szilágyi domokos költõ


kálmán gábornak köszönöm

testem belefekszik az éjbe, a versbe, ahonnan a lélek már szabadulna azonnal az égbe, szaladva, rohanva kiáltva a sort, ahogyan csak régi varázslók és javasasszonyok álmaiban cselekedte az ember utólszor
torkom nyílik, a nyak feszülése, a hangszalag és a mennyország egyberezeg most: lenn a pokolban a lelkek, amíg én vad hevüléssel a légbe kerengek
annyira régen volt, feledésbe merült ez az élmény már, de ahogy most itt sikitok, tudom én, hogy az ember a jégen, a nyárban is egyre csak arra buzog, hogy halván is csak az élet, az élet légyen az első
bárhogyan is vagyok itt a szobában, felkelek újra meg újra, te meg — ha az életben már régen lépdeltél is köztünk — benne vagy ím, az izomban, a testben, a fejben, amely velem ébrede fel, és földbe velem levonul majd







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.