JÓB ÉNEKE
mit egykor adtál most visszavetted
nyomorult féregre rámtapostál
te bennem a jobbik ént kerested
fájdalmat cserélni nem haboztál
mint szeg a deszkába hatol belém
a gondolat mely keresztre feszít
nem akkor van-e legtöbbje
az embernek ha mindent elveszít
fészekből pottyant madárfióka
tehetetlenül verdes a remény
attól féltem eleitől fogva
nem lehetek méltó vendéged én
szerettem volna kedvedre lenni
mint báránynak zsenge fű a réten
de nem csillapítottam éhedet
nem csillapithatta semmiségem
tán meghagyhattad volna kincseim
mutathattad volna hogy szeretsz engem
valóban hogy miként a testi kín
otthonra találj puszta szívemben
ha kell vedd el hát amim még maradt
legyek úgy mint szőlőszem a présben
a hitem horgán vergődő halat
nem dobom vissza az lesz ebédem
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Hitel, 2001/12.