|
Jónás Péter |
| Mindennapi Attilánk, javított |
|
Szeretném hinni, hogy
Attilája itt mindenkinek van.
Bőr alá nőtt kopott kabát,
retinába égett guruló kalap.
A munkába vivő buszon meleg lesz
a bal tenyerünk. Mellettünk
bámul ki a maszatos ablakon.
Hangos kocsmaasztalunkba állított penge
lesz a csönd, és befejezetlen gondolat
rezeg a levegőben. Félig ivott pohár:
tehetetlenségünk. Iszunk: üresség.
Nem iszunk: szomj. Szerettünk: rosszul.
Nem szerettek: fáj. Az üresség Attila,
a szomj Attila, a félig ivott pohár Attila.
Soha nem mosott buszablak,
eltörött cigaretta,
elveszett kabátgomb.
Sosem voltunk jók, amikor
jók lehettünk volna.
Legyen szép nekünk bárki meztelen teste.
Húzzuk szemünkbe kalapunkat, ha gyűlik
májunkban az idegen anyag,
ne együnk három napig és
nőjön szemünkben virág,
mint a kutyatej az elhagyott
gyárudvarokon, ha idegenné
öregszik bennünk édesanyánk.
Nekem is van Attilám.
Nem barátkozik, nem szól semmit: teszi
a dolgát. De mindenki az ő véleményére
kíváncsi, mindenki az ő barátja akar lenni.
Ha nincs itt, róla beszélünk,
ha itt van, hallgatjuk,
mit hallgat rólunk.
Az én Attilám ok nélkül könnyezik.
Nem sír, nem zokog, nem ad ki hangot,
csak folynak a könnyei. Faágon ül, diófán,
egy iskolaudvaron. Várja a gyerekeket
kicsöngetés után, és néz. Évmilliókon
keresztül. Folynak a könnyei.
A kalapját soha nem veszi le, nem szólal
már meg soha többé, néz őzeket, olajos
hullámon úszó konzervdobozt, szeretőjükhöz
bűntudattal siető kedves nőket, akik könnyű
bokával lépnek át a verebeken. Néz. Fényes
nappal is csillagokat kocsmák ajtajából, háttal,
kezében késsel. Árnyéka rezgő csönd a félig
ivott poharak között. Hazafelé visszarúg
egy utcára tévedt labdát a srácoknak,
kalapjába kap a szél, Attila megáll, a
kalap visszagurul a lábához a lejtőről,
lassan felteszi, majd ballagva indul
egy kis hegyi utcácskán felfelé.
Csak a hátát látjuk. De én tudom:
folynak a könnyei.
(Irgalom, Istenem, Attila, nézd, jaj, kész ez a vers is...)
|
|
