STACIONER (TÉLVÉGI DAL)


Ezernégyszázkilencvenöt telén
Kasztílián borzongva átutaztam.
Embersült-szagon hőkölt az est elém

máglyás-bíborba kántált városodban.
Körbeáldásozó, mázos lényedet,
édelgésedet szidtam. Undorodtam

felkent profilodtól. És vájta rettenet
jókedved öblét. És lombosult a fény.
S míg füstbe fulladók felé vigyorgott lófejed,
kéjtől nedvesedtél combjaid közén.

* * *

Azóta is, ha ébred emberi
e sárbaforgó, ólbazárt világban -
ösztönöd bűzlő, bő nyállal átkeni.

És ott lebegsz az álmok szájszagában.
Mindenütt súgsz, intrikálsz, buja
sátán-alomba kölykező szuka.

Újraklónozódsz. Az űrbe emanáltan,
magadat meghágva, mindig megfogansz.
Te átkozott, nyálcsorgató ribanc.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.