Kimondani

Kövekké válik a zuhanás,
az álom pergő homokká,
de a szolgalmi út hozzám vezet.
És ha a profán körmenet
résztvevőit hivatásos
ellentüntetők megdobálják,
gondolatban lesújt rájuk
a kezem. Én a versekből
tanultam élni, otthon vagyok
Atlantiszomban, a teraszon
tartott nagy aszfodélosz csokrot
éjjelre mindig beviszem
a hálószobámba. A versek
megtanítottak, hogy mitől
maradjak távol, és miben
vegyek részt, s ha összekeverem
néha, az nem a versek hibája.
Moziba indulok, és egy
finisszázson találom magam,
ahol a könnyeim kibuggyannak,
mert a képek nemsokára
elhagyják ezt a múzeumot,
s mire újra jönnek, én már nem
leszek, ahogy az üstökös, bár
halványul maga is, mire
visszatér, engem nem talál itt.
Legyőzhetetlen vagyok és gyáva,
beletörődöm, amiért
harcolhatnék is, de beleállok
a vesztes csatába. Keresni jó,
megszállottan keresni, néha
azt hiszem, én a keresést
adom a világnak, nem kell, hogy
megköszönje, épp elég, ha
beleír abba a könyvbe,
amelynek címét nem merem
kimondani.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Hitel, 2024. ápr.
Feltöltés ideje: 2024-04-19 19:37:48
Utolsó módosítás ideje: 2024-04-19 19:37:48