi érzékszer-
vek számára hozzáférhetetlen terület. Az ember testi léte mindenki előtt nyilvánvaló;
lelki életünket mint saját külön világunkat magunkban hordozzuk. Szellemünkkel a
külvilágot magasabb módon ismerjük meg. Bár bensőnkben feltárulnak a külvilág
titkai, de szellemünkkel kilépünk önmagunkból, hogy meghallgassuk azt, amit a dol-
gok saját magukról mondanak, tehát arról, aminek nem számunkra, hanem a dolgok
számára van jelentősége.

Az emberi testet ugyanúgy testi érzékszerveinkkel ismerjük meg, mint a többi fi-
zikailag érzékelhető dolgot: az ásványokat, növényeket és állatokat, mert rokonság-
ban van a lét e három formájával: Az ember a testét a természet anyagaiból építi fel,
miként az ásványok; növekedik és szaporodik, mint a növények; észleli a körülötte
lévő tárgyakat és benyomásait belső élményekké alakítja, mint az állatok. Azt mond-
hatjuk tehát, hogy az embernek ásványi, növényi és állati létformája van.
Az ásványok, növények és állatok felépítésében mutatkozó különbség három
különböző létformájuknak felel meg. Ez a felépítésük – alakjuk – az, amit érzékeink-
kel észlelünk, és csak ezt nevezhetjük testnek. Az ember teste azonban különbözik az
állat testétől. Ezt mindenkinek el kell ismernie, bárhogyan is vélekedjék egyébként az
ember és állat rokonságáról.
Ahol az agy nem fejlődött ki megfelelően, ahol – mint a mikrokefaloknál és idióták-
nál – kicsi és elégtelen, ott önálló eszmék megjelenéséről és megismeréséről termé-
szetesen éppúgy nem lehet szó, mint ahogyan nem lehet szó fajfenntartásról olyan
embereknél, akiknek nemzőszervei elkorcsosultak. Ezzel szemben az egész ember,
de különösen az agy szépen és erőteljesen kifejlődött alkata – ha egymagában nem is
pótolja a géniuszt – mindenesetre első, elengedhetetlen feltétele a fejlettebb
megismerőképességnek. (Ásványi, növényi és állati létformáján kívül az emberi testnek
egy negyedik létformája is van: a sajátosan emberi létforma. Ásványi létformájában
az ember rokonaminden láthatónak; növényi létformájában rokona minden növekvő és szaporodó
lénynek; állati létformájában rokona mindazoknak a lényeknek, amelyek környezetü-
ket érzékelik és külső benyomásokra belső élményekkel felelnek; emberi létformája
már testi vonatkozásban is egy külön világ.)

...már az egyszerű érzet is belső világunkhoz tartozik. Testi
érzékszerveimmel érzékelni tudom azt a vörös asztalt, amelyet más is érzékel; más
ember vörös érzetét azonban nem vagyok képes érzékelni.
Eszerint tehát az érzetet lelki jelenségnek kell tekinteni. Ha ez a tény világossá
válik előttünk, nem fogjuk többé pusztán agyfolyamatoknak tekinteni a belső élmé-
nyeket.
Az érzés közvetlenül az érzethez kapcsolódik. Az egyik érzet kellemes, a másik
kellemetlen érzést vált ki. Ezek az érzések belső, lelki életünk rezdülései. Érzéseink-
kel egy második világot teremtünk magunknak a kívülről ránk ható világ mellé.
Belső világunk harmadik eleme az akarat. Általa visszahatunk a külvilágra, és
rányomjuk belső lényünk bélyegét. Az akarati aktusokban lelkünk a külvilág felé
fordul. Tetteink abban különböznek a külvilág eseményeitől, hogy magukon viselik
belső életünk bélyegét. Így viszonyul az ember lelke, vagyis saját világa, a külvilág-
hoz. Indítékait a külvilágtól kapja az ember, de ezeknek megfelelően testiségére mint
alapra felépíti saját lelki világát.

Lelkiségünket nemcsak a testünk határozza meg. Az ember nem csapong az ér-
zékszervi benyomások között irány és cél nélkül; nem is felel cselekvéssel minden
külső vagy testében keletkező ingerre. Észlelésein és cselekedetein gondolkozik.
Amikor észleléseiről gondolkodik, ismereteket szerez magának a külvilágról,
amikor pedig cselekedeteiről gondolkodik, értelmes összefüggést visz az életébe. Az
ember tudja, hogy feladatát csak akkor töltheti be emberhez méltóan, ha mind meg-
ismerésében, mind cselekedeteiben helyes gondolatok vezérlik. Lelkünk kétféle
szükségszerűséggel áll szemben: a test törvényei a természet szükségszerűségeinek
vetik alá, míg a helyes gondolkodás törvényeinek szükségszerűségét ő maga önként
ismeri el. Az anyagcsere törvényeinek a természet veti alá az embert, de a gondolko-
dás törvényeinek ő maga rendeli alá magát. Ezzel a tettével egy magasabb világrend
részesévé válik, mint amilyenhez teste kapcsolja. Ez a magasabb világrend a szellemi
világ.

A szén, hidrogén, nitrogén és oxigén részecskék mozgása még nem a lélek. A lelki élet
csak ott kezdődik, amikor e mozgások közepette érzés keletkezik, pl. amikor édes ízt
vagy örömöt érzünk. Éppen ilyen kevéssé beszélhetünk szellemről; míg csupán azo-
kat a lelki élményeket vesszük tekintetbe, amelyekben akkor van részünk, amikor
teljesen a külvilágnak és testi életünknek adjuk át magunkat. A lelkiség inkább csak
alapja a szellemiségnek; ahogy a testiség is csak alapja a lelkiségnek.
A természettudós a testtel, a lélekbúvár (pszichológus) a lélekkel, a szellemi vi-
lág kutatója pedig a szellemmel foglalkozik.

(Megfelelően felépített agy nélkül nem tudunk gondolkodni, mint ahogy a színeket is
csak egészséges szemmel láthatjuk.
Az emberi test felépítésének koronája a szellem szerve: az agy. Az emberi agy
felépítését csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy mi a feladata. Az a
feladata, hagy a gondolkodó szellem testi alapja legyen.)
Az emberi test úgy épül fel, hogy a gondolkodást szolgálja. Azok az anyagok és
erők, amelyek az ásványi világot is alkotják, úgy állnak össze az emberi testben, hogy
általuk megnyilatkozhassék a gondolkodás. Ezt a feladatának megfelelően felépített
ásványi konstrukciót a továbbiakban az ember fizikai testének nevezzük.
Ez az ásványi szerkezet, amely középpontja, az agy szerint rendeződik, szaporo-
dás útján jön létre, kifejlett alakját pedig növekedéssel éri el. A szaporodás és a nö-
vekedés az ember, az állat és a növény közös tulajdonsága. Mindazt, ami él, a szapo-
rodás és növekedés különbözteti meg az élettelen ásványtól. Élő csak élőből keletez-
het, mégpedig csíra útján. Az élet folyamata az utódot összekapcsolja az előddel.
Azok az erők, amelyek ásványt hoznak létre, magukra az ásványt összetevő anyagok-
ra irányulnak. A hegyi-kristályt a szilíciumban és oxigénben rejlő erők építik fel,
amelyek benne egyesülnek. A tölgyfát felépítő erőket viszont – a csíra közvetítésével
– az anya- és apanövényben kell keresnünk. A tölgy alakja változatlanul származik
át az elődről az utódra. Az élőlényeknek belső, veleszületett adottságai vannak.
Míg a testét alkotó anyagok folytonosan
cserélődnek, faji jellege megmarad egész életén át, és az utódai öröklik. A faj hatá-
rozza meg tehát a testet alkotó anyagok elrendezését. A fajnak ezt az elrendező erejét
életerőnek nevezzük. Ahogyan a kristályban az ásványi erők jutnak kifejezésre, úgy
a növény- és állatvilág fajaiban vagy formáiban a formáló életerők fejeződnek ki.
Csak azt tudjuk észlelni,
amihez megfelelő érzékszervünk van. Szem nélkül nincs fény, fül nélkül nincs hang-
érzet. A legalsóbbrendű organizmusok az ember érzékszervei közül csak eggyel, bi-
zonyos fajta tapintóérzékkel rendelkeznek. Számukra az emberi észleléshez hasonló
módon csak azok az ásványi erők adottak, amelyek a tapintóérzék számára megis-
merhetők. Amilyen mértékben kifejlődtek a magasabbrendű állatok többi érzékszer-
vei, olyan mértékben válik számukra gazdagabbá és sokrétűbbé az ember által is ér-
zékelt külvilág. Egy lény érzékszerveitől függ tehát, hogy az, ami a külvilágban meg-
van, adva van-e az ő számára is észlelet, érzet formájában. Ami a levegőben bizonyos
mozgásként jelentkezik, az emberben hangérzetté válik.
Az életerő megnyilvánulásait testi érzékszerveinkkel nem észleljük. Látjuk a
növény színét, szagoljuk az illatát, az életerő azonban az ilyen megfigyelés elől rejt-
ve marad. Mint ahogyan a vakon születettnek sincs igaza, ha tagadja a színek létezé-
sét, mi sem tagadhatjuk az életerő létezését csak azért, mert csak testi érzékszerveink
vannak. A vakon született is láthatja a színeket, mihelyt sikeresen megoperálták a
szemét. Ugyanígy az az ember is tudja érzékelni nemcsak az individuumokat; hanem
az életerő által alkotott sokféle növény- és állat-fajt is, mihelyt kifejlesztette magában
az ehhez szükséges szervet.
A szellemi élet kutatójának ez úgy mutatkozik meg, hogy az étertest nem csupán
a fizikai test anyagainak és erőinek az eredménye, hanem valóságos önálló lény,
amely életre kelti a szóban forgó fizikai anyagokat és erőket. A szellemtudomány
értelmében egy pusztán fizikai test – pl. egy kristály – alakját az élettelen testben
rejlő fizikai formáló erőktől kapja; de az élő test nem ezektől az erőktől kapja az
alakját, mert abban a pillanatban, amint az élet elszállt belőle és csak a fizikai erők-
nek van kiszolgáltatva, szétesik.(Ne ütközzünk meg az „étertest” kifejezésen.
Az „éter” szó itt mást jelent, mint a fizika hipotetikus étere. Tekintsük egyszerűen
csak az itt leírtak jelölésének.)

Halálunk után fizikai testünk az ásványvilágban, étertestünk pedig az élet
világában oszlik fel. „Testnek” azt nevezzük, ami valamely lénynek „alakot”, „for-
mát” ad. Ne tévesszük össze a „test” kifejezést az érzékelhető testformával.

Az élettest még nem tartozik az ember belső világához. Érzeteink első megmoz-
dulásával azonban már belső világunk válaszol a külvilág ingereire. Ha még olyan
messzire követjük is megfigyelésünkkel a külvilágot, az érzetet sehol sem találjuk
meg benne.A fénysugár szemünkbe hatol, egészen a recehártyáig. Itt kémiai folyamatokat
idéz elő, az ún. sárga folton. Az ingerek hatása a látóidegen keresztül tovább folyta-
tódik egészen az agyig; ahol további fizikai folyamatok keletkeznek. Ha ezeket meg-
figyelhetnénk, ugyanolyan fizikai folyamatokat látnánk, mint bárhol másutt a külvi-
lágban. Ha meg tudom figyelni az élettestet, akkor látom, hogy a fizikai agyfolyamat
egyben életfolyamat is. A kék szín érzetét azonban, amelyet a fénysugár befogadója
érez, ezen az úton sehol sem találom meg: Ez csak a fénysugarat befogadó lény lel-
kében keletkezik. Ha tehát ez a lény csak fizikai és étertestből állna, az érzet nem
jöhetne benne létre. Az a tevékenység, amely az érzeteket létrehozza, lényegesen kü-
lönbözik a formáló életerők működésétől. Ez a tevékenység belső élményeket hív elő.
Enélkül csupán életfolyamatról lenne szó, mint a növényeknél. Képzeljük el az em-
bert, amint minden irányból benyomásokat vész fel, de ugyanakkor forrása is a tevé-
kenységnek: a benyomásokra minden irányban érzetekkel felel.
(a testi érzékszervek az érzőlélekkel szemben is „vakok”. És vak vele
szemben az a szerv is, amellyel az élet mint olyan érzékelhető. De ahogy ezzel az
érzékszervünkkel az étertestet látjuk, úgy válhat bizonyos érzékfeletti észleletté az
érzések belső világa is egy még magasabb érzékszerv segítségével. Ennek birtokában
nemcsak a fizikai világot és az élet világát, hanem az érzéseket is láthatjuk. Ha van
ilyen szervünk, akkor valamely más lény érzésvilága külső valóságként tárul elénk.
Különbséget kell tennünk saját érzésvilágunk átélése és egy másik lény érzésvilágá-
nak szemlélése között. Saját érzésvilágába természetesen mindenki bele tud tekinteni.)
Félreértések elkerülésére hangsúlyozom, hogy a „látó” nem éli át magában ugya-
nazt, mint ami a másik lény érzésvilágának tartalma. A másik lény saját benső vilá-
gának nézőpontjából éli át a maga érzéseit, a látó pedig a másik lény érzésvilágának a
megnyilatkozását érzékeli.
Az érzőlélek működése az étertesttől függ, mert az érzőlélek az étertestből meríti
azt, amit az érzetként megteremt. Minthogy az étertest a fizikai testen belüli élet, az
érzőlélek működése közvetve a fizikai testtől is függ. Csak jó életműködésű, jól fel-
épített szem birtokában lehetnek helyes színérzeteink; így hat a testiség az érzőlélek-
re. A test tehát meghatározza és korlátozza működését, a testiség által megszabott
határok között él. Amit itt érzetnek nevezünk, csak egy része az ember lelkiségének:
(Az érzőlélek kifejezést az egyszerűség kedvéért választottuk.) Az érzethez kedv és
kedvetlenség, hajlamok, ösztönök és szenvedélyek kapcsolódnak. Miként az érzetek, ezek is az
ember benső életének jellegét viselik magukon, és ugyanúgy a testiségtől függenek.

Ösztöneinket vágyainkat
és szenvedélyeinket sem követhetjük vaktában: gondolkodásunk teszi lehetővé, hogy
kielégítsük azokat. Mindaz, amit materiális kultúrának nevezünk, éppen ebben az
irányban halad. A materiális kultúra azoknak a szolgálatoknak sorozata, amelyeket a
gondolkodás tesz az érzőléleknek. Mérhetetlen sok gondolati erő irányul erre a célra.
A gondolkodási erő építette a hajót, a vasutat, a távírót és távbeszélőt, és mindez leg-
nagyobbrészt az érzőlélek szükségleteit elégíti ki. Mint ahogyan az étertest erői át-
hatják a fizikai testet, úgy hatja át a gondolkodó erő az érzőlelket. Az étertest erői a
fizikai testet elődökhöz és utódokhoz kapcsolva olyan törvényszerűségbe állítják,
amelyhez a puszta ásványiságnak semmi köze nincs. A gondolkodás pedig a lelket
állítja olyan törvényszerűségbe, amelyhez a lélek, mint pusztán érzőlélek, nem tarto-
zik.
Érzőlelkünk révén rokonságban vagyunk az állatokkal. Az állatoknak is vannak
érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi eze-
ket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő
önálló gondolatok. Bizonyos fokig a fejletlen embernél is így van. A puszta érzőlélek
különbözik az emberi lélek fejlet, magasabbrendű tagjától, amely a maga szolgálatá-
ba állítja a gondolkodást. Nevezzük ezt a lelket értelmi léleknek, amelyet a gondol-
kodás szolgál.
Gondolkodásunkkal átlépjük egyéni életünk határait. Valami olyat szerzünk meg
általa, ami túlterjed lelkünkön. Amit gondolkodásunkkal igazságként
ismerünk meg, annak önálló jelentése van, amely a világ dolgaira vonatkozik, nem-
csak saját lelkünkre. Amikor a csillagos eget megcsodálom, önmagamban élek; de az
égitestek pályájáról alkotott gondolataim minden ember gondolkodása számára ugya-
nazt jelentik, mint számomra. Értelmetlenség volna az én elragadtatásomról beszélni,
ha én magam nem volnék; de gondolataimról személyes vonatkozás nélkül beszélni
nem értelmetlenség. Mert ami gondolataim tartalmában ma igazság, tegnap is igazság
volt és holnap is az lesz, jóllehet csak ma foglalkozom vele. Ha valamely megismerés
örömöt szerez nekem, úgy ennek az örömnek addig van jelentősége; amíg él bennem;
a megismert igazság jelentősége azonban teljesen független ettől az örömtől. Azzal,
hogy a lélek ráeszmél az igazságra, olyasvalamihez kapcsolódik, ami önmagában
hordja az értékét. Ez az érték éppoly kevéssé tűnik el a lélek érzéseivel, mint ahogy
nem is azokkal együtt keletkezett. A valódi igazság nem születik és nem múlik el:
jelentősége megsemmisíthetetlen. Ennek nem mond ellent az, hogy egyes emberi
„igazságoknak” csak múló értékük van, mert bizonyos idő múlva részben vagy
egészben tévedésnek bizonyulnak. El kell ismernünk, hogy az igazság fennáll önma-
gában akkor is, ha a mi gondolataink csupán az örök igazság múló megjelenési for-
mái.

25. [tulajdonos]: másrészt2020-05-16 03:11
,...a gének azoknak a fehérjéknek a szintézisét kódoló molekulák, melyek aztán egy adott sejt jellemző struktúráját és működését meghatározzák. ily módon nem mások, mint élő és dinamikus szerkezeti és mechanikai tervek. hogy az adott terv mennyiben valósul meg, sokkal több dologtól függ, mint pusztán a géntől. Legnagyobb részt a környezet határozza meg. A géneket a környezeti tényezők aktiválhatják vagy kikapcsolhatják. kutatások azt mutatják, hogy ha valakinek a szülei, nagyszülei figyelemhiány-zavarral élnek, akkor az e családba születő gyermekeknek statisztikailag sokkal nagyobb esélye lesz rá, hogy nála is jelentkezik a zavar. A jelenség azok körében is sokkal gyakoribb, akiknek közvetlen felmenőik depressziótól, szorongástól, szenvedélybetegségektől, obszcesszív-kompulzív zavartól vagy tourette-szindómától szenvedtek. Ezek a tények azt a benyomást kelthetik, hogy az összekapcsolódó tünetek e sokszínű kollekciója nagyrészt öröklődő, ez azonban olyan lenne, mint hogyha azt hinnénk, hogyha egy családban generációkon keresztül hentesek, pékek vagy gyertyaöntők élnének, akkor a hódarablás, a sütés és a gyertya előállítása valamilyen genetikailag meghatározott állapot lenne. A gyermek agyfejlődésére óriási hatást gyakorol a családi környezet, amelyben élete első néhány évét eltölti. Nyilvánvaló, hogy az agy/elme problémái sokkal nagyobb valószínűséggel fejlődnek ki olyan családoknál, amelyekben a szülők maguk is viselkedészavarral vagy pszichológiai problémákkal élnek Óriási meglepetés lenne, ha az ilyen nyugtalan körülmények között felnövő gyermekeknél nem alakulnának ki ugyanazok a problémák. Semmi szükség génekre ahhoz, hogy az ilyen gondok generációról generációra öröklődjenek a családban. Egy rejtett ámde óriási jelentőséggel bíró tényező a tudattalan attitűd, amellyel a szülők gyermekük felé fordulnak: hogy a gyermek a legmélyebb szinten kit és mit jelent a szülők számára, hogy milyen mértékben és minőségben ismerik fel magukat a gyermekben és hogy tudat alatt milyen elvárásokkal fordulnak felé. A gyermek számára nem létezik absztrakt valóság, a világ azonos azzal az érzelmi miliővel, amellyel mi körbevesszük. Hogy a környezet végül milyen hatást fejt ki a központi idegrendszerre és személyiségre (melynek jegyei pl a habitus milyensége bár genetikailag nem meghatározott, az anyák tapasztalatai szerint a legtöbb esetben már a magzati időszakban kialakult tényező), ez gyermekről gyermekre eltér. Mint látjuk, ezek a hatások a kezdet kezdetétől eltérők. Nemcsak a környezet ( fontos megjegyezni, ha egy anyának nyolc gyereke van, annak a nyolc gyereknek akkor is más-más anyja van, mégha ugyanaz az anya szülte is őket) , a személyiségek is eltérnek egymástól. Az is alapvetően befolyásolja a gyermek környezetéről kialakított képét, hogy ő maga hogyan reagál rá. Még akkor is lehetetlen lenne, hogy két gyermek ugyanazt a környezetet tapasztalja meg, ha az őket körülvevő világ a legapróbb részletekig azonos lenne.

Az érzékenység, mint a zavarok genetikai háttere

Az érzékenység kérdése, a környezettel szembeni reakcióképesség mértékéé.
Az érzékeny ember a külső ingerekre és mentális benyomásokra rendkívül nyitott, azok révén erősen érintett, azok apró változásaira reaktív lehet. Azonban nem szükségszerűen empatikus.
Vannak un hiperreaktív személyek, esetükben viszonylag észrevétlen ingerek is intenzív reakciót váltanak ki, melyeket mások nem is észlelnek Amikor a reakció fizikai ingerrel szemben jelentkezik, azt mondjuk, az illető allergiás.Ez nem hiba, vagy gyengeség az emberek részéről, sokkal inkább egy velünk született adottság ( az evolúció nem lő zsákbamacskát). A túlérzékenység jelentős mértékben növelheti annak valószínűségét, hogy az adott személynél bizonyos körülmények fennállása esetén a tünetek kialakulnak. Nem a zavar örökölhető genetikai úton, hanem az érzékenység. Az efféle zavarral élő személynek, amennyiben azt mondjuk, ne érzékenykedjék, annak ugyanannyi értelme van, mintha a szénanáthásnak azt tanácsolnánk, fejezze be az allergiát. Az érzékeny ember esetében az agyi központokba érzelmi ingereket küldő idegvégződések vannak nagyon közel a "felszínhez"., könnyen irritálhatóak. Ez nem választás kérdése. idegrendszeri sajátosságból fakad. Olyan ez, mintha az érintett pácienseknek minden irányba láthatatlan antennáik meredeznének, amelyek a környezetükben végbemenő minden pszichikai jelenséget felvesznek, és a testükbe vezetik. Lehet, hogy mindennek nincsenek is tudatában, ahogyan egy műszer sincsen tudatában annak, hogy milyen méréseket végez. Ám a műszerekkel ellentétben ezen emberi lények mérőeszközeit nem lehet egyszerűen kikapcsolni. Ha megnézzük, hogy a depresszió, a figyelemhiány-zavar, az alkoholizmus, a szorongás, hisztéria stb milyen széles körben elterjedtek, akkor a lakosság nem kevesebb, mint egyharmadát sorolhatjuk az érintettek közé. Ha elfogadnánk, hogy ezeknek a problémáknak az okai genetikai jellegek, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy a törzsfejlődés óriási mennyiség rendellenes gént engedett át a természetes szelekció során.
Abban viszont nincs semmi hihetetlen, ha azt feltételezzük, hogy nem a figyelemhiány-zavar és annak modortalan és zavaros rokonai , alakjai öröklődnek, hanem az érzékenység. Az ilyen emberek léte az egész emberiség szempontjából előny, mivel populációnk kreatív ösztönzései és érzelmi szükségleti leginkább rajtuk keresztül fejeződnek ki. Az ő ösztönös válaszaik értelmezik a világot a legjobban. Normális körülmények között művészek, kutatók, feltalálók, sámánok, költők, próféták. Erőteljes és érvényes evolúciós okok szólnak az érzékenységet kódoló genetikai anyag túlélése mellett.. Nem a betegségek öröklődnek hanem az emberi faj túlélése szempontjából értékkel bíró tulajdonságok. Az érzékenység csak akkor válik szenvedéssé és zavarrá,, amikor a világ képtelen odafigyelni ezen emberek finom pontossággal hangolt fiziológiai és pszichológiai reakcióira. Eme zavarok ugyan nem természetes állapotok, ám a civilizáció okozta rossz közérzet egyre gyakoribb megjelenési formái.
Az emberi agy mikroáramköreit az első néhány év tapasztalatai határozzák meg. Hogy milyen agyszerkezet milyen minőségben alakul ki az embernél, hogy milyen idegi központok milyen más idegi központokhoz mennyire kapcsolódnak, és hogy a hálózatok rendszere mennyire lesz képes a viselkedés koordinálására, fantasztikus, szürreálisan összetett koreográfiák határozzák meg,melyek a velünk született örökségünk, személyiségünk és a környezet közötti szövevényesen programozott interakciók szerint különböző módon fixálódnak. A zavar oka az, hogy az arra érzékeny csecsemőknél életük döntő periódusában nem megfelelően alakulnak ki az idegrendszeri áramkörök. Az ember születik a legkevésbé fejlett aggyal, az állatok képességei a megszületést követő időszakban és még azután is hossz hónapokig elképesztő mértékben haladják meg az emberi újszülöttekét(.Az őseinkre kényszerített evolúciós kompromisszum tehát az volt, hogy az elképesztően nagy emberi agynak a relatíve biztonságos anyaméhen kívül , nagyon bizonytalan és potenciálisan ellenséges körülmények között kell fejlődnie)
Az élőlény adott környezetben való túlélésének szempontjából legfontosabb idegsejtek és kapcsolatok maradnak fenn.A többi elgyengül, elpusztul. Azok az idegpályák, amelynek fejlődéséhez nem áll rendelkezésre minden szükséges feltétel, egyáltalán nem, vagy diszfunkcionális ill. részleges módon fejlődnek ki. A fel nem használt neurokémiai vegyületek raktárai leépülnek és az agy elveszti előállításuknak képességét. Ezt könnyen megérthetjük a sötét szobában tartott gyermek példáján keresztül. Ugyanúgy gondozzák, etetik, mégis e gyermek agyát egy év mulva össze sem lehetne hasonlítani egy olyan gyermekével, akinek efféle megvonást nem kellett megtapasztalnia - a genetikai potenciáltól függetlenül. Dacára annak, hogy születésekor teljesen ép szemei és látóidegei voltak, az a mintegy harminc neurológiai egység , melynek kialakulása és együttműködése a látáshoz elengedhetetlen, nem fejlődött ki. A látásnak még azok a neurológiai összetevői is leépültek, melyek a születéskor még megvoltak, és semmi hasznukat nem is venné többé, ha élete első öt évében továbbra sem látna fényt. Továbbá: ha a gyermek élete első tíz évében nem hallana hangot, a későbbiekben nem volna képes megtanulni beszélni.A figyelemhiány-zavar azt példázza, hogy az agy idegi áramköreinek és biokémiájának optimális fejlődése megakadályozható, , ha a külső környezet hatásai gátat vetnek elé. A születést követő kilenc hónapban a méhen belüli biztonságot a szülői környezetnek kell biztosítania . Az agy és a központi idegrendszer fejlődéséhez - amire a többi fajnál a méhen belül kerül sor - a közvetlen testi kapcsolatnak testi és érzelmi szinten folytatódnia kell, ugyanolyan biztonságosan kell tartania, magába foglalnia az újszülöttet, ahogyan az anyaméh összefogta. Az agykéreg figyelemért és önszabályozásért felelős agyterületei egy olyan személlyel való interakció hatására fejlődnek ki, akit anyafigurának nevezhetünk. Az újszülött agyának jobb féltekéjét az anya agyának jobb féltekéje programozza, vagyis az a fele, amely a tudattalan érzelmekért felel. Az anya érzelmi biztonságát érő bármilyen fenyegetés megzavarja azokat az elektromos és kémiai erőforrásokat,amelyek a csecsemő fejlődő agyának az érzelem- és figyelemszabályozásért felelős rendszereit táplálják.
Az összehangolódás elengedhetetlen feltétele a figyelem és önszabályozás agyi idegpályáinak, és nem a gyermek mechanikus utánzását jelenti. Nem lehet színlelni még a legjobb szándékkal és erőfeszítéssel sem. A mosolyra adott utasítások ekkor nem ugyanabból az agyi központból indulnak ki. A mosolygást végző izmok is eltérően reagálnak. Az összehangolódás folyamata sokkalta kifinomultabb annál, semhogy a szülő azt akaratlagosan utánozni tudná. ( másrészről az un kettőstvkísérletben amikor a csecsemőknek az anya egy perccel korábban rögzített - ugyanakkor őszinte - örömteli arckifejezését játszották vissza, ugyanolyan mélységes szorongás vett erőt rajtuk, mint a "kifejezéstelen arc" kísérletekben)
Az összehangolt interakcióban az anya nemcsak követi a gyermeket, hanem arra is lehetőséget ad neki, hogy időről időre az saját akaratából megszakítsa a kapcsolatot. Amikor az interakció elér egy bizonyos intenzitási szintet, a csecsemő elkapja a tekintetét, hogy a számára már kellemetlenül magas ingerszintet elkerülje.Ezután új interakciót kezdeményez. Egy szorongó anya esetleg ijedtséggel reagál a kapcsolat megszakítására, megpróbálhatja stimulálni azt, a gyermeket mintegy visszarángatva az interakcióba. Ez viszont azzal jár, hogy a gyermek idegrendszere nem tud "lehűlni".
Az orbitofrontális kéreg a prefrontális kéreg egy része, a prefrontális kéreg az a terület,melynek szürkeállománya a legnagyobb részt vállalja a társas intelligencia, az impulzuskontroll, és a figyelem irányításában, valamint a rövidtávú munkamemória szempontjából is fontos. Az orbitofrontális kéreg a jobb féltekében fejlettebb és dominánsabb, mint bal oldali párja.Rengeteg új kutatási eredmény mutat arra, hogy e terület zavarai különböző hangulat- és figyelemzavarokkal és az önszabályozás hiányosságaival járó tünetegyüttesekben fejeződnek ki. A természet úgy tűnik, az ember elé végül azt a célt tűzte, hogy saját magát motiváló, önszabályozó és önbizalommal teljes felnőtté váljék. A csecsemőben ezek a jellemzők nincsenek meg.úgy is mondhatjuk, hogy a természet adta programunk abban áll, hogy szabályozásunk átalakításával a másik személytől való függőségünket felváltsa a függetlenség, és a külső szabályozás helyére fokozatosan a belső kerüljön. Gyakorlatilag az orbitofrontális kéreg alkotja az agy jutalmazó és motivációs apparátusainak gerincét, kontrollálja a legelsődlegesebb és legerőteljesebb érzelmeket (pl félelem)., több jutalmazó vegyületet , örömöt és elégedettséget kiváltó anyagot tárol ( dopamin, endorfin) mint az agy bármely más területe.
Az által hogy az OFC kapcsolatban van az agykéreg bizonyos vizuális központjaival, szerepet játszik a vizuális térbeli orientációban. Amennyiben ez a rész sérül, az ember hajlamosabbá válhat pl beverni a fejét, vagy másoknak menni a járdán, és nehézségei lehetnek a fizikai irányok követésének terén is.
Az OFC nagyon jelentős szerepet játszik a figyelem irányításában. Fontos tényező az impulzuskontrollban is. Végzi a tapasztalatok érzelmi hatásainak rögzítését és raktározását. Ide vésődnek be a gondozóval való első interakciók, melyek minden későbbi érzelmi reakció tudattalan modelljeként és öntőformáiként szolgálnak életünk teljes további részében. Azok a neuroncsoportok, amelyek egyszer már együttes kisülést produkáltak, a jövőben nagyobb valószínűséggel fognak újra párhuzamosan kisülni. A korai érzelmi bevésődés potenciális neuronmintázatok formájában kódolódik. bizonyos idegsejtcsoportok az együttes kisülésre idegződnek be. Életünk későbbi szakaszában gyakran szembesülünk ezzel:, amikor valami pl irracionális mértékű dühöt vált ki belőlünk, és amely roham után a fejünket vakarjuk tépelődve, hogy ez meg vajon mi volt., nos ez volt az OFC korai bevésődése,Minden olyan pillanat, amikor vezetés közben valakire rákiabálunk, életünk legkorábbi élményeiről mesél. A figyelemhiány-zavar esetében nem arról van szó, hogy egy zavar kifejlődik, hanem hogy bizonyos fontos agyi idegpályák nem fejlődnek ki.Az agyi idegsejtek és áramkörök kifejlődését a különböző érzelmi interakciók ösztönzik. Az endorfinok ösztönzik pl az agyi idegsejtek és a köztük lévő kapcsolatok növekedését és fejlődését, a kortizol és más hasonló stresszhormonok koncentrációjának növekedése viszont fontos hálózatok leépülésével jár. Az érzelmek nem csak rövid távon befolyásolják az agyban fellelhető ingerület-átvivő vegyületek koncentrációját, de hosszú távon hatást gyakorolnak az egyensúlyra. A gyermek gondozójával kialakított harmonikus kapcsolata segít az agy sejtjeinek és áramköreinek megfelelő kiépülésében, fejlődésében, de ugyanígy az agy kémiai egyensúlyának további, rendszerinti kialakításában is meghatározó szereppel bír. A mentális zavarok kezelését azonban túlságosan is a gyógyszeres megoldások uralják. A modern pszichiátria , amikor a különböző mentális zavarokat az agy üzenetátvivő anyagainak a neurotranszmitterek különböző fajtáinak a hiányával magyarázza, a legtöbb esetben nincs tekintettel a tényre, hogy az agy eme vegyületeinek hiánya, egyensúlytalansága legalább annyira okozat, mint amennyire ok.(a depresszió pl a legújabb biokémiai modell szerint puszta szerotoninhiány, megoldás a Prozac, , a figyelemhiányt az alacsony dopaminellátottság számlájára írják, jöhet a Ritalin, az összetett mentális állapotok efféle biokémiai leegységesítések igen felelőtlenek és veszélyesek lehetnek)...A disszociáció egyfajta természet adta vészmegoldás, nem mindennapi használatra szolgál. Amikor a fájdalom nagyobb fenyegetést jelent a túlélésre nézve, mint a fájdalomérzés hiánya.Mivel az elhangolódás még olyankor is igen veszélyes lehet, amikor védelmez, a természet csak speciális feltételek esetén engedélyezi számunkra az alkalmazását, az első ilyen feltétel a súlyos szorongás. Az embernek nem kell elhangolódnia azért, hogy ne érezze az eltaposott kislábujja sajgását. A második feltétel a kétségbeesettség.Ha elérhető a segítség/megoldás, akkor sokkal kedvezőbb fájdalmat érezni és segítségért kiáltani, mint elhangolódni. Egy disszociatív zavarral élő felnőtt esetében az elhangolódás olyan automatikus agyi aktivitás, amely a csecsemőkori agyfejlődés szükséges feltételeinek hiányáról tanúskodik., amikor érzelmi szenvedése a kétségbeesés érzésével járt együtt. A csecsemőnek több okból is el kellhet szigetelnie magát a krónikus szorongástól. Először is túlságosan intenzív érzés még törékeny idegrendszere számára. Egyszerűen nem tudna élni olyan állapotban, mely krónikus negatív izgalmi állapot, és azzal jár, hogy folyamatosan adrenalin és egyéb stresszhormonok áramlanak a testében. Ez fiziológiailag túlságosan mérgező lenne. Ki kell tehát zárnia. Másodszor pedig ha a csecsemő szorongásának forrása a szülő szorongása, akkor a gyerek tudat alatt érzi, hogy saját érzelmi viharainak kifejezése csak tovább fokozná a szülője szorongását, ezáltal saját szenvedését is növelve.Csak akkor törhet ki ezen ördögi körből, ha elhangolódik." (Dr. Máté Gábor)

24. [tulajdonos]: a mesterkéletlen (basszus...)2020-05-06 16:30

23. [tulajdonos]: stanislav grof2020-05-03 10:29
Mindennapi tudatállapotunkban csupán tudatunk kicsiny részével azonosítjuk magunkat.A holotróp állapotokban meghaladjuk testünkbe zárt énünk határait, és újra szert tehetünk teljes önazonosságunkra.
Ez felfokozott észlelési változást jelent minden érzékszerv területén. ( amikor lecsukjuk szemünket, látómezőnket eláraszthatják a saját élettörténetünkből, egyéni és kollektív tudattalanunkból származó képek, amikor kinyitjuk szemünket, környezetünk észlelését illúziószerűen átalakíthatják a tudattalan anyag élénk kivetülései) Az állapothoz tartozó érzelmek egy rendkívül tág spektrum mentén helyezkednek el, mely természetében és intenzitásában meghaladja mindennapi élményeinket. Az intellektus nem károsodik, de működése jelentősen eltér a megszokottól. Ez alkalmat kínál saját feldolgozatlan élményeink, élettörténetünk megértésére, a tudattalan dinamikájának megismerésére, érzelmi nehézségeink és személyközi problémáink kezelésére. Ezen érzékszerveken túli észlelések és azonosulási folyamatok nem magyarázhatóak az intézményes pszichiátria keretei között, amely a születés utáni élettörténeti adatokra és a freudi egyéni tudattalanra korlátozódik. A szokásos élettörténeti szinten túl lényeges eredményre vezet ha figyelembe vesszük még a születéssel ill. a születés traumájával kapcsolatos területet, valamint az e jelenségek hátterét alkotó un transzperszonális területet is ( mely más, látszólag tőlünk független dolgokkal, jelenségekkel és személyekkel való azonosulásunkat lehetővé teszi)
Ezekben az állapotokban - a verbális terápia által kínált lehetőségeinkkel ellentétben - nemcsak felidézhetőek az érzelmileg jelentős események, vagy közvetett módon az álmokból, elszólásokból és az áttétel torzításaiból rekonstruálhatók, de teljes korregresszióban ismét átélhetőek ezek az eredeti élmények, az azokkal járó testi érzésekkel és érzékszervi észleletekkel együtt. Ez azt jelenti hogy egy fontos gyermekkori avagy kisgyermekkori trauma újraélésekor pl pontosan ugyanolyan a testképünk, mint akkor volt: naivan érzékeljük a világot, a testérzéseket, az érzelmek pedig megfelelnek az adott életkornak. A korregresszió hitelessége egyértelműen kiderül abból, hogy az ilyet átélő emberek arcán ideiglenesen kisimulnak a ráncok, ettől kisgyermeki lesz az ábrázatuk, a testtartásuk, a gesztusaik és viselkedésük is gyerekessé válik. A holotróp állapotokkal végzett terápiás tapasztalatok szerint a pszichológiai kézikönyvekből ismert pszichés traumákkal való szembenézés mellett gyakran elsősorban a testi természetű traumákat kell újraélni és integrálni. Mindez meglehetősen spontán módon kerül elő, előzetes tervezgetések nélkül, mindazonáltal felismerjük, hogy ezen testi traumák jelentős pszichotraumás hatással bírnak, s hogy szerepük a különböző zavarok kialakulásában nyilvánvalóan meghatározó. A személyiség élettörténeti szintjével kapcsolatban meg kell állapítanunk, hogy az érzelmileg releváns emlékeket nem elszigetelt lenyomatok mozaikjaként tároljuk a tudattalanban, hanem összetett, dinamikus konstellációkként, mely súrítettélmény-rendszereket
un COEX-rendszereknek nevezzük (systems of condensed experience).
Minden súrítettélménynek van egy alaptémája, amely minden egyes rétegét áthatja és a közös nevezőjét jelenti. Az egyes rétegekben az alaptéma különböző variációit találjuk meg,amelyek az illető életének különböző szakaszaiban történtek. Egy konkrét egyén tudattalanja több sűritettélmény rendszert is tartalmazhat. Ezek száma és a központi témák természete meglehetősen eltér a különböző embereknél. Egy konkrét rendszer rétegei pl tartalmazhatnak megalázással, lealacsonyítással és megszégyenítéssel kapcsolatos élményeket, amelyek károsítják az önbecsülést. Egy másik sűrítettélmény rendszerben lehet a közös nevező a kül. megrázó és félelmetes helyzetekben átélt szorongás, vagy a nyomasztó és korlátozó körülmények által kiváltott bezártság, vagy fulladásos érzetek. Gyakori motívum szokott még lenni az elutasítás és az érzelmi elhanyagolás, amely miatt a páciensnek nehezére esik megbízni a férfiakban, a nőkben, vagy általánosságban az emberekben. A fenti listához hozzáadhatjuk még azokat a helyzeteket, amelyekben valaki mély bűntudatot vagy erős kudarcélményt él át, azokat az eseményeket, melyek azt a meggyőződést keltik, hogy a nemi élet veszélyes vagy undorító, valamint a válogatás nélküli, indokolatlan agresszióval vagy erőszakkal történő találkozásokat. Az élmények intenzitása és érzelmi relevanciája határozza meg, hogy egy emlék az élményrendszer részévé válik-e, nem pedig a kellemetlen természete. A negatív konstellációk mellett vannak olyanok is, amelyek nagyon kellemes pillanatok és helyzetek emlékeit tartalmazzák, bár a negatív COEX-rendszerek palettája jóval gazdagabb és tarkább, mint a pozitívaké. Úgy tűnik, életünk nagyon sokféleképpen lehet nyomorult, míg boldogságunk néhány alapfeltétel kielégítésén múlik. Minden sűrítettélmény-konstelláció a születés traumájára rakódik rá és annak egyik vonatkozásához kapcsolódik. A biológiai születés élménye olyan összetett, érzelmekben és testérzésekben gazdag jelenség, amely prototipikus formában tartalmazza a legtöbb halmaz elemi mintáit. Azonban egy átlagos sűrítettélmény rendszer kiterjedtebb, gyökerei pedig különböző, személyen túli jelenségek alakjaiból állnak, pl más életek tapasztalataiból, a jungi archetípusokból, különböző állatokkal és egyebekkel történő tudatos azonosulásokból táplálkoznak. Ezek a rendszerek az egyes emberi lelkek általános szervezőerejeként jelennek meg. Fogalmuk nagyban hasonlít C. G. Jungnak a lelki komplexusokról és Hanskarl Leunernek a "transzfenomenális dinamikus rendszerek"ről alkotott fogalmaikhoz, de sok vonatkozásban mindkettőtől különbözik.
Fontos szerepet játszanak lelki életünkben: befolyásolják, hogyan észleljük magunkat, másokat és a külvilágot, hogyan érzünk és cselekszünk, dinamikus erőkként lépnek fel az érzelmi és pszichoszomatikus tüneteink mögött, nehézséget jelentenek a más emberekkel való kapcsolatainkban és meghatározzák értelmetlennek tűnő viselkedéseinket. Dinamikusan hatnak egymásra e rendszerek és a külvilág. Életünk különböző eseményei különösen aktivizálhatják a nekik megfelelő sűrítettélmény-rendszert és fordítva is megtörténik:az aktív rendszerek hatására oly módon észlelhetünk és viselkedhetünk, hogy újra előállítjuk ezek alaptémáit jelenlegi életünkben. Tisztán megfigyelhető ez a működésmód, amikor az élményekkel dolgozunk. A holotróp állapotokban az élmény tartalmát a környezet észlelését és a kliens viselkedését általánosságban az adott ülésen éppen domináns sűrítettélmény-rendszer határozza meg, konkrétan pedig ennek a rendszernek az a rétege, amely tudatos szintre emelkedik.
Ezekben az állapotokban az ember látszólag oda nem illő és eltúlzott reakciókat mutat különböző környezeti ingerekre. Az ilyen eltúlzott reakciók azonban konkrétak és válogatottak, az irányító rendszer keretében megérthetőek. ( a páciensek különösen érzékenyen reagálnak arra, amit érdektelen, hideg, "szakszerű" kezelésnek éreznek, ha olyan emlékek konstellálódnak náluk, amelyek során a pozitív érzelmek hiányát, elutasítást, vagy elhanyagolást éltek meg)
Ezen állapotokban bekapcsolódik egy belső radar, amely automatikusan a tudatba emel olyan tudat alatt meghúzódó tartalmakat, amelyeknek erősebb az érzelmi töltöttsége, amelyek pszichodinamikai szempontból a legalkalmasabbak és a legkönnyebben elérhetőek a tudatos feldolgozás számára.Ez nagy előnyt jelent a verbális pszichoterápiákkal szemben, ahol a páciens rengeteg különböző információt visz a terápiába, és a terapeutának kell eldöntenie, hogy ezek közül mi a fontos, mi az oda nem illő, hol akadt el a kliens és így tovább. Számos pszichoterápiás iskola létezik, amelyek nagyon eltérő véleményeket vallanak az emberi psziché alapmechanizmusairól, a tünetek okairól és jelentéséről, valamint a hatékony terápiás mechanizmusok természetéről. Mivel nincs általános megegyezés ezekről az alapvető elméleti kérdésekről, a verbális terápiák során elhangzó sok értelmezés önkényes és megkérdőjelezhető. Ezek mindig is a terapeuta személyes elfogultságát, valamint az iskolája sajátos nézeteit fogják tükrözni.

22. [tulajdonos]: Az idő rendje2020-01-02 19:41
A tudomány fejlődése mindenestől azt mutatja, hogy a világ elgondolásának legjobb módszere
a változást megismerni, s nem az állandóságot - a történést, s nem a létet. A világot elgondolhatjuk úgy is,
hogy az dolgokból áll. Anyagból. Létezőkből. Olyasvalamiből, ami van. Ami tartós. De elgondolhatjuk úgy is, hogy
a világ eseményekből áll. Olyasvalamiből, ami megtörténik. Folyamatokból. Olyasmiből, ami végbemegy.
Ami nem tart hosszan - ami állandó átalakulás, s nem marad fenn az időben...mindenütt a "nem-állandóság van jelen,
és nem a statikusság a mozdulatlan időben.
A világnak események, folyamatok összességeként való elgondolása lehetőséget ad a világ jobb megragadására, megértésére,
leírására.Más nem egyeztethető össze a relativitással. A világ nem dolgok osszessége, hanem eseményeké.
A dolgok és az események között az a különbség, hogy a dolgok tartósan fennmaradnak az időben, az események időtartama viszont
korlátozott. A dolgok egyik prototípusa a "kő": kérdezhetjük, hogy hol lesz a kő holnap? A csók meg "esemény". Nincs értelme
azt kérdezni, hová tűnik holnapra a csók. A világ csókok hálózata, nem köveké. A világ megértésére lehetőséget adó egyszerű egységek
nem itt vagy ott vannak jelen, a térnek ezen vagy azon a pontján. Egy holban, de éppúgy egy mikorban is vannak - ha vannak.
Korlátjuk van térben és időben is: események.
Ha alaposabban megfigyeljük, voltaképp a leginkább dolgoknak tűnő dolgok is csak hosszan tartó események. A kémiából, fizikából,
ásványtanból, geológiából, pszichológiából tanultak fényében a legszilárdabb kő is valójában kvantummezők együtt rezgése, erők
pillanatnyi kölcsönhatása. Olyan folyamat, amely egy röpke pillanatig egyensúlyban tarthatja magát, önmagához hasonló maradhat
még az előtt, hogy szétmállana, s újból porrá válna - vagyis múlékony fejezet a bolygó elemei közti kölcsönhatások történetében:
az újabb kőkorszakban élt emberiség emléke, fegyver a Pál utcai fiúk kezében,példa egy, az időről szóló könyvben, ontológiai metafora,
a világ felosztásának egy darabja, amelyen erősebb nyomot hagynak testünk érzékelő struktúrái, mint magának az érzékelésnek a tárgya, és így
tovább és tovább, mind-mind kozmikus tükrök játékának szövevényes kapcsolata. És ezek a tükrök? Maga a valóság! A világot nem kövek alkotják,
hanem - nem is gondolnánk, mennyire - tünékeny hangok és a tengeren fodrozódó hullámok. Másfelől viszont, ha a világ dolgokból állna, vajon
mik lennének ezek? Talán az atomok - róluk megtudtuk, hogy maguk is kisebb részecskékből állnak - vagy az elemi részecskék - róluk kiderült
hogy csupán a mező rövid ideig tartó gerjedései? Netán a kvantummezők? Róluk meg már tudjuk, hogy alig valamivel többek, mint
egy nyelvnek a szabályai - hogy beszélhessünk kölcsönhatásokról és eseményekről? Bajos a fizika világára úgy gondolni, hogy az dolgokból,
létezőkből állna. Nem megy: nem jutunk előbbre vele.
A világot események hálójaként felfogni viszont már megy. Egyszerűbb és bonyolultabb - egyszerűbb események együttesére felbontható - események hálójaként. Néhány példa: a háború nem dolog, hanem események láncolata. A vihar sem dolog, hanem események összessége. Egy felhő a hegyek felett
sem dolog, a levegő nedvességének fokozatos kicsapódása azonközben, hogy a szél átfúj a hegyen. Egy hullám nem dolog: a víz mozgása, s a víz,
amelyben kirajzolódik, mindig más. Egy család nem dolog: kapcsolatok, események, érzések összessége.És egy emberi lény? Hát persze, hogy nem dolog:
összetett folyamat, amelyben - mint a hegy fölötti felhőben - be és kilép (pl)a levegő, az élelem, az információk, a fény, a szavak ésatöbbi...Egy
csomópont a csomópontok között, a társadalmi kapcsolatok hálójában, a kémiai folyamatok hálójában, a hozzá hasonlók keltette érzelmi megnyilatkozások hálójában.
Anaximandrosz szavai arra ösztökélnek bennünket, hogy a világot "az idő rendje szerint" gondoljuk el. Ha nem kötelezzük el magunkat a priori az idő
rendjének milyensége mellett - vagyis nem tesszük fel eleve, hogy az idő csak a nekünk ismerős lineáris és egyetemes rendet követheti - ,akkor
hasznos lesz Anaximandrosz iránymutatása: akkor értjük meg a világot, ha a változást tanulmányozzuk, nem a dolgokat. ( Carlo Rovelli)

Fontosnak érzem azonban, hogy mind e mellé lejegyezzem Hamvas szavait:
Isten nem rejtély. Rejtély az, hogy van valami Istenen kívül. Isten a nyilvánvaló láthatatlan. A misztérium nem Isten, hanem a világ, ahogy nem a szellem a misztérium, hanem a természet, nem a lélek, hanem a test. Isten megismerése nem nehéz. Deu et Jahve, mondja a próféta, ismerd meg Istent. Gnóthi ton kürion, írja Pál apostol. Szűkös és szegény emberiség volt az, amely a delphoi feliratot úgy értelmezte, hogy ismerd meg önmagadat.
A gnóthi szeauton értelme eredetileg minden bizonnyal az volt: ismerd meg, hogy isteni vagy."

~Scientia Sacra

21. [tulajdonos]: RS-körvonalak2019-12-23 21:52
Mindazok az események, amelyekről már beszéltünk és még beszélni fogunk, igen nagy korszakok folyamán játszódtak le.
A leírt folyamatok a Föld-fejlődés külső oldalát mutatják. Szellemileg szemlélve a következőket látjuk. Azok a szellemi lények, akik a Holdat kivitték a Földből és saját létüket a Holdhoz kötötték, – tehát Föld-Hold lények lettek – a Holdról a Földre küldött erőikkel az emberi organizmusnak bizonyos formát adtak. Hatásukat az ember által megszerzett én-re irányították. Ez a hatás az én-nek az asztráltesttel, az étertesttel és a fizikai testtel való összjátékában fejeződött ki. Ennek eredményeként az emberben megszületik a lehetőség arra, hogy a világ bölcsességgel átitatott konstrukcióját tudatosan tükrözze magában, mintegy a megismerés tükrözésében képet alkosson róla. Emlékezzünk arra, amiről már beszéltünk, hogy t. i. az ember a régi Holdkorszakban a Napból való kiválás következtében organizációjában bizonyos önállóságot ért el, tudata a szabadság magasabb fokára jutott, mint amilyen tudatot közvetlenül a Nap-lényektől kaphatott volna. Ez a szabad, önálló tudat, mint a Hold-fejlődés öröksége, éledt fel újra a Föld-fejlődés előbb leírt időszakában. És éppen ezt a tudatot tudták a Hold-Föld lények ismét összhangba hozni a világmindenséggel és a világmindenség képmásává tenni. Ha más hatás nem érvényesül, az embernek olyan tudata lett volna, amely mintegy természeti szükségszerűséggel és nem az ő szabad tevékenységeként tükrözte volna a világot megismerési életében. De nem így történt. Az ember fejlődésébe – éppen a Hold kiválása idején – olyan szellemi lények avatkoztak be, akik a maguk hold-természetéből olyan sokat tartottak meg, hogy nem tudtak részt venni a Nap kiválásában, de azoknak a lényeknek a működéséből is ki voltak zárva, akik tevékenységüket a Föld Holdjáról küldtek a Föld felé. Ezek a régi hold-természettel bíró lények bizonyos szabálytalansággal a Földre voltak száműzve. Hiszen éppen Hold-természetükben rejlett az, ami a régi Hold-korszakban fellázadt a Napszellemek ellen és lázadásával az ember számára azzal vált áldásossá, hogy így jutott önálló, szabad tudatállapothoz. A Földre száműzött Hold-lények sajátságos földi fejlődésének az volt a következménye, hogy ellenlábasai lettek azoknak a lényeknek, akik az emberi tudatot a Holdról úgy akarták befolyásolni, hogy az szükségképpen mint megismerési tükör közvetítse a világot. Ami a régi Holdon az embert magasabb rendű állapotba emelte, az ellene szegült annak a rendnek, amely a Föld-fejlődésben lehetségessé vált. Az ellenszegülő hatalmak Hold-természetükből hozták magukkal azt az erőt, amellyel az emberi asztráltestre hatottak, hogy azt – amint ezt már az előbbiekben leírtuk – önállóvá tegyék. Ezt az erőt úgy fejtették ki, hogy az asztráltest- nek – a földi életre vonatkozóan is – bizonyos önállóságot adtak annak a szükségszerű, nem szabad tudatállapotnak az ellensúlyozására, amelyet a Föld Holdjának a lényei idéztek elő. Nehéz köznapi szavakkal kifejezni azt, hogy abban az ősidőben milyen volt az előbb leírt lények hatása az emberre. Ne gondoljuk ezt a hatást olyannak, mint a jelenlegi természeti hatásokat, de olyannak sem, mint amikor egyik ember hat a másikra, amikor szavaival belső tudati erőket ébreszt fel benne úgy, hogy kezd megérteni valamit, vagy indítékot kap valamilyen erénynek vagy az ellenkezőjének a gyakorlására. Ezeknek a Hold-természetű lényeknek a hatása az ősidőkben nem volt természeti, hanem szellemi hatás, mégpedig olyan, amely szellemi módon is működik, s mint szellemi hatás származott át az ember akkori tudatállapotához mérten a magasabb szellemi lényektől az emberre. Ha ezt a folyamatot mint valami természeti hatást képzeljük el, akkor egyáltalán nem értjük igazi lényegét. Ha pedig azt mondjuk, hogy a Hold-természetű lények az emberhez férkőznek, hogy céljaik értelmében „elcsábítva” megnyerjék maguknak, akkor olyan jelképes kifejezést használunk, amely jó mindaddig, amíg tudatában vagyunk jelképességének és világosan tudjuk, hogy a jelkép mögött szellemi valóság van.

A Hold-állapotban visszamaradt szellemi lények hatásának az emberre vonatkozólag kétféle következménye volt. Először is, mivel lehetővé vált, hogy az ember az asztráltestből kiindulva szabályozza a tudati képeket és uralkodjék rajtuk, tudata megszabadult attól a jellegtől, hogy csupán tükörképe a világmindenségnek. Az ember ura lett megismerésének. Másrészt viszont uralmának kiindulópontja éppen az asztráltest lett és az asztráltest felett álló én függőségbe került az asztráltesttel. Ezáltal az ember ki volt téve annak, hogy természetét a jövőben folyton egy alacsonyabb rendű elem befolyásolja, és ezzel élete lesüllyedjen arról a szintről, amelyre a földi Hold-lények őt a világfejlődés folyamán állították. A szabálytalanul fejlődött Holdlények az elkövetkező időben is folyton tovább hatnak az ember természetére. Ezeket a Hold-lényeket, ellentétben azokkal, amelyek a Föld-Holdról a tudatot kozmikus tükörré formálták, de szabad akaratot nem adtak, luciferi szellemeknek nevezhetjük. Ezek megadták az embernek azt a lehetőséget, hogy tudatában szabad tevékenységet fejtsen ki, de egyúttal a tévedésnek és a gonoszságnak a lehetőségét is.

Ezeknek a folyamatoknak az volt a következménye, hogy az embernek más lett a kapcsolata a Nap-szellemekkel, nem olyan, amilyent a földi Hold-lények szántak neki. Ezek tudatának a tükrét úgy akarták kifejleszteni, hogy egész lelki életében a Nap-szellemek hatása legyen az uralkodó. Ezt a folyamatot keresztezte egy másik, amely az ember lényében létrehozta a Napszellemek és a szabálytalan fejlődésű Hold-szellemek hatásának az ellentétét. Ennek az ellentétnek a hatására az ember képtelenné vált arra, hogy a fizikai Naphatásokat felismerje; ezek rejtve maradtak számára a külső világ benyomásai mögött. Az ember asztralitása a külső világ benyomásaival együtt az én hatáskörébe került. Az én eredetileg csak a Formaszellemektől kapott tűzszikrát érezte volna, és alávetette volna magát a külső tűzzel kapcsolatban a Formaszellemek parancsának, most a közvetlenül beléje oltott elemmel hatott a külső hőjelenségekre. Ezáltal vonzást hozott létre saját maga és a földi tűz között, aminek az lett a következménye, hogy az ember jobban belebonyolódott a földi anyagiságba, mint ahogy ez számára rendeltetett. Azelőtt olyan fizikai teste volt, amely főbb részeiben fűzből, levegőből és vízből állt, és a földi szubsztancia csak mint valami árnykép tagozódott hozzá, most a földből való test sűrűbb lett. Azelőtt az ember, mint valami finom organizáltságú lény, inkább csak lebegett a szilárd Föld felett, most le kellett szállnia a „Föld környezetéből” azokra a Föld-területekre, amelyek többé-kevésbé már megszilárdultak. Hogy a szellemi hatásoknak ilyen fizikai hatása lehetett, az azzal magyarázható, hogy ezek a hatások olyanok voltak, amilyeneknek leírtuk őket, ti. nem voltak sem természeti, sem pedig az egyik embertől a másikba átáramló lelki hatások. A lelki hatások nem értek olyan mélyre a testiségbe, mint azok a szellemi erők, amelyekről itt beszéltünk.

És minthogy az ember saját, tévedésnek kitett képzetei szerint vette fel a külvilág hatását – mert olyan vágyak és szenvedélyek szerint élt, amelyekkel nem igazodott a magasabb szellemi hatásokhoz – létrejött a betegség lehetősége. A luciferi hatás külön sajátsága volt, hogy az ember földi életét nem tudta már testnélküli léte folytatásának érezni. Most már olyan földi benyomásokat vett fel, amelyeket a beléje oltott asztrális elemmel tudott átélni és amelyek a fizikai testet pusztító erőkkel kapcsolódtak össze. Ezt földi élete elhalásának érezte. Így jelent meg magával az emberi természettel előidézett „halál”. Ezzel az emberi természet egyik jelentős titkára mutattunk rá: az asztráltestnek a betegséggel és halállal való összefüggésére.

20. [tulajdonos]: Gyönyörű2019-12-22 17:17
Az Állati, és nevezetesenn az emberi test* sokkal több külömböző részekből és tagokból áll, mint a’ Plánták. A’ Fő, a’ Szemek, Fülek, Kezek, Lábak, Szív, Tüdő, Vese, Lép, Máj ’s a’t; mind külömböző, és tsudálatos alkotású részei af Testnek, meljek a’ tsontok alkotmánnyábann mind bizonyos helyet foglalnak, bizonyos végekre vágynak rendelve, és egymás munkáját kőltsö- nösönn segítik az eggy Életerő által, melj az egész tesíbenn munkás. — Az Elevenítő Életnek legközelebb való mozgatója, fenntartó eszköze, és az Életerőnek legegyenesebb érdeklője belülről a’ gyomor, melj a’ tápláló nedvességet az eledelből elkészítvénn, a’ vérnek általadja, a’ melj osztánn a’ szívnek ereje által, az erekenn az egész testnek minden részeire eloszlik, és abból minden belső részek tápláltatnak, és egyszersmind mindenik a’maga alkotása szerént, abból bizonyos nedvességeket választ és készít el. — Az Állati Élet pedig az érző inak alkotmánnyától függ, melynek fundamentoma az Agyvelőbenn vagyon, a’ honnan ezek az érző inak erednek, és eloszol- vánn kihatnak a’ testnek minden legkissebb részeire. Ezek által veszi a’ lélek a’ külömb külömb érzéseket, az érző tagok külömböző alkotása szerént; a' szájbann az ízeket, az orrbann a’ szagokat, a’ fiilbenn a’ hangokat, a’ szembenn a’ színeket, az egész testbenn a’ kedves és fájdalmas érzéseket; ezek által uralkodik a’ szálas húsokonn, és az egész testenn, szabad tettzése szerént moz- gatvánn annak tagjait. Az érző inak alkotmánnyá , és az Életerő kőltsönösenn eeymást segítik: d* az Érzőerő, és Életerő, nem mindenkor vágynak eggyarányúságbann^ mert vágynak ólján betegségek, meljekbenn az Életerő nagyonn elgyen- gűl; az érzések pedig felettébb is elevenek. Viszont vágynak oljanok, p. o. szélütések, meljekbenn az érzés nagyonn megfogyatkozik; az életerő pedig egész erejébenn van, úgyhogy még a’ tenyészésre is hajlandó.
Az organizált testeknek alkotó részeik, legszélesebbem! szóllvánn, kétfélék, t. i. Híg, és Öszveálló vagy Kemény részek. A’Kemény részeknek, és nevezeteseim az állatokbann az érző inaknak és szálas húsoknak, a5 meljekből állanak a’ testnek többnyire minden részéi, és a’ meljek fedezik a’ tsontokat is , különös és megmagyarázhatatlan tulajdonságok a’Serkenthetőség, vagy Ébreszhetőség (Excitabilitas) , és az I ír- gathatóság vagy Ingerelhet őség (Irritabilitas). Ezek által gyakorolja az Életerő titko- sonn minden munkáit; mert ezek a* világosság, melegség, levegőég, és a' testbenn lévő matériák érdeklése által serkentetvénn, ingereltetvénn, az Életerőt ébresztik, és viszont az Életerő ezeket. Hogy a’ plántákbann is meg van az Ingerelhető- ség, bár nem ólján szembetűnő is, mint az állatokbann , megtettzik a’ II. Czikkelybenn felhozott példákból, és abból is, hogy e’ nélkül a’ kifej- tődzést és nevelkedést gondolni nem lehet. A’ testnek híg részei, nedvességei pedig nem ingerelhetők , minthogy azoknak részetskéi öszve nem állanak, hanem ezekbenn lehet és van ólján matéria, melj a’ kemény részeket érdekelvénn, azokat ingerli. így már, a’ szűrnek mozgása forgatja a’ testbenn a' vért, a’ szívet pedig mozgásra ingerli a’ vér.
Sem a’ Híg, sem az Öszveállott kemény részek , még koránt sem tiszta alkotó részei az organizált testeknek, mert azok szembetűnóképpenn sokféle külömböző matériákból vágynak öszveele- gyítve. A1 plántáknak legközelebbi szembetűnő alkotó részei köztt, meljeket vagy készenn lehet azokbann találni, vagy áztatás , kinyomás , főzés , égetés ’s a’ t. által lehet belőlök kivenni, nevezetesebbek ezek: A’Kanafos szövet, melj a’ plántának fás része, az édes, vagy savanyú, vagy keserít, vagy nyálkás, vagy tsípős, vagy öszvehúzó, vagy hódító, vagy festő nedvesség, a* 'siros és repülő olajok, tzúkör, a’ repülő éá állandó sók, keményítő, siker* m e z g e vagy g u m rn i, ( melj a’ vízbenn elolvad) gyanta (melj égetborbann olvad el, vízbe nem ) ’s a’ t. Az állatokbann pedig vágynak még ezekenn kivül a’ tsontok, inak, szálas húsok* vér és külömb külömb nedvességek. De még ezek nem utolsó alakjai ( elemen- tumi) az organizált testeknek, hanem külömb külömb matériáknak öszveelegyedéséből származott vagy keverékek, meljekbenn megtettzik hogy külömböző matériákból állanak, p. o. Vér± vagy Elegyek, meljek együgyű, és átaljábann egy nemű matériából állaniláttzanak, p. o. Olaj.—. Utolsó alaknak nevezik t. i. azt a’ matériát* a melj tökéletesenn együgyű, azaz semmi más nemű matéria nints vele eggyesűlve, meljet tő* le Chemiai mesterséggel el lehetne választani*
A’ régiek a’ tüzet, levegőeget, vizet és főidet tartották utólsó alakoknak, és azt tanították, hogy minden dolog a’ mi van a’ vilá- gonn, ezen négy alakoknak külömb külömb mérsékbenn való öszverakásából van alkotva. A* mi időnkbenn a’ testek széljelválasztásának, és az a'akok öszverakásának ’s eggyesítésének tudománnyá a’ Chemia, a’ természetnek sok titkait Világosságra hozta; megmutatta, hogy sem a’ víz, sem ez a’ közönséges levegőég nem utolsó alak, és mintegy negyven alakokat fedezett fel, meljeket más nemű részekre osztani még eddig nem lehet. Ezek között vagyon négy jendbéli le- vegőég nemű tárgy vagy matéria, t. i. Savany T á r gy vagy Savany szerző ( Oxygenum ) * Víz T á r gy vagy Vízszerzőf Hydrogenum)y Szén Tárgy vagy Szénszerző (Carboni- cum), Fojtó Tárgy vagy Halálszerző (Azotum ),
Jegyzés* Mikor ezek a’ matériák a’ testekből ki- fejtődzvénn, szabadabb álla pót bann vágynak; levegőég vagy szesz formábann rugósonn ki- feszűlnek és kiterjeszkednek , a’ veiek öszveköttetve lévő mvlegség matériája vagy Hévtárgy által: és ekkor láthatatlanok, valamint maga a* közönséges levegőég: mikor pedig más testektől elnyelettetvénn, veiek öszvekötődnek , eggyesülnek ; lésznek azoknak alkotó részeivé, és sok százszorta kevesebb helyet foglalnak el, mint szabad állapotjokbann.
A’ Sa vany sze r z őn e k kiterjeszkedése tészi a* legtisztább Eletlevegőt, melj a’ tűznek táplálására, és az Állatok lélekzésére egyedül alkalmatos, a’ Plánták is e’ nélkül nem élhetnek. Ez maga teljességgel nem savanyú, hanem a’ testekkel való egy- beköttetésbenn minden savanyúságnak szerző oka. Ez tészi a’ közönséges levegőégnek is eggyik részét.—•
A’ Vízszerző, mikor levegő vagy szesz formábann van, gyúlható levegőnek is neveztetik, mert ha három annyi közönséges levegővel öszveele- gyíttetik, a’ gyertya lángjától nagy pattanással ellobban. Ebből van az égő testeknek lángjok , mikor azok a’ szabad levegőbenn égnek, és a’ tűz űzi ki belőlök ezt a’Vizszerző vagy gyúlható levegőt. Azom- bann ebbeon magábann, sem a’ tűz nem éghet , sem az állat nem élhet,.mert arra mindenikre a’ Savany- szerző kívántatik. — Vízszerzőnek neveztetik azért, mert ez a’víznek eggyik alkotó része, úgyhogy ba a’ Savanyszerzővel szorossann egybeköttetik ’s eggye- sűl, leszsz belőle a’ Víz. A’ Víz ebbenn az eggyesúlt állapotban« teljességgel nem éghető: óe ha a’ sebes tűz széljel bontja azt a’ maga alkotó részeire; el- - válik a’ vizszerző gyúlható levegő, és a’ lángot neveli. Innen, a’ Kovátsok szene lángal ég, ha vízzel paráholják; ha a’ forró ’sírba vizet lottsantanak, lángot vét; a’ meggyúladtt épület nagyobb lángal ég, ha azt vékony tsővönn és kevés vízzel lotsol- ják ; hogy a’ menykőütötte épület nagyobb és elevenebb lángal ég, míg az esső esik, az bizonyos; de hogy az iljen tüzet bőv vízzel sem lehetne megtiltani, az n<*m helyes vélekedés ’s a’ t. —
A’ Szénszerző a’ szénnek alkotó része, mi- nekutánna az, a’ vizszerző gyúlható szesznek elrepű- Iésével, lángal égni megszűnt. A’ hóit szenet, ha a* közönséges levegőtől elrekesztik , semmi mesterséggel meg nem lehet gyújtani: ha pedig a’ szabad levegőna meggyújtatik; eggyesűl a’ Szénszerzővel a’ Savany- szerző, és leszsz belőle Szénsavanyú szesz, melj a’ tüzet eloltja, és minden állatot megöl, ha azt bé- szívja. Ez a’ Szénsavanyú szesz, szemmel látható- képpenn fejtődik ki a’mustból a’ forráskor, és ha vízzel töltött edénybe igazítódik a’ folyása, a’ vizet etzetté változtatja. Ez az égő testekből, és a’ rotha- dékokból szüntelen fejtődik ki, az állatoktól kilehel- lett levegőbenn is bővséggel van: még is kevés elegyedik a’ közönséges levegőég közzé, mert nehéz lévénn , a’ főid felé siet, a’ fold pedig és a’ plánták gyökerei, azt mohonn bényelik.
A’ Ha Iái szerző, az állati testeknek közönsé- gesenn alkotó részek. Levegői szabad állapotjábann Halállevegőnek (Gas azoticum) neveztetik; mert ebbenn ha magábann van, minden lehellő állat meg- fúlad, és a1 tűz elaluszik. Azombann a’ közönséges levegőég, meljet bészívunk, ebből és a’ Savany- szerző vagy Életlevegő bői álló Keverék, még pedig úgy, hogy az Életlevegő, a’közönséges levegőnek mintegy tsak negyed része, még is ez a’ Keverék, a* benne lévő negyedrésznél kevéssel több. Életlevegőnél fogva, az állatok lehellésére, és életeknek fenntartására alkalmatos. A’ tiszta Eletlevegő magábann az Életerőt szerfelett éleszti, melj miatt annak hamar elkellene emésztődni; ha tehát a’ Halálszer- zo az Életlevegőnek felettébb élesztő erejét nem mér- séklené; minden élő állatnak élete kevés idő alatt ellobbaona. Ezek a’ levegő nemű rralériák, nehézségekre
nézve is, egymástól, és a’közönséges levegőtől kü- lömböznek. A’ Vízszerző gyúlható levegő legkönnyebb, és felfelé siet, mert tsaknem tizenötször könnyebb a’ közönséges levegőnél; és azért, ha azzal megtöltenek bizonyos arra készült golyóbisokat, ’s más formájú készületeket: azok a1 közönséges levegőégbe hirtelen és nagy erővel felemelkednek, és magokkal nagy terheket felvisznek, a’ mint ezt a’ levegői hajókázás példája mutatja. A’ Bulá/szerző levegő, valamivel könnyebb, az Élet levegő valamivel nehezebb, a’ Szénsavanyú szesz pedig szinte háromszorta nehezebb a’ közönséges levegőnél,
Vi’sgálás alá vévénn a’ Chemia az organizált testeknek minden tapasztalható . híg, és kemény részeit, úgy találta és megmutatta, hogy a' plántáknak minden külömböző alkotó részeibenn ezen három alakok találtatnak: Savanyszerző, Víz- szerző , Szénszerző (nem tagadja mindazáltai, hogy még ezekenn kivűl mások is ne volnának), továbbá, hogy mind azok, ezeknek külömb kü- lömb mérsékbenn való eggyesűléséből származnak , mint szintén azok a’ kimondhatatlan sokféle ízek, szagok, színek is, meljeket azokbann tapasztalunk; hogy a’ szerént, a’ mint ezeknek eggyesűlésének mérséke változik, változnak a’ testnek részei is; végre hogy az organizált testnek akármelj elváltozásábann, ezek az alakok vágynak abbann bizonyos elegyedéssel; úgyhogy még akkor is, mikor az elrothadtt és porrá lett: a’ rothadékbann , ganéjbann, trágyábann, kövér fúldbenn meg vágynak ezek az alakok, t. i. Savanyszerzö, Vízszerzö, Szénszerző,
Jegyze's. A’ ki a’ Chemiai tudománnyal egészenn esméretlen is, köunyenn általiáthatja, hogy az Élő- eszközös testeknek alkotó részei, Levegő nemű, vagy Gőz, Fára és Szesz forma matériák. Mert tagadhatatlan , hogy azok valamelj testnek alkotó részei, a’ me’jekre eloszlik, mikor széliéi bontatik: már pe. dig tudjuk, hogy mikor az élőeszközös vagy organizált testeket, vagy a’ tűz, vagy a’ rothadás széljel bontja; azok kiilömb külömb gőz, pára és szesz formákbann a’ levegőégbe oszlanak széljel, és alig marad a7 hamvokbann valami főid nemű por.
A7 Természetbenn a’ matéria háromféle ábrá- zatbann mutatja magát. Vágynak t. i. Kemény testek, Folyó vagy Híg, tseppekre osztható testek, és Levegő nemű matériák Párák, Gőzök, Szeszek. Ezeket a’ külömbségeket a’ melegség matériája vagy a’ Hévtárgy okozza, és a’ testeket eggyik ábrázatból a’ másikba változtatja.
A’ kemény értzeket a’ tűz elolvasztja, hígakká tészi, sót ha felettébb megnevelkedik a’ tűz végre azokat is gőzökké változtatja és a’ levegőbenn eloszlatja, a’ meljeket pedig el nem olvaszt, azokból sokféle gőzöket és szeszeket fejt ki. — A7 legszárazabb fából, ha vele Chemiai módonn bánnak, a* tűz bővséges nedvességeket és olajokat hajt ki, míg végre valami kevés szén marad a7 bézárt edénybenn, melj szénszeszszé fejtődik ki.
A7 Híg testek, azért hígak, mert a1 melegségnek közönséges mérséke elégséges azoknak meghígítások- ra. Ha a7 melegség bennek fogyatkozik, a’ szerént, a’ mint mindeniknek tulajdonsága van, mind megfagynak és keményekké lésznek. Ha pedig a7 melegség bennek bizonyos mérsékenn túl nevelkedik, vagy pára vagy gőz vagy szesz formábann rugósann ki- íeszűlnek, kiterjeszkednek és a7 levegőbenn elosztanak.
A7 Víz, ha megfogyatkozik benne a’ melegítő, kemény testté jéggé változik; viszont a7 jeget a7 melegség vízzé, a7 vizet pedig a7 nagyobb melegség kiterjedő és a7 levegőbenn elrepülő párává változtatja, a7 melj állapotjábann könnyenn elbontódhatik a7 víz a7 maga alkotó részeire; mert ha azt a7 párát meg- tüzessített puska tsővönn által botsátják; a7 savany- szerzőjét magához kapja a7 vas, és tőlle megmesze- zódik; a7 másik alkotó rész pedig, a7 gyúlható levegő, lángal égve megyen ki a7 tsó végénn. — Ha pedig akarja az ember , nem engedi hogy meggyűljön , hanem valamelj üvegbe öszveszedi a7 Vízszerzőt.
Párának hívjuk azt, mikor a* melegség a’ vizes nedvességet igen apró részetskékre osztvánn , azokat a’ levegőbenn rugósonn kiterjeszti és eloszlatja; úgyhogy a’víz, pára formábann minteggy 400 annyi helyet foglal el, mint víz korábann. Ez gyakrann szemmel látható p. o. a’ kodbenn, és az a’ tulajdonsága, hogy mihelyt a’ melegség benne fogyatkozik , vagy vaiamelj hidegebb testhez ér ; azonnal elébbeni nedvesség formájára viszsza tér , sőt kemény testté is , t. i. dérré, zúzmarázzá, hóvá lészen. — Mikor pedig a’ híg és kemény testeknek utólsó alkotó részeik , miné- műek a’ Sav any szerző, Vízszerző , Szénszerző , Fojtó- szer 1 az azokkal való szoros egybeköttefésból kifes- lenek , és a’ melegség vagy hévtárgyal eggyesűlvénn, az által levegő' formára kiterjeszkednek : ezeket nevezzük Szeszeknek (Gas). Iljenek: maga az jÉlet Levegő, a’ Gyúló levegő, a’ Szénszesz , és a’ Fojtó vagy Halál levegő. A’ szeszek, ha tisztánn vagvnak mind láthatatlanok, mint maga a’ közönséges levegő'; hanem más tulajdoságaiknál fogva lehet azokat esmerni. Ha a’ Pára közzé Szeszek keveredtek, azt nevezzük Gőznek, lljen az emberi testnek gőzölgése is, és egyebek.
Ezen utólsó alakokat: Savanyszerző, Vízszerző ’s a’t. magokbann, azaz, más testektől elkülönözve {/solalva) a’ természelbenn nem lehet találni, sem mesterséggel elő állítani: hanem tsak a’ híg és kemény testekkel való egybeköttetésbenn mutatják meg lételeket. Még mikor a’ legeggyügyűbb levegői vagy szesz formábann vágynak is, ölj erősenn öszveko- tik magokkal a’ melegség matériáját melj által kiterjeszkedtek, hogy attól azokat se hideg, se meleg, sem annak semmmémű mértéklete el nem választhatja; hanem tsak más testekkel és alakokkal való che- miai atyaíiság , kaphatja ki azokat a’melegséggel való egybeköttetésből, és akkor a’ testekbe bele szorít- vánn, teszi azoknak alkotó részeivé.
Ezekenn a’ gyökeres és fundamentomos ala- kokonn kivűl, vágynak még az organizált testeknek több alakjai is, nevezetesenn igen sok plán- tákbann, és átaljábann az állati testekbenn a" H a- lálszerző, Fosfor, Kénkő, Lóg só, és ólján titkos alakok is, méljeknek tulajdonsága, és természete még nints kitanulva, mint p. o. a' Kestrny, melj nélkül talám eggy plánta és eggy állat sints a’ világonn; sőt találtatik bennek valami vasro’sda nemű matéria, és m észfőid is, meljeket vagy a’ tápláló nedvességgel vésznek magokba , vagy pedig a’ formáló erő maga készít, Mert a’ vérbelin találtatik vas matéria; abbann a’ téj nemű nedvességbenn pedig, mel- jet a’ gyomor készít (chylusJ, és a’melyből leszsz a’vér, annak semmi nyoma nints. A’kikőit tsirke testébenn öt annyi mészfóld találtatik, n int szokott lenni a’ tojásbann a’ kotlás előtt.
A’ Cbemiának ez a’ gondos mesterséggel lett találmánnyá , és az azzal megeggyező közönséges és könnyű tapasztalásokra való figyelmezés, arra vezeti a’ gondolatot, hogy egészenn megkülöm- böztessük az említett tárgyakból, és más (még ez ideig fel nem fedeztetett) alakokból készült, ébreszhetőséggel, ingerelhetőséggel, életerő v el bírható, organizálható matériát, az élet nélkül való földektől, kövektől, értzektől ’s a’t. Azt lehet gondolni, sőt állítani, hogy minden matéria, annak minden mor’sája, melj Savany — Víz — és Szénszerzöbői, ’s más ezekhez tartozó említett alakoknak eggyesűlésébői áll: életerővel biró matéria; mert alkalmatos arra , hogy ingerelhetővé, és az organizált testnek részévé légyen.
Mikor ez az életerővel biró matéria béme- gyen az organizált testbe, és annak részévé leszsz: az a’ sok ezer apró életerő, minteggy bele olvad abba az uralkodó életerőbe, melj még a’ fogantatáskor a’ magzatba adatott vala, és attól fogva az egész testbenn munkás, a’ mint ezt bizonyítani láttatik, a’ tápláltatás és nevelkedés által való
mcgujjálás, és erőssödés. Mikor pedig az organizált test alkotása elromlik: akkor az uralkodó életerő széljel oszlik, és a’ testet a’ rothadás széljel hontja, megmaradvánn az eloszlott matériának minden részetskéjébenn, a’ maga tulajdon Életereje.
Ennek az Erők eggyesűlésének és eloszlásának sok példái vágynak az élet nélkül való testek- benn is. Egy darab mágnes kóbenn, uralkodik az egy mágnesi erő, úgy a’ mint a’ mágnes egy darabbann van: de ez sok ezer apró mágnesi erőknek eggyesűlésekből lett; mert ha azt a’ követ sok ezer darabokra törik-, minden mor'sája külön külön mágnes, és annak minden tulajdosá- gait kimutatja. Ha eggy , sok üvegekből álló Villám Battériát (Battéria ElectricaJ megtöltenek; ez az eggyesult villám erő, eggyesúlve munkálkodik : ha pedig az üvegjeit széljel szedik; min- denik külön külön hasonló erővel, tsak hogy kissebb mértékbenn bír. — Még szembe tűnőbb pedig ez, az organizált testekbenn. Mert p. o. egy nagy fűzfábann vagyon eggy, életerő , melj azt fenntartja, de ez sok ezer eggyesult életerőkből áll; mert ha széljel vagdalják, minden ágats- kája külön fűzfa életerővel bír, és nagy erdőt lehet belőle plántálni. Viszont: az óltóágbann, szembenn vagy bimbóbann lévő életerő , a’ tör- ’sök életerejével eggyé leszsz; és egy nagy fába, az oltás, szemzés által, százakat lehet eggyé olvasztani. A’ földi Giliszta és Habarnitza, ha széljel vagdálodik : minden darabjából élő Giliszta , élő Habarnitza leszsz.
Ez a’ jegyzés, a’ történetbeli származásnak (generatio aequivoca) nehézségeit el nem igazítja ugyan, de a’ íigyelmezést serkenti. Ha valami bogár a’ plántának, p. o. a’ gubó bogár a’ tölgyfa levelének , vagy gyenge ágának nedvességvivő tsatornáját megszúrja, és a’ tojását belété- szi: ezt a’ sértést ugyan mindjárt bébőrüzteti az orvosló természet; de kikelvénn a’ tojás, és a’ pondrónak mozgása által ingerlődvénn a’ szomszéd részek, a’ nedvesség ott meggyűl, a’ lyuknak gyenge hártyáját kifeszítvénn, a’ pondróvai eggyütt kinyomúl, és az így kitsait nedvességeknek , 's kanafos részeknek életereje , öszveszedi magát , és a' tölgyfa részeitől egészenn külömböző, plántái alktftású gubót, vagy más tsutsorodást formál, meljnek közepénn van a’ pondró. Ezen gubónak növésére megkívántatik, hogy a’ pondró benne éljen, és a’ fából a’ gubóba kitsait életerő részét, mozgásával ingerelje; mert ha benne megdöglik, — viszszamenv^énn az oda kitsait életerő is az uralkodó életerőbe, — többé a’gubónemnő.
Ha meg nem lehet mutatni, hogy a’ rothadé- kokbann teremni szokott penészek, moszatok, gombák, mind a’ magokhoz hasonlóknak magvai- ból lennének: lehet é gondolni, hogy a' rothadás által széljel oszlott életerők törekednének ismét az eggyesűlésre, és abból származnának ezek a" rendes alkotáséi nővések? Nehéz kérdés! Ezek közzűl sokann, tsak bizonyos plántáknak ’s gané- joknak rothadékidól nőnek. A’ Szurkált Szitalap p. o. tsupánn tsak a’ száraz lóganéjbann nő, és abbann mindenkor lehet találni ’s a’ t.
A’ mit a’ plántákbann véghez viszen a’ plántái életerő; tselekedhetik é ahoz hasonlót az álla- tokbann az állati életerő; és az állati részeknek, nedvességeknek megromlásából, senyvedéséből formálhat é állat forma növéseket, p. o. tetveket, belekbenn való gilisztákat, ’s egyebeket? azt állítani is, tagadni is igen nehéz. — De még ezek felett: a plántái nedvességekből készült etzet
benn, hol veszik magokat az élő állatok ? azok a* sok millió férgek meljek abbann úszkálnak, ját- tzanak? erre és hasonlókra a’ jövendő idő fog megfelelni; ha majd az utolsó Alakok természetét jobbann kitanulják.

19. [tulajdonos]: herta müller a király meghajol2018-08-04 18:30
Utáltam a hajthatatlan földeket, amelyek vad növényeket és állatokat faltak fel, hogy a termesztett növényeket és a háziállatokat etessék. Minden szántóföld a halálnemek határtalanul elnyúló panoptikuma volt, egy-egy virágzó halotti tor. Minden táj a halált gyakorolta. A virágok az emberek nyakát, orrát, szemét, száját, nyelvét, ujjait, köldökét, mellét utánozták, nem nyugodtak, viaszsárgában, mészfehérben, vérpirosban vagy véraláfutás-kékben vették kölcsön a testrészeket, zölddel párosítva elpazarolták, szétszórták, ami nem is volt az övék. A halottaknak aztán ezek a színek úgy szűrődtek át a bőrükön, ahogy csak akartak. Az élők olyan buták voltak, hogy még kérték is ezeket a színeket, kapkodtak utánuk, a halottakon pedig ott virágoztak, mert a húsuk felmondta a szolgálatot. A halottlátogatásokból ismertem a megkékült körmöket, a sárga porcot a zöldes fülkagylóban, ahova a növények már belevájták a fogaikat, türelmetlenül elkezdték a bomlás munkáját, mégpedig a házak legszebb szobájában, nem vártak a sírig.
A falu utcáin, a házak, a kutak és a fák között ezt gondoltam: ezek itt a világ rojtjai, és a szőnyegen kellene élni, az pedig aszfaltból van, és csak a városban lehet. Nem akartam hagyni, hogy ez a virágzó panoptikum, ami az összes színt eltékozolja, engem is elragadjon. Nem akartam a testemet átadni ennek a mindent felfaló, virágokkal álcázott pusztító nyári hőségnek. Amit akartam: el a rojtoktól, fel a szőnyegre, ahol a talpam alatt az aszfalt olyan szorosan lezárja a földet, hogy belőle a halál nem lopakodhat oda a bokám köré. Mindig azt láttam, hogy a föld csak azért ad ennem, mert később engem is meg akar enni. Rejtély maradt számomra, hogy az ember hogyan bízhatja rá az életét egy olyan környezetre, amely minden pillanatban szembesíti azzal, hogy bármikor a halál panoptikumába kerülhet.
Kudarc volt, hogy az, amit csináltam, nem volt meggyőző a számomra, és azt, amin gondolkoztam, senki nem gondolta volna rólam soha. Kényszert éreztem, hogy felhasítsam a pillanatot, és aztán akkora szakadék tátongott benne, hogy semmi emberileg lehetségessel nem volt kitölthető. Addig hergeltem a mulandóságot, amíg teljesen meztelenül állt előttem, és nem voltam képes megtalálni az elviselhető mértéket, nem tudtam magamat a megszokotthoz igazítani.
Szégyent vall, aki a bőréből az ürességbe siklik. Közel akartam kerülni a környezetemhez, és egészen felhorzsolódtam rajta, hagytam, hogy úgy szedjen darabokra, hogy többé ne tudjam összerakni magamat. Incesztusszerűen, gondolom ma. Vágytam a „normális érintkezésre”, és elzártam tőle magamat, mert semmit nem hagytam magában nyugodni. Sürgetően szükségem lett volna a belső elcsendesedésre, de nem fogtam fel, hogy hogyan juthatnék el odáig. Azt hiszem, kívülről nem látszott semmi ebből. Az pedig eszembe sem jutott volna, hogy beszéljek róla. El kellett rejteni ezt az őrült bolyongást, ami a fejemben zajlott. A nyelvjárásban amúgy sem voltak erre szavak, a következő két melléknéven kívül: „lusta”, a dolog testi részét illetően, és „merengő” a pszichikai vonatkozásában.
Nekem sem voltak szavaim rá. Máig nincsenek. Nem igaz, hogy mindenre vannak szavak. És az sem igaz, hogy az ember mindig szavakban gondolkodik. Most is van olyasmi, amit nem tudok szavakban elgondolni, mert nem találtam szavakat: sem a falusi, sem a városi németben, sem a románban, sem a kelet- vagy nyugatnémetben. És egyetlen könyvben sem. A belső tartalmak és a nyelv nem fedik egymást, hanem oda húzódnak – és az embert oda viszik –, ahol a szavaknak nincs maradásuk. Gyakran éppen a döntő mozzanat az, amiről semmit nem lehet mondani, és a késztetés, hogy róla beszéljünk, akkor jár jó úton, ha kikerüli ezt. Az abba vetett hitet, hogy a beszéd megoldhatja a gondokat, én csak Nyugatról ismerem. A beszéd nem teszi rendbe az életet sem a kukoricaföldön, sem az aszfalton. Azt a meggyőződést is, hogy nem lehet kibírni, aminek nincs értelme, csak Nyugatról ismerem.
De mit tud a beszéd? Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Láttam a saját szavaimat a mélybe zuhanni. És biztos voltam benne, hogy velük együtt azok a szavak is széthullanának, amelyek nem az enyémek, ha az enyémek lennének. A nem meglevők azokká váltak volna, amelyek az enyémek voltak, és szétestek. Soha nem tudtam, mennyi szóra lenne szükség, hogy egészen eltakarják a homlokom mögött az őrült, tévelygő rohanást. Olyan bolyongás ez, ami rögtön eltávolodik a szavaktól, amelyeket éppen a számára találtam. Milyen szavak ezek, és milyen gyorsan kellene készen állniuk, és váltaniuk egymást más szavakkal, hogy utolérjék a gondolatokat. És mit jelent utolérni? Hiszen a gondolkodás saját magával egészen másképpen beszél, mint ahogyan a szavak vele beszélnek.
És mégis ott van a kimondás, az elmondás vágya. Ha nem lett volna állandóan bennem ez a vágy, akkor nem jutottam volna odáig, hogy a bogáncsnak neveket keressek, és próbálgassam, hogy melyikkel szólíthatom az igazi nevén. E nélkül a vágy nélkül nem kerültem volna idegen félelembe a környezetemtől, ami a félresikerült közeledés eredménye volt.

Számomra mindig fontosak voltak a tárgyak, a megjelenésük hozzátartozott az emberek képéhez, akik birtokolták őket, ugyanannyira, mint maguk a személyek. Mindig elválaszthatatlanul hozzákapcsolódtak ahhoz, ami és amilyen egy ember volt. A tárgyak az emberek legkülső, a bőrüktől elváló részei. És ha tovább élnek, mint tulajdonosaik, az egész távollevő személy átvándorol ezekbe a megmaradt tárgyakba. Amikor apám meghalt, a kórház átadta nekem a műfogsorát és a szemüvegét. Otthon, a konyhaszekrény egyik fiókjában, az evőeszközök között ott voltak a legkisebb csavarhúzói. Amíg élt, anyám szinte naponta mondta neki, a szerszámoknak nincs ott semmi keresnivalója, legyen szíves és tegye a helyére. Amikor meghalt, még évekig ott maradt minden a fiókban. Akkor már nem zavarta anyámat, hogy ott látja a csavarhúzókat. Ha a tulajdonosuk már nem ül az asztalhoz, akkor legalább a munkaeszközei legyenek az evőeszközök között. Félelem költözött anyám kezébe, nagyvonalú kivételek ásták alá a rendszeretetét. Most, gondoltam, apámnak szabad volna kés és villa helyett csavarhúzóval enni, ha visszatérne az asztal mellé.
De az udvaron álló makacs barackfák sem restelltek kivirágozni. Az érzelmeket furcsa módon gyakran kifelé vetítjük, néhány olyan tárgyra, amelyek minden ok nélkül alkalmasak arra, hogy megvilágítsák az emlékeket. Ilyenkor kerülő úton járunk. Így az apa hiányát nem a műfogsor vagy a szemüveg jeleníti meg, hanem a csavarhúzók és a barackfák. A szememmel olyan valószerűtlenül hatoltam bele a fákba, hogy a még csupasz, rövid ágak a megtévesztésig hasonlóvá lettek a csavarhúzókhoz, ha sokáig figyeltem őket. És akkor már felnőtt voltam, de a dolgok mégis ugyanolyan alattomos módon kapcsolódtak össze, mint azelőtt. Berlin nem a barackfáiról híres vidék, ahhoz túl hideg van. Ott nem hiányoztak nekem ezek a fák. És aztán, anélkül, hogy kerestem volna, találtam egyet. Egészen közel áll egy S-Bahn-vonal síneihez, nem lehet hozzáférni, az a fa senkié, legfennebb a városé. A töltés egyik mélyedésében áll, a koronája olyan magas, hogy felérne a sínek fölött átvezető híd korlátjáig, de olyan messze van tőle, hogy vakmerő vállalkozás lenne kihajolni a gyümölcseiért. Hetente néhányszor elmegyek mellette. Az a barackfa számomra egy darab szökött falu, sokkal régebbi, mint az én Németországban töltött időm. Mintha a falu megunt volna egyes fákat, és azok észrevétlenül megléptek volna a kertekből. Mintha a szökött fák is olyanok lennének, mint az elmenekült emberek: még éppen időben hagyják el a veszélyes helyet, találnak egy szinte megfelelő földdarabot, de benne csak azt, hogy nem jó ott maradni, és nem bírnak máshová menni. Természetesem nem várom a szövegtől, hogy a barackfákat illetően bármit is végérvényesen tisztázzon. Azt, ami foglalkoztat, nem tudja sem megcáfolni, sem megerősíteni. Más szerzők szövegei esetleg tisztázhatnak valamit a számomra, a sajátjaim nem. És ha nekem a cukor félig homok, nem segít egyetlen mondatom sem rajtam, legfennebb Alexandru Vonaé, tömören kimondott poétikus sokkjával: „Az emlékezés rejtélyére gondoltam, ahol a folyamatok nagyon gyorsan zajlanak le. Egy emlék nagyon átfogó is lehet, akár egy egész nap vagy több idő is lehet benne sűrített formában – és mégis csak másodperceket vesz igénybe a felidézése. […] A kérdés valójában egyszerű: Hová tűnik az idő, ha csak ilyen kevésre van szükségünk, hogy újra átéljük, ami belőle megmarad?”
A pillanatok, amikor a tárgyaktól megmagyarázhatatlan okokból hirtelen félelem töltött el, újra és újra visszatérnek. A tárgyak megismétlik önmagukat, és rám találnak. Alexandru Vona írja: „Létezik a dolgoknak egy gyötrő jelenléte, aminek nem ismerem az értelmét.” Értelem nélkül van a kalapokban valami ólálkodó természet, a tulajdonosuk tudta nélkül titkokat csempésznek a haj és a bélés közé. A legtöbbet magam sem ismerem, de mindig érzem, hogy ott vannak, amikor valaki a kalapjával babrál. Szeretem a kalapos embereket, mert amikor leemelik a kalapjukat, bepillantást engednek az agyukba. És a mai napig lesütöm a szememet, amikor ez történik. Ne nézz oda, a végén még túl sokat fogsz látni. Soha nem tudnék magamnak fehér béléses fejfedőt venni, lüktet a halántékom, mert rögtön arra kell gondolnom, hogy a kalapbélés elől a fej semmit nem tud elrejteni, minden kalap előtt eltűnnek a titkai.
Mindezt elmondhatom, megemlíthetem a barackfát, a kalapok fehér selymét – de azt elmagyarázni, amit bennem előidéztek, szavakkal nem tudom. A szavak a beszédre vannak szabva, talán pontos és találó is ez a szabás. Csak a beszédre valók, vagy mondjuk még az írásra is alkalmasak. De a barackfák csavarhúzó-ágait és az agy-kalapot ők sem értik. Nem képviselhetik azt, ami a homlok mögött történik.
Könyveket olvasni, netán írni – ez semmit nem orvosol. Ha meg kell magyaráznom, miért látok egy könyvet szigorúan szerkesztettnek, egy másikat sekélyesnek, akkor csak azoknak a szöveghelyeknek a gyakoriságára hivatkozhatok, amelyek a fejben őrült bolyongást idéznek elő, a helyekre, amelyek a gondolataimat oda húzzák, ahol nem maradhatnak meg a szavak. Minél sűrűbben vannak ilyen helyek a szövegben, annál feszesebb, minél ritkábban, annál sekélyesebb. Egy szöveg minőségének a mércéje számomra mindig ez az egyetlenegy volt: elindul-e a fejben ez a néma bolyongás, vagy nem. Minden jó mondat oda torkollik a fejben, ahol az, amit kivált, másképpen beszél magával, nem szavakban. És ha azt mondom, hogy a könyvek megváltoztattak, akkor ez emiatt történt. És – noha sokszor állítják – ebben a tekintetben nincs különbség líra és próza között. A prózának ugyanazt a sűrűséget kell tartania, akkor is, ha másként valósítja azt meg, mivel hosszabb lélegzetvételű. Bruno Ganz, aki sokszor szaval verseket, ezt mondja egy interjúban: „Igen, a lírában lehetséges, hogy egyetlen sor felnyisson egy hatalmas teret, mégpedig azon keresztül, ami a szavaknak értelmet ad. Ez aztán különös módon összekapcsolódik a következő sorral, az új terek állandóan felnyílnak. Tehát nem úgy, mint a lineáris szerkezetű prózában, a fejtegetés, érvelés módján. Ott a késleltetéssel, vagy a szöveget keresztül-kasul átjáró mozgásokkal találkozhatunk. Számomra a líra egy tágas térben áll, levegővel beburkolva. Mindig többet jelent, mindig többet mozdít annál, mint amit közvetlenül a szavak mondanak.”

Számomra az asztalos ezermester volt. Az én szememben ő állította elő a világot. Megértettem, hogy nem változó egekből és gyomos kukoricatáblából áll, hanem mindig ugyanolyan fából. Mindig szembe tudta állítani a fát az elrepülő évszakokkal, a föld csupasz és a fűvel benőtt évszakaival is. Itt a halál napjainak panoptikuma simára csiszolt, szögletes anyagként állt. Piszkosfehértől mézsárgán át sötétbarnáig itt volt a földszínek egyértelműsége, olyan színek, amelyek nem szöktek meg, nem változtak, csak éppen egy árnyalattal magukba sötétedtek, ahelyett, hogy tájként elszálljanak, eltékozolják magukat. Néma természetük, nyugodt meghatározottságuk volt. Nem kellett félnem tőlük, ha megérintettem őket, olyan mozdulatlanok maradtak, hogy a nyugalmuk szétterjedt bennem. Míg az évszakok odakint, az egész vidéken keresztül űzték egymást, tolakodtak, és végül az egyik felfalta a másikat, ezek a koporsók a műhelyben nem közeledtek fenyegetően a húshoz. Ráérősen vártak, a halottak számára csupán az utolsó ágyat jelentették, amiben el lehetett őket vinni. Az asztalosnak egy varrógépe is volt, a koporsókhoz halotti párnát is készített. „Fehér damaszt”, mondta, „gyaluárnyékkal töltve, egy királynak sincs különb.” A hosszú, gyaluból kihulló szalagokat nem forgácsnak, hanem „gyaluárnyéknak” nevezte. Nekem tetszik ez a szó. Már akkor is tetszett, hogy nem száraz levelek, szalma vagy fűrészpor töltötte meg a halottak párnáját – hanem csak az árnyék, ami az élő lombkoronából még benne volt a fában, aztán ismét kihullott belőle, amikor szétvágták. Alexandru Vona írja Befalazott ablakok című regényében: „Ha meg akarjuk tudni az igazságot, akkor meg kell találni a szavakat, amelyek azok közé keveredtek, amikhez nincs semmi közünk.”[2] Számomra a „gyaluárnyék” ilyen szó.
A gyaluárnyékok zizegtek, keserű illatuk volt. Amíg nagyapám a verandán sakkozott, én a műhelyben a rövidebb gyaluárnyékokból parókákat készítettem magamnak. A hosszabb karikákból övet, szoknyafodrot, sálat. Egy nagyobb dobozban aranybetűk voltak, szúrós, éles lakkszaguk volt. Ezekből rakta össze az asztalos a halottak nevét, aztán ráragasztotta a koporsófedélre. Én gyűrűket, nyakláncokat, fülbevalókat készítettem belőlük. Ma már megrettennék a gyaluárnyékoktól és a betűktől. De akkor annyi halottat láttam, akiket élőkként jól ismertem, a hangjukat, a járásukat. Éveken át tudtam, mibe öltöznek, mit esznek, hogyan ássák fel a földet, hogy táncolnak. Egy napon aztán a koporsóban feküdtek, ugyanazok voltak, csak mozdulatlanul, és mohón vártak az utolsó látogatásra. Még csak egyetlenegyszer fontosak akartak lenni, a faragással díszített kocsiban, mint egy mozgó tornácon, zenekísérettel végigringatózni a falun. Isten visszakövetelte tőlük az anyagukat, a táj felfalta őket az éppen múló évszakkal együtt. Alig gondoltam rájuk, amikor teleaggattam magamat az aranybetűkkel. Csodáltam az asztalos bácsit, mert ő gondoskodott arról, hogy a halottaknak mennyezetes ágyuk legyen aranynévvel, és damasztpárnájuk tele gyaluárnyékkal, és hogy elvigyék őket. Néhány koporsó függőlegesen a falnak támasztva állt, szorosan egymás mellett, mint egy kerítés. Néhány pedig vízszintesen feküdt, tele gyaluárnyékkal, a padlón. Amikor éppen ott voltam, az asztalos soha, egyetlenegyszer sem ragasztott neveket az aranybetűkből, nem varrt párnát, nem töltötte meg gyaluárnyékkal, nem adott el koporsót. Délben az asztalos felesége kihozta az ebédet a műhelybe, és hogy a lábos tovább tartsa a meleget, beletette egy koporsó gyaluárnyékai közé.
A hallgatás nem a beszéd közben tartott szünet, hanem önmagában álló dolog. Otthonról, a faluból ismerek egy olyan életmódot, ahol a szavak használata nem vált megszokássá. Ha az ember soha nem mond semmit magáról, akkor keveset beszél. Minél többet volt képes valaki hallgatni, annál erősebb volt a jelenléte. Mint a házunkban mindenki, én is megtanultam, hogy másokon a rezzenéseket értelmezzem: az arc ráncain, a nyak erein, az orrcimpán, a száj sarkában, az állon vagy az ujjakon – és ne várjak szavakra. A hallgató emberek között élve mindenikünk szemei megtanulták, hogy a többiek milyen érzéseket hordoznak magukkal a házban. Inkább a szemünkkel és nem a fülünkkel hallgatóztunk. Így alakult ki egy jóleső nehézkedés, a dolgok hosszúra nyúló túlsúlyossága, amit a fejünkben vittünk magunkkal. Ilyen súlyt a szavak nem adhatnak, mert nem állnak meg. Rögtön a beszéd befejezése után, még alig mondtuk őket végig, máris elnémulnak. Kimondani pedig csak egyenként és egymás után hagyják magukat. Minden mondat csak akkor kerülhet sorra, ha az előtte levő már eltűnt. A hallgatásban pedig minden egyszerre jön elő, minden benne marad, megakad az, amit hosszú ideig nem lehet elmondani, vagy amit egyáltalán soha nem is mondanak el. A hallgatás állandó, önmagába zárt állapot. A beszéd pedig olyan szál, ami önmagát harapja át, és folyton újra össze kell csomózni. Amikor a városba költöztem, csodálkoztam azon, hogy a városiaknak mennyit kell beszélni, hogy saját magukat érezzék, hogy egymás barátai és ellenségei lehessenek, hogy valamit adjanak vagy kapjanak. És leginkább azon, hogy mennyit panaszkodnak, amikor magukról beszélnek. A legtöbb beszélgetésükben nem volt más, mint az arrogancia és az önsajnálat állandó párosítása, önszerelmes nagy hűhó az egész testükben. Mindenfelé így járkáltak, ezzel az agyonstrapált énnel a szájukban. A színpadiasságuk sima és hajlékony volt, a városiaknak más ízületek voltak a bőrük alatt, mint a falusiaknak, a nyelvük pedig még egyszer az egész személy a szájukban. Engem, aki annyi ideig gyakoroltam a hallgatást, ráadásul súlyos falusi csontokat hoztam magammal, és eleinte egyáltalán nem beszéltem románul (később is csak nehezen), ez a kényszeredettség meggátolt a megszólalásban. A személyek megkettőződését, ami a fecsegés fetrengésében szüntelenül bekövetkezett, a szabad ég alatt is belakott környezettel magyaráztam. Utcák, terek, a folyópart, parkok – mindenütt kövezet vagy aszfalt, ami nemcsak bármelyik falusi útnál volt simább, hanem a házak belsejének, a tisztaszobának a padlózatánál is. Belakottabbak, gondoltam, mint a faluban a nyárikonyhák, amiknek csak agyagos padlójuk volt. Szükségem volt valami magyarázatra, a legegyszerűbbet választottam: Ha a lábak sima helyen állnak, a nyelv a fejben levő gondolatok nélkül is beszélhet, sőt lehet, hogy muszáj is így beszélnie. A földút és a szántóföld ezt nem engedi meg, mert göröngyös, és mohó éhséggel várja a bomlást, az oszlást. Az aszfalttal a beszédet helyezik szembe, a földrögökkel a csontok nehéz lassúságát; az ember védtelenségében nyújtja az időt – tudva, hogy a föld falánk, csendben, mozdulatlanul hagyja a nyelvét a szájában, és váratja a földet. De az aszfalton mindenki könnyebb lesz; ahol egyfolytában beszélnek, ott a halál nem az élet alatt, hanem az élet mögött van.
Kívülről nézve az írás talán hasonlít a beszédre. Belülről viszont az egyedülléthez tartozik. A leírt mondatok inkább úgy viszonyulnak az átélt tényekhez, mint a hallgatás a beszédhez. Ha a megéltet mondatokba foglalom, kísérteties költözés kezdődik el. A tények belsőségeit szavakba csomagolom, megtanulnak járni, és a költözés közben még ismeretlen helyre mennek. Hogy a költözködés képénél maradjak: írás közben olyan, mintha az ágy az erdőbe, a szék egy almába költözne, az utca egy ujjba futna. De fordítva is működik: a táska nagyobb lesz a városnál, a szemfehér nagyobb a falnál, a karóra nagyobb, mint egy hold. A megélésben helyeink voltak, nyitott vagy zárt ég a fejünk fölött, és föld vagy aszfalt vagy a szoba padlója a lábunk alatt. Időpontok vettek körül, fényes nappal vagy éjszaka volt a szemünk előtt. És volt amivel szembenézni: személyek, vagy csak tárgyak. Mértékként ott volt a történés eleje, az, amíg eltartott, és a vége, bőrünkön éreztük az idő hosszúságát vagy rövidségét. És mindez együtt nem a szavak miatt, nem a szavak kedvéért történt. A megélt mint folyamat fütyül az írásra, nem kompatibilis a szavakkal. A valóban megtörtént soha nem hagyja magát egy az egyhez arányban szavakba foglalni. Hogy leírhassuk, a szavak után kell mértékre szabni, és egészen újra ki kell találni. Kicsinyíteni, nagyítani, leegyszerűsíteni, bonyolítani, megemlíteni, kihagyni – olyan taktika, ami saját útjait járja, és a megélt már csak ürügy számára. Írás közben a megéltet egy egészen más területre vonszoljuk át. Próbálgatjuk, hogy melyik szó mit bír meg, mire képes. Nincs többé nappal vagy éjszaka, falu vagy város, helyettük a főnév és az ige, a fő- és a mellékmondat, az ütem és a hangzás, a sor és a ritmus uralkodik. A valóban megtörtént a peremre szorul, onnan próbál kitartani a maga igaza mellett. A szavak miatt egyik sokkot a másik után osztogatjuk neki. Ha már magára sem ismer, megint a középpontban áll. Le kell omlasztani a megélt fontoskodását, hogy írni lehessen róla, minden valóságos utcából betérni egy kitaláltba, mert csak az tud rá ismét hasonlítani. A belső kötelességből írt mondatok saját magukat nem aszerint vizsgálják, hogy megengedettek vagy tiltottak-e, hanem hogy a valóságnak megfelelőek vagy tettetettek-e.
Az írás a megéltből létrehozhat mondatokat, de beszélgetést soha nem alakíthat ki. Amikor az események bekövetkeztek, a tények egyáltalán nem viselték volna el a szavakat, amikkel később feljegyezzük őket. Az írás számomra mindig pengeélen táncol a titok megtartása és kiszolgáltatása között. És még ezeken belül is változik a helyzet: a felfedésben a valóságos átfordul a kitaláltba, azon pedig újra áttetszik a valóságos, éppen azért, mert nincs megfogalmazva. Ez a meg nem fogalmazott rész teszi lehetővé a fejünkben az őrült futamokat, megnyitja a poétikus sokkot, amit meg kell hagyni szavak nélküli gondolkodásnak. Vagy azt is mondhatjuk rá: érzésnek.
A harmonika tokja volt nagyanyám kultikus tárgya. Minden nap bement a szobába, amit nem mi magunk, hanem a harmonikatok lakott be. Némán nézte a tokot, ahogy az ember a templomban a szenteket nézi, és csendben könyörög segítségért. Ott volt neki a halott fia a ház kellős közepén, és megfeledkezett róla, hogy egy harmonika nem lehet ember, és egy harmonikának mindegy, hogy kié. Hogy jut egy anya odáig, hogy összecseréljen egy harmonikát a saját fiával. Milyen mondatok alkalmasak leírni, hogy hogyan változik át a pótolhatatlan veszteség egy tárggyá, ami bármilyen követhető ok nélkül adódik és ajánlkozik, hogy éppen beléje vetítsék az örökre eltűnt személy alakját. És hogy jut odáig a férje, akinek 1945-ig az egész falu körül földjei voltak, gabonával meg gyarmatáruval kereskedett, és miután a szocializmus kifosztotta, nem maradt egyebe, csak egy láda tele nyugtatömbökkel, amivel egész tehervonatok gabona- és kávérakományát lehetett volna számlázni, hogy jut odáig, hogy a tonnás súlyoknak kijelölt rubrikákba mindennapos, jelentéktelen vásárlásait jegyezze be. Az első oszlop fölött az áll: a szállított áru megnevezése – és ő beírja: „gyufa”. A második rubrika: Mennyiség (vagon / tonna) – és ő beírja: „1 csomag”. A harmadik rubrika: Érték (százezer / millió): és ő beírja: „2 lej 5 bani”.




18. [tulajdonos]: aktuális Varga Márta2018-07-27 11:24
A fogyatkozások szellemi hátterének vizsgálatához először
nézzük meg közelebbről, hogy mi is az árnyék.
Mindegyik fizikai égitestnek van árnyéka, kivéve a
Napot. (Itt most csak a Naprendszert tekintjük). Egy
sugárzó testnek nincs árnyéka, erre már elemi fizikai
ismereteinkből is emlékszünk. De ha a fény rávetül
egy testre, akkor annak árnyéka keletkezik. A Föld, a
Hold és a többi bolygó esetében is, melyek a Nap
körül keringenek, létrejön az „üres térbe”, az „űrbe”
hulló árnyék. Ez állandóan jelen van. Ez hozza létre pl.
a földi éjszakát, mert ez az árny belerajzolódik a légkörbe.
Az árnyék a Földön kívül, az „űrben” tulajdonképpen
csak szellemi alakzatként, a sötétség szellemi
lényeinek gyülekezőhelyeként lehet jelen. E szellemi
alakzat csak akkor ölt testet, amikor a területére ér a
Hold – azaz ebbe az árnyékkúpba, sötétségkúpba
belép a Hold –, hiszen ez az árnyék csak ekkor hullhat
anyagi testre. A fogyatkozáskor egyébként csak az
elemi lények világában létező árnyékok sűrűsödnek
össze látható alakzatokká. (bővebben ld. E. Vreede:
Csillagászat és antropozófia).
A teremtés során a szellemi lények könnyen rendezhették
volna úgy is, hogy egyáltalán ne legyenek
fogyatkozások, de úgy is, hogy minden újholdkor és
teleholdkor megjelenhessenek. Ha pl. a Hold kicsit
távolabb lenne a Földtől, korongja sohasem takarná el
teljesen a Napot. Egyúttal az ember felépítése is egészen
más lenne.
A fizikai szempontokon túl a fogyatkozások szellemi
háttere az, amire figyelnünk kell. Ugyanis nemcsak az
égitestek helyzetében, hanem a szférákban is változás
történik. A fogyatkozások a tisztán csak fizikai-kozmikus
és a kozmikus-szellemi világ közt zajló átmeneti
(tranzitív) jelenségek. Mindezeknek helye van az isteni
tervben.
A régi időkben a beavatottak a misztériumcentrumokban
kutatták a kozmikus titkokat, az isteni-szellemi
lények céljait. E beavatottak a Napnak tették fel kérdéseiket,
méghozzá pontosan újhold idején, napfelkeltekor.
Az áhítat és az erős belső devóció érzésével tették
mindezt, s a messzi kozmoszba küldött kérdéseiket
fogadták az Istenek. Válasz teleholdkor jöhetett, a felkelő
telehold fénysugaraival.
Ma a Napról tudjuk, hogy „leküldi” sugarait a Földre.
Ez a fizikai nézőpont. A szellemi igazság az, hogy a földi
ember a Földön kifejleszti az akaratát, és mialatt a
napsugarak az égből a Földre érkeznek, az ember e
sugarak hullámain ki tudja küldeni az akaratát a Nap
irányába, messze ki a kozmoszba. Mert mialatt a Nap
átható sugarai a téren keresztül megteszik útjukat,
mindig az emberi akaratból kiáradó erők irányába hatnak,
ezzel előkészítve számukra az utat. Így küldte ki a
régi beavatott is kérdéseit az akarat hullámain. Ott van
égboltunkon a Hold is, amelyről szintén mondjuk, hogy
holdsugarak érkeznek a Földre. Ez megint csak a fizikai
nézőpont; a szellemi valóság az, hogy a holdsugarakkal
gondolatok érkeznek hozzánk. Szellemi elem áramlik
keresztül a téren, a holdsugarak hullámain megszületve
és abba beleszövődve. A régi beavatott a válaszát azok
által a gondolatsugarak által kapta meg, amelyek a
Holdról érkeztek hozzá. Azóta az ember szervezete
nagyon jelentős átalakuláson ment keresztül, megértési
erőink már nem olyan finomak, így az érzékfeletti
tudást már nem lehet ily módon megszerezni. Ma már
nem így tesszük fel kérdéseinket a kozmosznak.
De az akarati hullámok még ma is ugyanúgy áramlanak
ki a kozmoszba, mint ahogyan eddig is tették. Ma már
nincsenek ismereteink arról, hogy az akarat hullámai
hogyan kapcsolódnak a Nap sugaraihoz, vagy hogy a
gondolat emberi formáinak és a Holdról jövő fénynek
mi a kapcsolata. Normál esetben az akarat gonosz
impulzusait, amelyet az emberi lények küldenek ki a
kozmoszba, a napsugarak elégetik, elemésztik. Így csak
magukat az embereket bánthatják, de nem ártanak az
univerzumnak. Napfogyatkozáskor a Nap fényét eltakarja
a Hold, így a napsugarak nem tevékenykedhetnek.
Viszont a fizikai anyag – a Hold teste – nem jelent
akadályt az akaratból kiáradó erőknek. Ezek az erők
belesugárzódnak a sötétségbe, vagyis abnormális úton
jutnak a térbe. Ezekben a pillanatokban az emberiség
minden féktelen, zabolátlan gonosz indítéka és ösztöne
nekilódul, hogy kiáradjon a kozmoszba.
Holdfogyatkozáskor a Föld a Nap és Hold között van,
és a Föld árnyéka a Holdra vetül. Ez a fizikai magyarázat.
Vagyis a Hold szelíd fénye, amely a kozmikus gondolatokat
segítené hozzánk jutni, eltűnik. Ekkor a
sötétségen keresztül mindenféle gondolatok áramlanak
a Földre. Ezek a gondolatok szorosabb kapcsolatban
vannak az ember tudattalan énjével, mint a tudatos
életével. Vannak olyan emberek, akiknek fontosabb az,
hogy gonosz, ördögi gondolataik legyenek, mint az,
hogy jó gondolatokat fogadjanak a kozmoszból. Ezek
az emberek pontosan az ilyen időszakokat – holdfogyatkozás
– várják és használják ki különös tevékenységeikre.

Az akaratban és a gondolatokban élő gonosz részére is
kell szelep. Éppen a fogyatkozásokkor működnek az
efféle szelepek, a holdfény és a napfény hiánya okán.
Amikor fogyatkozások lépnek fel, a sötétség és a
gonosz szellemei olyan mértékben találják nyitva a
világűrbe vezető utat, ahogy arra szükség van. Ha „biztonsági
szelepnek” tekintjük a fogyatkozásokat, úgy
értelmezhetjük, hogy a napfogyatkozások a gonoszság
Földről a kozmoszba sugárzó akaratának adnak utat.
Eközben az emberek akarati impulzusaiban működő
gonoszság anélkül hagyja el a Földet és jut ki a mindenségbe
– „ott aztán további bajokat okozva” –, hogy a
napfényben elégne. A napfogyatkozás alatti időben
borzalmas démonok magasodnak ki az emberi technika
alakzataiból, így mutatva meg a mai technika által
létrehozott valódi lényüket, igazi szellemi mivoltukat, a
gonosz működésének egyik nyilvánvaló területeként.
Természetesen ezek ’látásához’ magas beavatási ismeret
szükséges. (bővebben: R. Steiner: Az ötödik evangélium,
2. ea. GA 148)
A holdfogyatkozásnál rossz gondolatok árasztják el a
kozmoszból a Földet. A rossz embereknek kínálják fel
a lehetőséget, hogy „ördögi sugallatokra” hallgassanak.
Ezek a gondolatok szoros kapcsolatban vannak az
ember tudatalatti életével. (Menschenfragen und
Weltenantworten. GA 213. 1922. június 25.)
E jelenségek során az akarat és gondolat erői az érzéseinkben
is megjelennek; aki átélte a teljes napfogyatkozást,
bizonyosan érzékelte azt a szinte félelmetes
érzést, amit az elsötétülés okozott. Hasonlóképpen,
nem tudunk a sötétvörös Holdra rossz érzés nélkül
rátekinteni, érezzük, hogy valami nem természetes
dolog történik. Ébrenléti életünkben így mutatkozik
meg az, aminek szellemi hátterével nem vagyunk tisztában.
A ritka égi jelenségekben ezt a szellemi hátteret
kutatva, a kozmikus folyamatok legbensőségesebb
ismerete által láthatjuk, hogyan függenek össze a földi
akarat és kozmikus gondolat erői.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2020-02-26 09:25 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2020-08-15 18:52   Napló: Minimal Planet
2020-08-15 15:27   Napló: Zúzmara
2020-08-15 14:41   Napló: Hetedíziglen
2020-08-15 11:53   NAGYÍTÓ /furim:re/
2020-08-15 11:38   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2020-08-15 08:47   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2020-08-15 08:00   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2020-08-15 05:40   Napló: Conquistadores
2020-08-15 02:07   Napló: Pssz!Ich-ézis
2020-08-14 22:41   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit