Egy kritikára


Bicsakló lépteid mintha hangok,
nem köszvényes támaszok lennének.
Így kondít'nak utadra harangot:
behúzzák vele esti misédet.
Mintha testednek kéne az áldás,
meszelt törzsű fák között botorkálsz,
mint akinek osztott már az ádáz
bankos: egy tök filkót és egy makk ászt
s mégis ráütsz a lapra ujjaddal
s rácsodálkozol a kétkedőkre:
csak te tudnád azt, hogy nem fakad dal
alig hitből, s alig lap tesz tönkre?

A sarokban egytagú közönség
vigyázza hümmögve az éneked.
Homlokodon a ráncok tükrözik,
s vastapsa lehet a röpte neked!
S csak lépik lábaid az út porát,
csikorgó pacsirták ívelik ott
fenn angyalok álmodott táborát,
te a nyomorodat amíg bírod . . .
Egy futamba gabalyodnak lassan
léted és éneked: egy furcsa pár.
Múltad mélyéből kottája pattan,
már térképed is lehetne akár.

Mert előtted az lehet csak mi volt,
láttad is már, amit még nem láttál,
jövő hetedből tegnapod rikolt,
mit TV-n nem adtak nincs oly halál.
Hogy is mondják? Mi nincs a nap alatt?
Verset írók átkozzák a gépet.
Az íráshoz nem kell csak akarat,
hogyha a múzsa benned felébred.
S te édes? Csúfot űznek belőled
nagyképű "tanult" fejek, láthatod.
Pedig a magasban ülve könnyebb
szítani a semmiből bánatot . . .

2006. február 7., Oronó





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.