Hófehér Ophelia

Nárcisz öccse voltam, a Szerencse legkisebb fia,
Vagy százszor lenyomtam szkanderban a Múltat,
De minden megváltozott, mikor fogadásból
Múltkor megcsókoltam egy felpuffadt vízbefúltat.

Azóta szenvedek, mert beleszerettem a hullába,
Nem tudom feledni azt a megcsócsált bal szemet,
A jobba már békák petéztek, de nem érdekelt,
A bomló testben megtaláltam Szerelmemet.

Vágyom a lány után, követni akarom a halálba,
Bár lenne szívem helyén egy rákos daganat,
Hogy szépen lassan feleméssze testemet,
Mint lusta harcsa a bamba kishalat.

Szeretlek hófehér Ophelia! Csak Rád gondolok.
S féltékeny vagyok, mert rákokkal ölelkezel,
Mert méhedbe méla pontyok raknak ikrát,
S hogy bordázott siklókkal szeretkezel.

Mára Opheliát a teknősök végleg szétzabálták.
Májamat is eladnám, ha újra láthatnám őt.
Hiányzol! Szeretnék a lelkedbe is belenyalni,
De hiába, a Halál lett az utolsó szeretőd.

Talán beleölöm magam a feneketlen tóba,
Mert minden csak hiányzik és minden csak fáj,
Szépségemen kívül mára mindent elvesztettem,
Mert megfulladt Ophelia, s öngyilos lett Loreley.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.