Számûzve

Széttört a tégely, a mérge átható.
Még adósa vagyok a halálnak.
Nihilbe fagy a hajnalvirág,
Mennem kell, indul a hajó;
Nem tétovázhatok - már várnak…

Csak a metsző fagy és őrület,
A jeges szél és torzó arcok,
Amik a fedélzeten várnak rám;
Hova tűnt a nyár, hol lehet?!
Kiért folytassam a harcot?!

Körém állnak némán mind:
Seregnyi félholt, nyöszörgő múmia:
Férjek, feleségek, kamaszok.
Fekete szemük rám tekint
Tudom: az összesnek el kell hullnia…

A hajókémény köpi a nehéz füstöt,
Gyomrában dühöngve dohog a kazán,
Itt nincs kapitány, önként megyünk,
Hogy csontjainkkal tápláljuk a dühöt,
S áldozhassunk e közös vermünk asztalán…

Betolakszunk a gépház ajtaján,
S a tűz mohón elnyel bennünket.
Sietnünk kell, hogy célunk elérjük,
S hova száműztek: az örök béke partján
Hánykódó hajónk végül kiköthet…





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.