Milyen szörnyû a hideg, és milyen fényesek a csillagok


                                                        Fáradságban és nyomorúságban,
                                                        gyakorta való virrasztásban,
                                                        éhségben és szomjúságban,
                                                        gyakorta való bőjtölésben,
                                                        hidegben és mezítelenségben.

                                                                         II. Korintus levél 11. fejezet

Fagyos és hideg az ünnepünk
sarkunkban liheg a fagyhalál
a fergeteg úgy táncol velünk:
tavasz ha jön, minket nem talál.
Fogunk villog, az éjszakában
siratjuk, az elvetélt nyarat
sokunk gunnyaszt, csak egymagában
nincs is nálunk mozdulatlanabb.
Örök magányunk: háborítlan
testünket, fagyos szél sikálja
szavunk, -kérésünk is alig van
a vakság: mindegyikünk sajátja.

Mint a perec, roppan a vállunk
égre lesünk, könyörgés képpen
rongyos, sovány betegként állunk
a rozsdás, és dérmarta réten.
Szél fúj, és havazik erősen
ég a sarkcsillag koronája
míg az Úristen, ráérősen
dermedt árnyainkat csodálja.
Nyirkos éjek, sorvasztó napok
és míg mások örülnek éppen
vonyítanánk, mint a farkasok
a fájó fények, édenében.

Bemeszel minket a fagy, -a szél
csak fehér kavics a fogsorunk
keshedt köpenyünkben, mikor szeretnél
-mikor nem lennél a farkasunk?...
Hó hullik a zsibbadó tájra
jó volna nem is emlékezni
(mikor testünket jég szurkálja)
tudni csak: ok nélkül, nem vész el semmi.
Karácsonyunk: hervadt aranyfa
karácsonyunk: fényes üresség
nem találsz itt minket tavaszra
-lepergünk, mint falról a festék.

Fekszünk és várunk, -mintha kéjben
csontos állunk, magasba lökve
hasadt a szánk: nincs mit reméljen
halántékunk a semmi gödre.
Nem száll el belőlünk szégyenünk,
mindegyikünk enyhelyet keres
szelíd és nyugalmas a szemünk
mint az álmunk: szikrázó-üres.
A romlás, bőrünk alatt lapul
-a végső romlás bennünk fészkel
az állunk, a lég fagyába szúr
és a szánk, hozzád sem veszékel.

Lelkünkre hull, a téli harmat
lángra lobbantana, egy szikra
felőlünk, az Úristen hallgat
és ködöt lehel arcainkra.
Izületünk, üvegként csikorog
fehér ujjaink, összenőnek
rajtunk feslett, koldushacukok
összébb, hiába húznánk őket.
Szél fúj át rajtunk, mint a rácson
hóval dörzsöli bordáinkat
fagyos és hideg a karácsony:
kezében, a fagyhalál ringat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: -, -
Kötetben: - (-, -)
Kiadó: -