A kapu õre



Lelkem,
miért kiáltasz kapuőrért,
hisz már oly rég nem kívánod szolgálatát,
elfedte már ősz veríték halántékát.
Halálra ijedve siet feléd,
csontos kezében az évekből faragott kemény fa,
mely fenn tartja a magasban.
Gondolatai csak egy dolgon merengnek:
Vajon rés nyílt a zárt ajtó eldugott szegletében,
tán őt is kikezdte az idő,
s a rozsda felfalta szent zárjának lelkét, (hogy ily harsogás ébresztett)?
Lelkem, miért e hang,
hisz oly jó így szótlanul,
belső váram idegenek nem látják,
s a torz élet tökéletlen előfutárai sem zaklatják!
Most mégis hívod a tökéletlen szavak mestereit,
akik hazug dallamot játszanak füledbe,
hogy aztán bizalmadba férkőzzenek.
Hatalom vággyal áztatott,
létük csak sötétséget,
s csalfaságot hoz váradba!
S majd jönnek az álarcok ezer arca,
melyek udvart formálnak és szórakoznak,
vagy áhítatosan sírnak írásaid hallatán,
ahogy éppen kedved és tollad kívánja.
Itt vannak már isten ál hírnökei,
kik az Úr nevét szájukra sosem vennék,
hisz reménytelen és hitetlen barmok mind.
Lelkem, légy józan,
s ne légy elkeseredett,
mint az űzött vad!
A kapu őre elért fáradt testével,
s feléd nyújtja a kapuk kapujának fénnyel teli kulcsát!
Oh lelkem,
mit ér a földi halandóság,
mely oly sok titkot rejt el önmagától,
s saját magát felismerni,
megismerni képtelen.
Mit nyújthatna feléd önzetlenül, tiszta igazat?
Kinek kellenél te!
Lelkem, maradj meg csak nekem,
ne tárd fel a szívedet, édes lényedet!
A kapu őre ismét visszabújik ezer éves otthonába,
de a kulcs már nem az ő létében nyugszik,
zaklatott jellemmel lóg lelkem nyakában,
várja létének célja vajon beteljesül e?
S oh,
mily öröm tölti el testem,
hisz lelkem nem engedi be a pusztító áradatot,
visszaszáll fellegvárába,
megnyugszik édes álmába.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.