Az álkirály

    1.

   A törzs legügyesebb vadászának két leánya volt, akik egy napon születtek és úgy hasonlítottak egymásra, mint a valóság s annak tükörképe. Ezért csak egyikük élhetett valódi életet, csak ő lehetett a közösség tagja, csak neki kellett megtanulni a törzsi szokásokat és a létfenntartás szabályait.  Tükörképének azonban, akit már a kezdetek kezdetén elkülönítettek a valóságtól, nem volt szüksége ezekre a dolgokra, őt a közösség táplálta, tartotta életben, mint egy őrszemet, aki onnan, a távolból figyeli őket nap, mint nap. Nekik legalábbis úgy tűnt, hogy a kívülálló számon tartja a mozdulataikat, s ennek hatására ők maguk is igyekeztek kontrollálni lépéseiket és tetteiket. De mit tudott minderről a kívülálló ? Azok a gondosan ellenőrzött mozdulatok és szavak, amelyekre olyan feszülten figyelt, érthetetlen elegybe folytak össze a szemei előtt, és a beszédjüket is onnan, messziről csak úgy tudta elsajátítani, mint valami össze-vissza mormogást, sziszegést, kurjantást, amelybe belevegyítette- bizonyára tévedésből- a szél sivítását vagy a madarak víjjogását is. De nagyon is rendjén volt ez így, az emberek nagyon elégedettek voltak a kívülálló különös, tehát ünnepélyes magatartásával. Mindinkább bizonyossá vált számukra, hogy a megfelelő leányt különítették el, hiszen az szemmel láthatóan teljesen kívülállóként viselkedett. Soha nem szólalt meg emberi hangon, mint valódi képmása, soha nem ékesítette magát virágokkal, nyakláncokkal, nem kívánt párt választani magának, és nem akart gyermeket ringatni. A kívülálló nem akart emberként viselkedni, tehát nem is lehetett emberként kezelni. Elégedetten látták, hogy állandóan figyelemmel kíséri életüket, vigyázza lépteiket, és gondosan ügyeltek arra, hogy ő is elégedett legyen, nehogy eszébe jusson ismeretlen terveket szőni ellenük. Pedig a kívülálló talán valóban terveket szőtt magában (persze anélkül, hogy ennek tudatában lett volna), mert csak így képzelhető el, hogyan volt képes számára érthetetlen cselekedeteket figyelni naphosszat, amelyek monoton egyhangúsággal folytak anélkül, hogy valójában történt volna valami. Lehet, hogy a kívülálló éppen erre várt, s ezért fürkészte a többieket egész nap, hátha történik valami, bár igazából egyáltalán nem tudta, mi az, hogy várni, akkor sem, ha tényleg állandóan várt valamire. Várta tehát, hogy történjen valami, holott mennyi minden történt a szeme láttára, vagy hogy előtűnjön valaki, akivel történik valami, holott mennyien voltak előtte, akikkel történt valami. Ő azonban mindebből semmit sem érzékelt, semmi olyat, ami számára felfogható lenne, ami megállíthatná egy percre ezt a monotonságot, ami messzire kitűnne ezeknek a cselekedeteknek és történéseknek az egyhangúságából.
Csak volna egyvalaki, akinek a kedvéért történik mindez, vagy akinek a parancsolatára történik mindez, akinek a léte megmagyarázhatná az érthetetlen történéseket. Feltétlenül léteznie kell Valakinek, akinek a parancsára cselekszenek, bár ő nem tudta mi az, hogy parancs, mégis volt része benne,  hiszen a többiek parancsára élt ott, ahol élnie kellett, s ezért szintén valami parancs, valami utasítás szerint cselekedtek a többiek is.
De kinek az utasítására ? Minden bizonnyal valami kívülálló embernek az utasítására, aki minden történést figyelemmel követ, s aki meg is érti ezeknek a történéseknek az okát, akinek éber tekintete előtt nem sikkadnak el a pergő események.
Így ötlött fel a kívülálló kusza gondolataiban egy rendezett gondolatú embernek a képe, persze homályosan, rejtőzködőn, hiszen nem lehetett fogalma annak igazi természetéről, ő csak azt érezte, hogy létezik valaki, aki értelmet ad az emberek tetteinek, bár egyáltalán nem tudta mi az, hogy értelem, hiszen számára minden mozgás esztelenség és unott egyhangúság volt. Mivel azonban az értelem embere érezhetően bent fészkelt valahol az ő öntudatlanságában, nem lehetett kétsége afelől, hogy a történések nem ok nélkül valók, sőt, maga az értelmetlenség is értelmet nyerhet általa. Senki sem sejtette, hogy mit rejteget, hogy mennyi épkézláb gondolat szunnyad az ő semmit sem értő lényében, és mekkora súllyal nehezedik rá, hogy szinte mozdulni, lélegezni sem tud tőle, s valósággal elveszi erejét.
Egyszer azonban arra lett figyelmes, hogy a valódi leánynak, az ő képmásának a mozdulatai megváltoztak, járása nehézkesen tipegő lett, s gyakran tette derekára a kezét, hogy hátát kiegyenesítse. Hasa jócskán előre domborodott, mintha hordozna benne valamit, mintha rejtegetne valamit a világ elől, tehát teljesen őt utánozta, a kívülállót, aki felfedezte és elrejtette önmagában, minden ember urát és parancsolóját.
"Íme, ilyen vagyok én a valóságban." - gondolhatta volna magában a kívülálló, ha tudta volna mi az, hogy én, s mi az, hogy valóság. De mégis úgy szemlélte a másik állapotát, mintha önmagát vizsgálná a tükörben, s ezért néha akaratlanul is leutánozta annak mozdulatait. Híven utánozta, hogyan teszi boldog mosollyal a hasára a kezét az a másik- anélkül, hogy tudná mi az, boldogan mosolyogni- , és leutánozta, hogyan torzul el a másik arca a görcsös fájdalomtól - anélkül, hogy tudná mi az a görcsös fájdalom. Csak azt érezte, hogyan nyújtózkodik benne a rejtőzködő, mintha valami tágas térben lenne, kezét lábát kiterjesztve, a lehető legmesszebbre, nem törődve az értelmetlenség korlátaival.
Egyszer, amikor egy pillanatra elszunnyadt, úgy rémlett neki, hogy a rejtőzködőt látja ott, a rejtekhelyén, aki azon igyekszik, hogy minél jobban kihasználja a rendelkezésére álló teret. Látja, amint nekirugaszkodik és felröppen, mintha számára elég magas volna az a szűk hely, ahol tartózkodik, és szállni kezd, széles ívekben keringve, valami elképzelhetetlen térség fölött. De hirtelen egy éles sírás hasított a csendbe, mire a kívülálló felriadt, összerezzent, s úgy érezte, hogy a benne létező zuhant le röptéből és sír, keservesen sír fájdalmában. A kívülálló reflexszerűen  kapott utána, mintha a rejtőzködő kiesett volna belőle, de nem érte el s nem is látta, hová zuhant, csak a sírást hallotta szünet nélkül, a tér minden irányából. Az erőteljes, kiabáló hang felverte az erdő csendjét. Az ágak közül riadt madarak röppentek szerteszét, s a kívülálló megzavarodva kapkodta a fejét ide-oda, minden rezdülésre, míg meg nem pillantotta a valódi leányt, s rá nem jött arra, hogy onnan jön a sírás, hogy a valódi leány tartja karjai között a sírdogálót, és föl is emeli a magasba, hogy mindenki jól lássa azt, aki eddig rejtőzködött. Aztán újra magához szorította, hogy mindenki lássa, a napvilágra került ember csakis őhozzá tartozik.
A kívülálló nem tehetett mást, megpróbálta leutánozni a másikat, fölkapott a földről egy letört faágat, magához ölelte, magához szorította, nem törődve azzal, hogy szúrós és göcsörtös (úgysem tudta mi az, hogy fájdalom), s ringatta kitartóan, ahogy az a leány ringatta gyermekét. S tette ezt mindennap, utánozva a másikat, mindig ölbe kapott valamit, ami éppen a keze ügyébe akadt, egy korhadt faágat, egy kődarabot, egy madártetemet, és ringatta, becézte, mintha szeretné, mintha örülne neki, hogy láthatja azt, akit eddig magában hordozott. Néha megunta a terhét és eldobta, mint egy lerágott csontot, de valahányszor a leányra pillantott, aki szeretetteljes ragaszkodással vette ölbe gyermekét, mindig talált valamit, amit ő is megölelhetett, hogy híven utánozhassa képmását.
Mondhatni már mindent megölelgetett, megszeretgetett, ami körülötte volt, bele is fáradt néha a sok értelmetlen mozdulatba, s erőtlenül hanyatlott le, összekuporodva, összegömbölyödve,az agyonbecézgetett világ kellős közepén.

*

A közösség fiúgyermekei apró madarakra vadásztak. Lábujjhegyen osontak, füleltek, lövésre készen. Egyikük már egész madárfüzért tartott a vállain, s ahogy lépdelt, meg-megröppentek rajta a szárnyak pihés tollai.
Vadászat után ez a fiú más utat választott, mint a többiek, hiába figyelmeztették, hogy tabu helyre tévedhet, ahol beavatatlannak nincs keresnivalója. A fiú azonban egy pompázatosan színes madarat pillantott meg a tiltott hely irányában, s vágyott aranyló tollaira. Mint jó vadászhoz illik, óvatosan, hangtalanul közeledett a célponthoz. Már csaknem elérte, amikor a madár váratlanul felröppent, a fiú pedig ugyanolyan hirtelen megpróbálta követni a repülés irányát. Azonban az izgalomtól, hogy netán elveszíti zsákmányát, nyílvesszőjét akaratlanul is elengedte, mire a madár eltűnt, ellenben a lövés irányában egy női alak termett elő hirtelen. A fiú csodálkozva ismerte fel a tulajdon anyját. Az pedig intett neki, kezét kinyújtva hívta magához, mire a fiú szaladni kezdett, elszökött zsákmányáról megfeledkezve szaladt, futott az integető alak felé, vállán a nehéz madárgyűjteménnyel. Mikor azonban a nő közelébe ért, döbbenten látta, hogy az hívogatás helyett valójában riogató szándékkal emeli föl a kezét, miközben furcsa állatias hangon rámordul. Mert az a nő nem az anyja volt, csak valami lidérc, aki gyilkos indulatból hívja és űzi egyszerre azt, aki a közelébe téved. A fiú rémülten hőkölt vissza, s menekülni kezdett, de bolond módra hátrafelé, minden fának nekiütközve, mert nem merte levenni tekintetét az ismeretlenről, aki fenyegetően közeledett feléje. De amilyen nehezen haladt ő hátrafelé, olyan nehezen vonszolta magát a másik előrefelé, s akkor vette észre, hogy eltévedt nyílvesszője tulajdonképpen a lidérc combjában talált célba. Megkönnyebbülten látta, hogy ellensége nem képes őt utolérni, abbahagyta hát a visszafelé botorkálást, megfordult, futásnak eredt, s a szálláshelyig meg sem állt.
Senkinek sem beszélt a kalandjáról, éjjel azonban, amikor elcsendesedett körülötte minden, egyszer csak újra ott állt a lidérc előtt, s ahelyett, hogy elmenekült volna tőle, nagy vakmerőséggel egyre közelebb lépett hozzá, talán azzal a szándékkal, hogy kilőtt nyílvesszőjét visszavegye tőle. De ugyan minek neki az a nyílvessző ? Készíthet helyette másikat, az már ott marad ezentúl az ismeretlen lábába fúródva, az már célba talált, úgy, ahogy történnie kellett. De az a nyílvessző mégiscsak az övé- így morfondírozott álmában-, mégsem járja, hogy egy ismeretlen elorozza tőle örök időkre.
Különös álom. Ébren sem tudott szabadulni tőle. Hogy-hogy nem, a furcsa vadászat óta nem találja nyugalmát, csak arra a nyílvesszőre gondol szüntelen, mely az idegen nő combjába fúródott, csak ahhoz ragaszkodna konok módon, azok után, hogy elérhetetlen lett számára. S minél többet álmodik róla, annál fényesebben és tündöklőbben ragyog feléje az a nyíl, onnan a messzeségből, a gonosz lidérc irányából, s amikor kinyitja a szemét, s reá villan a nap fénye, álomittasan azt képzeli, hogy még mindig a nyíl sugarát látja.
Gondolatban többször is megközelítette már, többször is elindult az ismeretlen asszony irányába, de ahogy haladt előre, a nő úgy távolodott tőle, mígnem egy egészen apró, fényes ponttá zsugorodott benne a szép, egyenes nyílvessző. Emiatt a kudarc miatt dühödt indulat ébredt benne az ismeretlen iránt, aki azért csábítgatta, hogy minél messzebbre csalja- még ha gondolatban is- otthonától, s elvonja figyelmét a mindennapokról. De bármilyen átkozott, álnok és gonosz az az ismeretlen, mégiscsak nála van, testébe ékelődve a világ legfényesebb, tehát legkülönb nyílvesszője, amely arra készteti a szegény fiatal vadászt, hogy gondolatai, vágyai szüntelenül az asszony körül forogjanak mindaddig, míg vissza nem szerzi tőle azt, ami az övé. Mert mi az, amire leginkább áhítozhat egy vadász ? Csakis egy olyan nyílvesszőre, amely pompásabb, különb, mint a többi, amellyel a legnagyobb zsákmányt ejtheti el. A fiú senkinek sem beszélt titkáról, saját elképzelései révén jutott arra a meggyőződésre, hogy nyilának hegyét tulajdonképpen a fúria nő vére erősítette- mérgezte meg, sőt mérgezi, erősíti, fényesíti azóta is, eleven sebével, ami olyan a nyílnak, mintha számtalan zsákmány vérében mártózna meg,  mintha napjában több zsákmányt terítene le, ami által egyre biztosabbá, egyre pontosabbá válik röppenése és célba találása.
De hogyan szerezze vissza ?
Nappal sokat ábrándozott és gondolkodott erről, terveket kovácsolt, hogyan érhetné el célját, míg álmában tehetetlenül vergődött a vágy és az elérhetetlenség hínárjában. Néha, alvás közben, nem is látta miként, de úgy vélte, a keresett nőt érinti, a combja felé nyúl, hogy kirántsa belőle a nyilat, de hiába próbálkozott, nem tudta kitépni, és ellepte a verejték az erőfeszítéstől. Epedve várta, hogy férfivá avassák és szabad út nyíljon előtte fegyverének visszaszerzéséhez, amit gondolatban már többször is megtett, gondolatban- tehát szellem-alakban- többször is visszakapta már varázslatos nyílvesszőjét, melynek köszönhetően végtelen erejű vadásszá- igaz, csak szellemvadásszá- válhatott. Kimondhatatlan örömet okozott neki ez a képzelődés, s hogy még jobban kiszínezze, még örömtelibbé tegye, mindig más és más módon gondolta el kincsének megtalálását és  visszaszerzését, s olyannyira beleélte magát ebbe a fantáziálásba, hogy néha úgy érezte, valójában rég birtokában van már az, amit keres, s csak a tervezgetés öröméért próbál még mindig újabbnál-újabb megoldásokat kieszelni.
Ám ezek a fantázia képek könnyen szertefoszlottak a szellemvadász alakjával együtt, s az, ami után vágyakozott, egyre elérhetetlenebbnek tűnt a számára.

*

Négy fiú, akik már nem gyermekek, de még beavatatlanok, mikor éppen nem a vadászatot gyakorolták, felnőtt férfiakhoz hasonlóan, titkos megbeszéléseket tartottak. Ilyenkor egymás vállába kapaszkodtak, szoros kört alkotva,  hogy beszédjük ki ne szivároghasson illetéktelenek számára. Közben a földet nézték, mintha onnan olvasnák ki mondandójukat.
- Egy este a folyóparton jártam és egy ismeretlen alakot láttam- közölte titkát az egyik.
- Én pedig, mikor a magas fára másztam, onnan egy ismeretlent láttam- mondta a második.
- Én is láttam a fák között osonni- szólt ekkor a harmadik.
- Ember volt vagy állat ?- tudakolta a negyedik.
- Ember volt, de néha négy lábra ereszkedett, hörgött és nyávogott, vagy állat volt, de két lábra állt és szavakat mormolt.
- Néha összegörnyedt és néha, mint a nyíl, felegyenesedett és peckesen járt, mellét kidüllesztve.
- Igen, ilyen volt,a mellei kidomborodtak.
- Az egyik asszony láttátok ti hárman- szólt a negyedik- , amikor éppen gyümölcsöt szedett a fáról.
- Nem, ez egy különös férfi volt- láttam teljes valójában- , aki azonban mégsem hasonlított egyetlen férfira sem.
- Nem hasonlított, hiszen nem volt fegyvere, úgy sétált az erdőn, mint egy felegyenesedett vadállat, mint egy vadásszá lett vadállat, akinek nincs ki elől menekülnie, s akinek nincs kit üldöznie.
- Mintha ő lenne minden, mintha övé lenne minden, mint egy szellemvadász, úgy jár-kél az erdőben senkitől sem félve.
- S mit gondoltok, honnan termett elő ez a szellemvadász, s miért mutatkozott meg előttetek ? - kérdezte a negyedik.
- Azt nem lehet tudni. De csak egyszer láttam, s azóta sem.
- Én is csak egyszer láttam, valamikor az alkonyatban.
- Én sem láttam, csak egyszer, de gyakran álmodom vele, és látom hogy vadászik vadászat nélkül, hogyan öl fegyver nélkül, s hogyan talál rá mindenre, keresés nélkül.
Ez volt tehát a titok, amit közösen megbeszéltek. Más titkokat viszont magukba zártak, egyikük legalábbis mélyen hallgatott terveiről és gondolatairól, amelyekben az a bizonyos szellemvadász már rég alakot öltött, és a különleges nyílvesszőről, amely a szellemvadászt mindenhatóvá, nagy erejűvé tette. Elmondhatná ugyan, de üres fecsegésnek tartanák, senki sem hinné el neki, hogy ez a história valójában tőle ered, vagyis az ő célba talált nyílvesszőjétől. Ha megtalálhatná és felmutathatná, csak úgy bizonyíthatná be igazát, de a cél, mely azt a nyilat magában hordozza, egyre távolabb kerül tőle, annyira, hogy egy ideje már nem is látja, mintha még beljebb vetette volna magát a rengetegbe. Meg kell keresnie, vissza kell szereznie, hogy felmutathassa mindenki előtt, azt a messzire elbóklászott nyilat, hogy bebizonyítsa: ő röpítette el, tehát őáltala és őérte vált nagy erejűvé és tévedhetetlenné ama bizonyos fegyver, övé, csakis övé a szellemvadász nyila, mely úgy ékelődött célba, hogy előre megjelölte az ifjú ember útját, suhanón, nyílegyenesen.

*

Ahogy telnek a napok, a türelmetlenség nőttön-nő. A felnőtté válás próbatétele vár négy fiúra, akiknek a vadászat mindeddig csak játék volt, ürügy a közös csatangolásra, a tréfákra, és birkózásra. Megmérettetésük során azonban elválnak útjaik és magányosan indulnak a nagy vadászatra, külön-külön erednek valamely ismeretlen vad nyomába s hajszolják, üldözik azt, míg erejükből telik. Négyük közül melyik bizonyul majd a legjobbnak, a legkitartóbbnak, hogy elhozza a közösségnek a legnagyobb zsákmányt ?
Egyikük képtelen másra is gondolni, mint rég áhított, rég célba talált fegyverére, amelyet most talán visszaszerezhet.
A fiúkat nap mint nap körbeduruzsolják jó tanácsokkal és fontos szabályokkal, a mindennapi akadályok leküzdésére, de annak az egynek, négyük közül a legtürelmetlenebbnek, nagyobb ellenféllel kell megküzdenie, mint a mindennapok, neki azt kell legyőznie, ki a célt, vagyis a nyílt magánál tartja, sőt, mivel oly sok ideje hordozza már, a magáénak is vallja. És talán már nem is tudja, hogy belőle nőtt-e ki, vagy máshonnan került hozzá ? - képzelődött magában a fiú. Ki tudja micsoda erőt adhat a fúriának az a nyílvessző, amely nem is az övé. El kell ragadja tőle, le kell győznie féktelen erejét, be kell bizonyítsa hogy ki az, akitől valójában származik minden nyílvesszők legjobbika, amellyel az a másik jogtalanul ékesíti és erősíti magát. A fiú emlékezetébe idézte még egyszer azt a végzetes pillanatot, amikor a nyíl megállíthatatlanul suhant előre, egyenesen az ismeretlen felé. Lehet-e mindezt meg nem történtté tenni, hogy a nyíl vonala visszahúzódjon őhozzá? "Vissza ! Add vissza !" - szól majd az ismeretlenhez, s a nyíl visszatér eredeti helyére. De nem könnyedén, suhanva, érte kell menni, oda, ahol az ismeretlen tartózkodik, akit oly rég látott már bolyongani a fák között, s aki újra és újra megjelenik álmában, hatalmas erejével, mely fenyegető s mégis csábító, melyet szeretne elragadni, hogy a magáévá tegye.
Aztán felvirrad végre a megmérettetés napja. A fiú elbúcsúzik anyjától, sietve, türelmetlenül bontakozva ki ölelő karjaiból, és elbúcsúzik társaitól is, akik éppen olyan magányosan indulnak útjaikra, ahogy ő veti bele magát a rengetegbe. Ám míg a többiek tanácstalanul bolyongnak majd össze-vissza, ő mindeközben tudja, merre menjen, hiszen vár reá a szentély, mely tilos terület volt a számára mostanáig, de amely őt csábította egyedül, amióta nyílvesszőjét oly különös módon elveszítette.
A keresett szentély az a hely, ahol a közösség, táplálékának egy részét minden alkalommal felajánlotta valami ismeretlen lénynek, aki nem tartozott közéjük, s mégis hozzájuk tartozott, mert elvárta, hogy táplálják, s az emberek nyugalma az ismeretlen nyugalmától és elégedettségétől függött. A fiú mindezt sejtette és babonás félelemmel közeledett a kiszámíthatatlan lény felségterületéhez. Hamarosan meg is látta a fák árnyai között ülő alakot, aki minden bizonnyal a táplálékára várt, nem pedig arra, hogy elvegyenek tőle valamit, valamit amit féltékenyen őriz éjjel-nappal, éberen. A félelmetes, alattomos ismeretlen mozdulatlanul ült, a fiú mozdulatait figyelve, ugrásra készen, hogy eltűnjön a homályban, vagy pedig rátámadjon, s elnyelje hatalmas erejével. Ő azonban nem fordulhat vissza, övé a nyíl, tehát más utat nem kereshet, csakis azt, mely az ismeretlenhez vezet, még akkor is, ha az esetleg győzedelmeskedik fölötte.
Milyen átkozott ez a lidérc, fúria ! Nyílvesszőt bitorol, de soha nem vadászik, és megzavarja az emberek álmát oktalan, esztelen gonoszkodásával. Ha megszabadíthatná közösségét ettől a szerzettől, ha örökre elaltathatná, hogy soha többé ne leselkedjen alattomosan, ismeretlen terveket szőve ellenük a homályban !
Összeszorítja szívét a félelem, érzi az ismeretlen gonoszságát és saját tehetetlenségét, miközben feléje közelít. Szavakat mormol ép eszének a megőrzésére s a démon elűzésére, ám ugyanakkor félelmében szinte látja, hogyan nő egyre nagyobbra az az árny, rávetülve a világra, beborítva, elnyelve mindent, s ő nem tehet mást, lehunyja a szemét, hogy megadja magát az ismeretlen nevű varázslatnak.
De akkor hirtelen megbotlik valamiben, s hogy egyensúlyát ne veszítse, kinyitja a szemét. Örömmel látja, hogy a világ létezik- minden bizonnyal újra megszületett a nagy ijedelemből- , az ismeretlen meg ott hever a lábai előtt, mint egy fadarab, élettelenül, emberi vonásaival belemerevedve, beleékelődve a fába. A fiú varázsszavaitól megtört hát a varázslat, s az alattomosság mély álomba merült, játékfigurává változott, átengedve ellenfelének a hatalmat. Véget ért tehát az útja ? Ilyen könnyedén, néhány szótól megszűnt az ismeretlenség nyomasztó terhe ? S mi lesz ezután ? Minden bizonnyal átveszi a bálvány helyét, s véget vet az oktalanságnak. Övé minden nyílvesszők legjobbika, semmi sem állhat többé az útjába.
Csakhogy a nyílvesszőt sehol sem látja. Átkutatja az egész helyet, de nem találja. Nézi a bálványt, mely beleköltözött a fába. Nézi gúzsba kötött, tagjait, s egyszer csak meglátja kezében a nylívesszőt. Őrzi most is féltékenyen, mintha testének része lenne, mintha beletartozna testének a rajzolatába, s nem lehet elvenni tőle, hiába próbálná a fiú foggal, körömmel elragadni, a varázsnyílvesszőből csak egy karcolás maradt, mely a fadarabot ékesíti.
Átkozott, oktalan, mozdulatlan bálvány ! Nem tud megküzdeni vele, valótlanná tesz mindent, amit megkaparint. Fáradtan leül, s mivel megéhezett, nekiesik a bálványnak szánt eledelnek. Aztán egy újraébredő nyugtalansággal ismét átkutatja a szent helyet, pedig tudja, hogy hiába. Hogyan váljon valósággá, amit szeretne ? A faragott kép megakadályozza benne. Dühében felkapja az íját és egy nyílvesszőt lő a bálvány testébe. És mivel tehetetlenségének dühe nem csillapodik, újabb nyíllal találja el, aztán megint eggyel, mintha a célba lövést gyakorolná. Estig próbálkozik, s akkor fáradtan álomba hanyatlik. Alvás közben, lehunyt szemmel folyton a bálványnőt figyeli, s látja, ahogy az lassan fölkél, testében a fénylő nyílvesszővel, mely világít neki a sötétben, s elindul előre, ahová a nyíl mutat.
Amikor fölébred már tudja, hogy nincs több keresnivalója ezen a helyen. Összeszedi a kilőtt nyílvesszőket, aztán belerúg a faragott fába, amely tehetetlenül odébb gurul. "Korhadj el" - fohászkodik az ifjú s elindul valamerre, a keresett nő nyomába, aki eltűnt a rengetegben, s bármerre tört utat magának, a bozótok szövevénye visszanőtt, hogy elrejtse a menekülőt, üldözője elől. Most aztán nekivághat az úttalan utaknak, bolyonghat a sűrű félhomályban, keresve, tapogatózva, mintha a semmit kutatná, mintha csak céltalanul mászkálna ide-oda, mint egy kísértetvadász, aki elfeledte, miért is kelt útra valójában. Holott nincs az ő céljánál nagyra törőbb s nincs vadász, aki olyan prédával dicsekedhetne, mint ő, egy olyan nem mindennapi zsákmánnyal, akiért igazán érdemes elindulni, aki agyafúrtabb, mint a többi, aki rejtőzködőbb, konokabb, nehezebben utolérhető, aki jobban kiéhezteti üldözőjét, mint bármi más.
S valóban, hovatovább egyre növekvő éhsége ösztönözte legfőképp a keresésre, hogy mindenféle kisebb, nagyobb zsákmányt felkutasson és célba vegyen, ami szükségszerűen terelte el időnként a figyelmét, eredeti szándékától. A rengeteg szövevényében bolyongva, megelégedettséggel töltötte el, ha valami ehető az útjába akadt, holott meglehet, hogy minden eledelt az ismeretlen vetett elébe, mint valami koncot, hogy míg üldözője azon rágódik, ő messzire juthasson. S mennyi akadályt küldött az ifjúember útjába, nehogy az valamiképpen rátaláljon, nap mint nap új zsákmányt gördítve eléje, csakhogy őt ne érhesse el soha.
- Mint az első napon, amikor egy aranypikkelyes hal ficánkolására fordította a vadász figyelmét, aki hatalmas étvággyal vetette magát e szegényes zsákmányra, hogy mint akadályt, eltüntesse;
- A második napon egy kígyót tekeredett elébe, eleven útként kanyarodva a rengetegben, s a fiú felfalta azt is, hogy más útra találhasson;
- A harmadik napon új akadály jött megint, egy fönt ívelő madár terelte el figyelmét a nyomkeresésről,  megakasztotta hát röptét, s elnyelte ezt is;
- A negyedik nap meg egy fürge nyúlra lett figyelmes, amely szaladásával kerge utakra csalta volna, eltávolítva őt eredeti céljától, hát megakasztotta útját ennek is, s mint akadályt, bekebelezte;
- Az ötödik napon, már-már beleszédülve a hiábavaló keresésbe, újabb akadályként egy karcsú, nagyszemű alak termett előtte, formásan, kecsesen, ágas-bogas szarvval a fején, mint a fák koronája, leterítette hát és széttépte ezt is, hogy folytathassa útját;
- A hatodik napon újabb akadály tornyosult elébe, hatalmas medve, vérvörös torokkal, a vadász dárdája azonban leterítette ezt is;
-Míg végül a hetedik napon egy sziklás hegy lábához ért. Ennél nagyobb akadály nem türemkedhetett volna ki a földből, mint ez a kőhalom, melynek csúcsára ha föltekintett, szemét elkápráztatta, elvakította a perzselő nap fénye. A hegy oldalán hatalmas nyílás tátongott, egy hűvös barlang bejárata. Most két út áll előtte. Vagy felmászik a csúcsra, mert lehet, hogy a fúria már onnan tekint le rá, onnan vakít a szemébe, hogy ne lássa a fölfelé vezető utat; vagy lemászik a barlang mélyére, mert prédája oda bújt el előle, valami rejtett zugba, valami hideg járatba, sötétségtől körülvéve, nehogy rátaláljon. Ám ki tudja milyen mély az a barlang ? Talán nagyobb a mélysége, mint a hegy magassága. Könnyebb feladatnak tűnik az, ha inkább felkapaszkodik a magasságba, ahonnan az egész rengeteget be lehet látni. S talán odafentről őt is megpillanthatná, valahol a rengeteg egy pontján, ahogy bujkál, menekül üldözője elől. De milyen kicsi lenne az akkor őhozzá képest ! És milyen kicsi lenne minden és mindenki. Látná fentről a társait, mint bolyongnak ők is az úttalan sűrűben, egymástól elszakadva, egymás elől elrejtőzve, csak ő láthatná mindhármukat egyszerre, hogy kószálnak még mindig, miközben ő célhoz ért. S ha még a rég elveszített nagy erejű nyílvessző is nála lenne, onnan fentről mindig célba találna vele, bármit elérhetne, amit csak megkíván.
Elkezdett hát fölfelé mászni, éles kövekbe kapaszkodva, közben pedig a nagyon távoli csúcsra tekintett, a vakító nap fényébe. Akkor hirtelen eszébe villant, hogy akit keres, talán mégis odalent lapul, s míg ő botor módon fölfelé kaptat, az időközben kereket old az elrabolt nyílvesszővel. Nem ! Inkább visszafordul, inkább alászáll a mélybe, mert elszökött útitársának ott kell lennie, hiszen jól ismeri alattomos, bujkáló természetét, amelyre sokkal inkább jellemző a sötétségben való ijesztgetés, leselkedés a gyanútlan vándorra, mint a nyílt kiállás valamely csúcsra, a világosságba, ahol könnyebb volna rátalálni és leleplezni, mint a barlang össze-vissza kanyargó járataiban. A hegycsúcs igazi csapda volna egy olyan lénynek,  aki kedveli a rejtőzködést és az ismeretlen tervek szövögetését, ott fent nyomban rátalálna és a fúriának- jól tudja- nem ez a célja, azt szeretné, ha soha senki se találna rá, s mindörökké megőrizhetné magát az élők zaklatásaitól. És ez szítja fel a legjobban az ifjú vándor indulatait, ez az érthetetlen titokzatosság ébreszti fel dühét, amit a bálvány iránt is érzett, amikor az tagjait szorosan összezárva akadályozta meg, hogy elvegye, visszavegye tőle azt, ami az övé. Mert csak így lehet az a fúria hatalmasabb, erősebb őnála, a nyílvessző birtoklásával, ami pedig igazság szerint az övé, s amit vissza kell szereznie ahhoz, hogy hatalmat nyerjen fölötte.
Bárhol is legyen, nem jár túl az eszén, ő, a magányos vadász is képes arra, hogy egy rosszakaratú bálvány fejével gondolkozzon, jól ismeri szándékait, hiszen ezek az ő vágyaival éppen ellentétesek. Bármire képes lenne, csakhogy az ismeretlent megtalálja, bátran beleveti magát rejtekhelyének nyirkos, nyálkás útjaiba, még a gondolataiba is belemászik, csakhogy ráleljen legsebezhetőbb pontjára, melyben a nyílhegyet hordozza.
Sötéten tátongott a barlang nyílása, s ő belépett rajta. Egy hosszú folyosón sétált végig, amely egyre szűkült, egyre kisebbedett, mintha az idegen jöttére húzódnának össze a falak, szoros öleléssel, mígnem egy olyan kis réssé szűkült a járat, hogy alig tudta magát átpréselni rajta. A szűk nyílás azonban egy nagyobb terembe vezetett, amelynek félhomályában mindenféle göcsörtös alakok sötétlettek, s vízcseppek monoton csöpögése ütögette a csendet. Megállt s lélegzetvisszafojtva figyelt valami életjelre, mozdulatra. De csak a dermesztő csend vette körül s a csendbe belefolydogáló víz hangja, meg a csörgedezés visszacsendülő visszhangja. Kővé meredve állt és várt egy pillanatig, de aztán megmozdult benne a türelmetlenség. Keresni, tovább ! De vajon merre ?
Csakhamar felfedez egy másik nyílást, mely ugyanolyan szűk, mint amelyiken bejött, így ezen is csak küszködés árán préselheti át magát, de nincs más választása.
Négykézlábra ereszkedett, de még a fejét sem dughatta ki a nyíláson, amikor megmozdult a terem hatalmas lökődéssel, mintha táncra perdült volna a hegy. Rázkódott a barlang, egyre hevesebben, ide-oda hajigálva a halálra rémült embert, aki hiába próbált megkapaszkodni. Forgott vele a világ, egyre szédítőbben s végül nem tehetett mást, átengedte magát ennek a szédületnek, belezuhanva a közepébe, amelyben rémülete lassan átváltozott valami mámorító nemtörődömséggé, tudván, hogy úgyis a véget nem érő semmibe zuhan. Aztán egyszer csak mégis elcsendesedett minden, a hegy visszakerült a helyére, ő pedig ott hevert a belsejében, szorosan hozzátapadva rejtekhelyének nyirkos padlójához, meg-megrázkódva az élménytől,  testében érezve még a forgás sebességét. Majd lassan kezdett magához térni, s látta, hogy újra helyén van a fent és a lent, s ő, aki a gyors rázkódásban mintegy megsokszorozottnak érezte magát, most újra emberré lett, s az is kezdett derengeni benne, hogy miért kúszott le tulajdonképpen a barlang mélyére. Meg kell keresnie egykoron kilőtt nyílvesszőjét, amely egy fúria testében ért célba, s amely mindig távolabb kerül tőle, minél inkább próbál előrehatolni, hogy utolérje. És most csaknem célhoz is ért, azaz csaknem véget ért az útja, csaknem a halál torkába zuhant, ahol nem számít többé ki a legügyesebb vadász, ki mennyire veszélyes utat járt végig próbatétele során, a halálban egyszerűen csak célhoz ér, és nem kell tovább keresnie semmit. A fúria elrejtőzött előle s a halált küldte el maga helyett, mintegy utolsó akadályként, hogy azzal örökre véget vessen vándorlásának, hogy szédítő önkívületbe ejtse, hadd higgye, hogy megérkezett, hogy nincs miért továbbmennie, hogy mindörökre megtalálta azt, amit keresett, az iszonyú lökődésben-ringatózásban, és dadogó szédületben.
De visszanyerte öntudatát, célja ismét tisztán lebeg előtte és hívja, húzza maga után, hogy újra a nyomába eredjen. Lassan feltápászkodott s kissé szédelegve elindult megkeresni a kijáratot. Ám annyira összezavarodott a forgásban, hogy elfelejtette hol jött be és hol akart továbbmenni. Nekidőlt a falnak s elkezdte lassan, módszeresen végigtapogatni, átvizsgálni, hátha így ráakad valamelyik nyílásra. És kereste, hosszasan menetelve a fal mentén, de mintha tízszer akkorára tágult volna a terem, hiába forgott benne, a kivezető utat sehogy sem találta. Nem akarta elhinni, hogy már többször is körbejárta az üreget eredménytelenül, azt remélte,  hogy rejtekhelye sokkal nagyobb, mint eleinte vélte, s előbb-utóbb csak kiszabadul. Lázas igyekezettel haladt tovább a zárt falak mentén, körbe-körbe, egyre idegesebben, mert már nem tudta melyik pontról indult el, s így arról sem volt fogalma, hogy ugyanazt a kört járja-e újra és újra, vagy pedig egy végtelen térben mozog.
A ki- és bejárat eltűnt- tört rá minél világosabban a felismerés, de nem akart tudomást venni róla, őrült konoksággal tovább keringett bezárult pályáján. Lehet, hogy időközben többször is összeesett a fáradtságtól, lehet, hogy néha elaludt, sok mindent összeálmodva, neki mégis úgy tűnt, hogy megállás nélkül halad tovább a zárt fal mentén,  remélve, sőt biztosan tudva, hogy hamarosan rátalál egy kivezető útra.

*

Egy ember kering körbe-körbe, lent a mélyben, elzárva az éj s a nappal váltakozásától. Nincs fogalma az idő múlásáról. Keringésének nincs különösebb oka, hacsak az nem, hogy valami rést, valami kijáratot keressen, amely megszakíthatná végre monoton útját, de ez csak halvány feltételezés, s talán valójában semmi sem készteti arra, hogy kitörjön innen. Végül is van valami megnyugtató, ringató érzés ebben a bolyongásban, egy már-már kellemes bódulat, a teljes érdektelenség bódulata.. Időnként persze magához tér, mint aki mély álomból ébred, s valami gondolat ötlik az eszébe hirtelen, egészen kristálytisztán, amelyet aztán többször is módszeresen végigelemez, annyira belemerülve- a monoton botorkálás közben- , hogy értelme valósággal lázban ég. Ilyenkor teljes erővel tör rá a vágy, hogy kimondja, hogy elárulja valakinek legújabb gondolatát, és kiabálni kezd, olyan hangosan, hogy a szavak kemény kövekként pattannak vissza a falakról, kiabál, míg bele nem fárad, s bele nem szédül újra a véget nem érő menetelés mámorába. Néha pedig ez a ringató mámor átcsap valami eszeveszett ingerültségbe, amelyben a gondolatok egymást rágják pusztítják dühödten, kioltva az értelmet mindenből, ami csak létezhet a világon.
Végeredményben bármennyi értelmes gondolatot próbált is volna fölállítani, a nagy értelmetlenség veszi körül. Minden jól kitalált terv s minden igazság, amely megvilágosodásként villan föl benne, végül mint tüzes magma hull a sötét ájulásba, a dadogó őrületbe, vagy a tompa, érzéketlen csendbe. És az örökös eszméletvesztés közepette, amely mintegy éles késként vágta el gondolatainak fonalát, észre sem vette, hogy elképzelései valóságos történetekké állnak össze, s hogy valami csoda folytán többször is sikerül kimásznia a barlang mélyéről, amelyre a megannyi önkívületbeesés után soha nem emlékezett.

2.


Háromszor sikerült kiszabadulnia a kemény falak közül, háromszor mászott ki nagy erőfeszítések árán a napvilágra. De hogyan lehetséges mindez ? Miért játszotta el többször is kijövetelét a hegy belsejéből ? Minden bizonnyal azért, mert valami megfejthetetlen okból csak visszakerült rejtekhelyére, végül csak ott találta magát újra a mélység kellős közepén, mindenkitől elvonulva, kívülállóként, élve is meg nem is, mint az a bizonyos szellemvadász. Visszakerült oda, mert talán ő maga kívánkozott vissza, ő maga óhajtott visszaesni ebbe a rejtőzködő, jórészt önkívületi állapotba, mert gyerekes örömét lelte abban, hogy többször is végigkúszhat a rég keresett szűk ki- és bejáraton, vagy talán azért, mert bizonytalan volt abban, hogy mit is szeretne valójában, mit is keresne valójában, ha kijutna innen ? Nem volt már határozott képe eredeti céljáról és arról sem, hogy milyen az a közösség, amelyet valaha otthagyott. Ennek ellenére vágyott arra, hogy felszínre kerüljön, hiszen erről ábrándozott mindvégig süket magányában, s amikor végre sikerült, az akkora élmény volt számára, hogy nem átallott visszabújni a pokol fenekére, csakhogy újra kiverekedje magát belőle, csakhogy újrakezdje az egészet, mindig más okot keresve, mindig más elképzelést követve, hiszen bármi lehet a cél, bármilyen formát ölthet, ha egyszer nem emlékszik eredeti mivoltára. Nagyrészt inkább az elképzeléseit követte tehát, amikor a felszínre tört, keresgélve, tapogatózva a lehetőségek között, mintha több változatban is megtalálhatná azt az egyetlen okot, mely előle elrejtőzött.


*

Mintegy első változatként a következőt tartotta a legvalószínűbbnek: azért kell mindenáron felszínre jutnia, hogy közösségének a segítségére siessen, mivel életükbe feltehetően valami drasztikus változás állt be, s emiatt teljes tanácstalanság és kétségbeesés lett úrrá rajtuk. Ez a súlyos változás pedig nem lehetett más, mint a közösség első emberének a halála, aki sziklaszilárd parancsolataival nyújtott biztonságot a számukra, de most rájuk tört az értelmetlenség zűrzavara, epedve várták hát az értelem fiát, hogy közéjük visszatérjen s régi életük rendjét újra megteremtse.
Mindeddig nyugodt volt emberei felől, hiszen olyan monoton biztonságban éltek azok odafent törvényeik által, miként ő élt odalent törvények nélkül, de most szükségük van reá, a kívülállóra, a rejtőzködőre, hogy visszahozza rendjüknek uralmát. Ennek érdekében éjt nappallá téve keresték, minden lehetséges helyen, a nádasban, régi sírépítmények belsejében, vagy a barlangokban, tudván, hogy ez a fiú szeret rejtőzködni, távol az ő gondjaiktól, régmúlt idők feliratait böngészve inkább, vagy csak egyszerű falrepedéseket nézegetve, hátha azokból is kiolvashat valamit, vagy a semmire fülelve, hátha abból is meghallhat valamit. S a mélységek csendjében sikerült meghallania azoknak közeledtét, akik keresik őt, ezért megpróbált minden igyekezetével felszínre törni, kievickélni a felejtés homályából.
Arra eszmélt föl, hogy valaki az arcát ütögeti, nem erősen, de mégis kellemetlenül hatott rá, s amikor kinyitotta a szemét, a nap fénye hasított belé. Ebben a vakító fényben egy női alak hajolt föléje, ki nem volt más, mint az ő tulajdon anyja- a fenséges királyi anya- , az ébresztgette konokul, szigorú kötelességének érezvén, hogy visszavezesse fiát az uralkodói házba. Ezután ünnepélyes kísérettel vonult be a városba a megtalált királyfi, aki időközben teljesen visszanyerte öntudatát s emlékezni látszott közösségére, melyet elhagyott egykoron a magány kedvéért. Az uralkodói palota, mint valami hatalmas hegy magasodott az ég felé, belsejében azonban teljes világosság áradt szét, nem úgy, mint a barlang mélyén, és göcsörtös falú fülkék helyett aranyos díszítésű, szabályos termek sorakoztak benne, sima padlókkal, melyeken biztosan, méltóságteljesen lehetett lépkedni, nem pedig botladozva, botorkálva, mint a mélységek rejtekén.
Amikor pedig eljött a királlyá szentelés napja, a fenséges királyi anya az ünnepi ceremónia kezdeteként elővezette fia menyasszonyát, a leendő királynét, aki mostantól "a király által szeretett hitves" címet volt hivatott viselni. Az új uralkodó felavatása nagy nyilvánosság előtt zajlott, az előírások szerint. A díszes öltözéket viselő ifjú király megkapta pompázatos fejdíszét, továbbá a hatalmat jelképező korbácsot, s aztán zengő hangon elmondta a szokásos ünnepi beszédet. A ceremónia lassú, méltóságteljes ütemben zajlott s igen jól sikerült, mert sem a lábak mozgása, sem a vállak tartása, de még a szemek pillantása sem tért el a helyes kánontól.
Mindezek után joggal érezhette, hogy útjának végére ért, elfoglalva az őt megillető helyet, szoborszerű párjával az oldalán. Az ország minden embere az ő gépies intéseit és hivatalosan elmormolt szavait figyelte, amelyek- úgy vélték- életbevágóan fontosak mindennapjaik számára. Senki sem sejtette, hogy mindeközben egy olyan gondolat ötlik egészen váratlanul a király eszébe, amely sehogy sem volt összhangban megszokott mozdulataival. Rádöbbent ugyanis, hogy fenséges királyi apjával együtt a régi törvény is odalett, s most ő teljesen értelmetlen parancsokat osztogat, halott parancsokat és törvényeket, amelyek a túlvilágon talán megállnák helyüket, de semmiképp sem valók élők számára. Ő tehát most rendteremtés helyett zűrzavaros, bomladozó törvényekkel irányítja népét. De mit tehetne ellene ? Honnan vegyen új törvényeket, életképes, jól működő törvényeket ? Ha már parancsolnia kell, akkor ő szíve szerint egy tévedhetetlen törvény szerint parancsolna, valami legfőbb törvény szerint, amely mindenki számára magától értetődő.
És kutatni kezdett a megoldás után, olyan lázasan vágyódva a legfőbb értelemre, hogy majdnem értelmét veszítette. Éjjel, míg "a szeretett hitves" aludt, ő ébren forgolódott, vergődött a sötétségben, mely sűrű volt, mint a barlang mélye, s már csaknem belezuhant ebbe a mélységbe, amikor mintegy tüzes magmaként villant fel benne a legfőbb törvény rég várt, de tulajdonképpen rég ismert képe. S reggelre fölszállt ez az izzó magma, elárasztva mindent hatalmas fényével, az ifjú király pedig diadalmasan nézte, szinte megrészegülve az örömtől, hogy rátalált végre a legfőbb irányítóelvre.
- A király hívatja főembereit- adta ki határozottan a parancsot.
- Mit kíván embereitől a legfenségesebb, legszebb, legdicsőségesebb uralkodó ?
A király ekkor zengő hangon hirdette ki életbevágóan fontos gondolatát: elérkezett az idő az új törvény bevezetésére, mely természetesen a legfőbb irányító törvényével egyenértékű, s amely ellen senki emberfiának nem lehet kifogása, hiszen nap mint nap magától értetődően szembesül e törvény nélkülözhetetlenségével. A legfenségesebb király úgy gondolja, hogy semmi akadálya nem lehet annak, hogy ezen törvény hivatalosan is életbe lépjen.
A főemberek egy ideig hallgattak, aztán egyikük megszólalt:
- Mi főemberek szeretnénk a legfenségesebb parancsoló tudomására hozni, hogy nem értjük szavait. Senki emberfia nem gondolhat a törvények megmásítására.
A király csodálkozott: hogy-hogy nem értik ?
- Tudomásul kell vennetek, hogy fenséges parancsolótok hosszú megfontolás alapján jutott arra a meggyőződésre,  hogy a törvényeket igenis meg kell másítani.
- Ellenben mi, főemberek úgy gondoljuk, hogy ez őrültség. A legfenségesebb király nem beszélhet ilyen értelmetlenül.
- Ellenben a legfenségesebb király a halott törvények fenntartását gondolja értelmetlenségnek.
És ellentmondást nem tűrően vonult ki a teremből.
Aztán azon kezdett el tűnődni, miként tegye nyilvánvalóvá a legfőbb törvény amúgy is nyilvánvaló jelenlétét. Miként foglalja parancsba a Nap parancsát ? Miként tegye új törvénnyé a mindenkori törvényt, hogy az mintegy megvilágosodásként emelkedjen a láthatár fölé ? Talán egy új város felépítésével, mely megnyitná kapuit ezen törvény magától értetődő, s mégis oly nehezen érthető rendjének.
S az ifjú király dobogó szívvel sietett tudatni tervét királyi feleségével. A női alak ellenben semmit sem válaszolt a lelkes szavakra, csak alig észrevehetően bólintott egyet. Az uralkodó döbbenten vette tudomásul társa közömbösségét, amely mögött még valami enyhe gúnyt is fölfedezett. Mert az bár semmit sem szólt, mégis mintha ezt mondaná: "Elhozod az embereknek a Napot ? Azt, ami mindig is fölöttük vándorolt ? "
A király pedig válaszolt a föl sem tett kérdésre:
- Látják és mégsem tudják, érzékelik, de mégsem értik.
És még aznap szigorú parancsba adja az új város felépítését. A főemberek megpróbálták még egyszer jobb belátásra bírni az uralkodót. Alázatosan kérték, hogy ne kergesse kétségbeesésbe az embereket, ne húzza ki lábuk alól a talajt, de minél kitartóbban könyörögtek, annál jobban felszították a király haragját. Megparancsolja, hogy törjék szét, rombolják le a régi jelképeket, legfőbb emberét pedig büntetésként, pontosabban okulásként száműzte, kívülállóvá tette, kőfejtőbe küldte, hogy úgy törje és ássa a sziklát, ahogy ő vette fel a harcot a kemény fallal, ott a barlang mélyén.
Amilyen eszeveszett dühvel romboltatja a régi várost, ugyanolyan eszeveszett hévvel építteti az újat, amely bár szemmel láthatóan nem sokban különbözik elődjétől, mondhatni szinte az támad fel újra poraiból, mégis, ami történik, kétségbeeséssel tölti el az embereket.
- Remeg a föld a lábunk alatt, nagy király- panaszolták a főemberek- , mondd, mi a szándékod ? Örök bizonytalanságba kergetni a népedet ?
- Örök bizonyosságra vágyik a nép ? Akkor mellette el kell viselnie az örök bizonytalanságot is. Mert örök bizonyosság csak a halálban van, és mi nem élhetünk a halál törvényei szerint.
Közben királyi feleségére nézett, mintegy válaszra várva, de az rezzenéstelen arccal, álmatag szemekkel tekintett valamilyen ismeretlen pontra, mint aki képtelen felfogni bármit is. A király végképp megelégelte őt, csakúgy, mint embereinek a hiábavaló fecsegését s haragjában otthagyta őket a régi város romjain.
Új építményének falai közé csak egy szolgálóleány követte, aki mint valami hűséges árnyék simult a magára hagyott uralkodó fázós testéhez, ám gondjait ő sem űzhette el. A király eszelős kétségbeeséssel rótta építményének labirintusait, belegabalyodva elképzeléseinek hínárjába, miközben országára egyre jobban rátelepedett a törvénytelenség éjszakája. Miként álljon népe elé új törvények ígéretével ? Mindenki heves gyűlölettel tekintene a rombolás királyára. Sötéten nézett a fényes tükörbe, szobájának magányában, nézte önmagát, mintegy válaszra várva, s így jutott eszébe fivére, a jó és hű testvér, aki segítségére lehetne gondolatainak a megvalósításában. Nyomban magához hívatta a királyi család második fiát, aki úgy jelent meg előtte, mint valami tükörkép. Ugyanis a megszólalásig hasonlított őhozzá, mintha önmagát látná benne, akaratos, tettre kész, önmagát, aki mindig tudja miként cselekedjen, akit nem rettent vissza a tudatlanok kicsinyessége, fenyegetőzése vagy siránkozása. Megkérte tehát, hogy segítsen terveinek a megvalósításában, ők ketten, együttes erővel, mintegy egymás visszhangjaként világítanak majd rá a mindenkori törvény üdvözítő jelenlétére.
- Mint az éj s a nappal, úgy őrködünk majd alattvalóink léte fölött és senki sem vonhatja kétségbe törvényeink nyilvánvalóságát. - szólt a király és testvére, a hűséges tükörkép igent mondott a kérésére.
A nagy király kettős hatalmat hozott létre tehát, ám hogy mégse keltsen zavart az emberekben a két teljesen egyforma uralkodó látványa, felváltva jelentek meg a nép színe előtt: az egyik a törvény világosságáról beszélt, a másik pedig e világosság kilobbanásáról, mintha ugyanazon alak változó arckifejezései villantak volna fel a sokaság előtt, hol felragyogva, tündöklő mosollyal, hol elkomorulva, sötét tekintettel, és soha, senki se sejthette, melyik a király valódi természete, oly kitartóan, fáradhatatlanul váltogatta azt.
Ilyen különös játékot folytatott a két testvér a nép előtt, s mikor egyikük egy szép napon mindezt megelégelte, és az őrült játék kötelékéből szabadulni vágyott, a másik még akkor sem tudott betelni vele, oly rendjén valónak találta a kettéosztottság uralmát.
Ám egy alkonyatkor hiába dübörgött szobája ajtaján, fivére nem engedte ki többé, hiába bukott le a Nap fényessége, ő láthatatlanná és észrevétlenné vált a sokaság számára mindörökre.
Leszállt a sötétség, miközben a nép fényes mulatságot rendezett a király tiszteletére és az új város felépülésére.


*


Mintegy második lehetőségként a következőt tartotta a legvalószínűbbnek: azért menekült a barlang mélyére, mert őt, mint a rend ellenségét üldözték és halálra keresték, hogy megsemmisíthessék. Nem bujkálhatott azonban egész életében, s főképp azért nem, mert romba dőlt tervét szükségesnek látta újra felépíteni. Erre azonban a leghalványabb reménye sem volt, mert miután újra előkerült rejtekhelyéről, csak mint számkivetett névtelen élhetett tovább az emberek között. Rabszolgasorba kényszerült, kisemmizetté lett abban az országban, amelynek rendjét annak idején olyan gőgösen elutasította. Gyártotta és cipelte a téglát, nagy építmények számára, együtt, a tudatlanokkal, akik unott arccal serénykedtek, miközben az ő fejében cikáztak a gondolatok. Szinte rögeszmeszerűen törtek rá ismét rég eltemetett tervei: új várost kellene építeni új törvények számára, mert ő, a rabszolgává lett király csak ott nyerhetné vissza hatalmát. Töprengve nézett sorstársaira. Milyen értelmetlen ezeknek a nyomorultaknak minden tette és mozdulata...
- Emberek- szólította meg őket egy szép napon- jöjjetek el velem ebből az országból. Jöjjetek fel velem a számkivetettség mélységéből, ássuk ki tíz körömmel magunkat a halottak birodalmából. Most senkik és semmik vagytok, de odakint egy erős nemzetség válhat belőletek, mely szerteágazóan virágzik majd a világvége eljöveteléig. Én, aki a mély értelmetlenségben élek, vágyódom az ember megszületésére, az ember országának az eljövetelére, és a legfőbb törvény megmutatkozására.
A számkivetettekben pedig úgy tűnt, visszhangra talált ez a vágyódás, s a gondolkodó szavai elhintették bennük a nyugtalanság magvát. Az elkövetkezendő napokban egyre többször bomlott meg közöttük a munka monoton rendje, megbolydultak a sosem hallott szavak erejétől. Nem is tudtak többé másra gondolni, mint a szabadulás órájára, amikor kiléphetnek végre az értelmetlenség kapuján.
Egyszer aztán, amikor elérkezettnek látták az időt, alattomban, szinte tolvajok módjára kisurrantak a halál birodalmából, s egymásba kapaszkodva, kígyózó, hosszú sorban elindultak közös céljuk irányába. Természetesen az vezette őket, akiben az útra kelés gondolata megfogant. Nyugodt szívvel bízták magukat a gondolkodó akaratára, kinek ereje kimeríthetetlennek tűnt, s akit szemmel láthatóan jobban izgatott és lelkesített az eljövendő ország álomképe, mint bárki mást. Elvégre az ő tervéről volt szó, az ő szívügyéről, s míg a többiek már rég elpilledtek, belemerültek esténként az álomba, ő még mindig a terv megvalósításán töprengett, azt építgette fokról-fokra a csend közepén.
Ám ahogy telt az idő, a menetelés kezdett fárasztóvá válni, s az emberek egyre többször kértek magyarázatot vezetőjüktől az út hosszúsága miatt. Ő pedig felelni próbált nekik, türelmesen, atyáskodón, megfontolt szavakkal, amelyeken aztán napokig rágódhattak. Természetesen mindegyik másképp értelmezte a szavakat, s mindegyik úgy gondolta, hogy csakis ő érti jól, míg a másik tévedésben él, s amikor megpróbálták mindezt megbeszélni egymás között, a vége az lett, hogy hajba kaptak. A nagy gondolkodónak többé egy perc nyugta sem volt tőlük, a kezdeti rend állandóan megbomlott a ki-kitörő indulatoktól és elégedetlenségtől. Valójában mindegyik a saját elképzelése szerint szerette volna folytatni az útját, s ez ellenszenvet ébresztett bennük egymás iránt, de legfőképp a vezető iránt, akinek parancsai súlyos teherként nehezedtek a vállaikra. Volt hogy teljes egyetértésben tanakodtak irányítójuk félreállításáról, ám egyetértésük csakhamar semmivé lett, mihelyt arra terelődött a szó, ki is kerüljön majd a helyére, ki vezesse tovább őket az ígéret földjére ? Iszonyú hangzavar támadt ilyenkor, fülsiketítő ricsaj, a legfőbb gondolkodó majd bele bolondult, s alig várta az éjszakát, hogy értelme kitisztuljon, és folytathassa töprengéseit, tervének szövögetését. Azonban mihelyt felkelt a nap, újrakezdődött minden, a türelmetlenség nőttön-nőtt, s egyszer csak szembesülnie kellett az elégedetlenkedők számonkérésével. Ugyan ki választotta meg őt uralkodónak, vajon ki óhajtja, hogy ő vezesse végig az embereket a hosszú úton, ugyan ki szeretné az ő tervét megvalósítani, amikor a sajátjaik sokkal nagyszerűbbek és üdvözítőbbek, sokkal inkább szolgálják az ember boldogságát, illetve a saját boldogságukat ? Mi jogon áll terveik útjába ?
Íme, gondolta ő, mi lett az eredeti tervből: ezer meg ezer terv. De nem tehet közöttük igazságot, az eredendő célról meg nem mondhat le. Mitévő legyen ? Nincs más választása, mint látványosabban is nyilvánvalóvá tenni azt, ami az emberek számára úgy tűnik, nem elég nyilvánvaló. Amott áll az a hatalmas hegy, amelynek gyomrában a tervei fogantak, ahová szívesen elvonulna újra, de most az alászállás nem vezetne eredményre, a csúcsra kell felmásznia ahhoz, hogy mindenki lássa ki az, aki a legfelsőbb törvény közelébe juthat.
Azonban mielőtt fölszállna, megkéri testvér bátyját- aki a megtévesztésig hasonlít rá- , hogy helyettesítse őt a távollétében, s tartsa fönt a rendet az emberei között, úrrá ne legyen rajtuk az esztelenség. Avval otthagyta őket, s fölemelkedett a magasba.
Odafönt valósággal belezuhant a csendbe. Az elégedetlenkedők apró pontokká zsugorodtak a szemei előtt s enyhe zümmögéssé halkul civakodásuk zaja. Ez megnyugtatta s úgy érezte, nem kell sietnie a legfőbb törvény kinyilatkoztatásával, elég ha belemerül gondolataiba, hiszen semmi jel sem mutat arra, hogy valami is zavarná a rendek rendíthetetlenségét.
Aztán mégis fellobbant benne egy megmagyarázhatatlan nyugtalanság, ami arra késztette, hogy a semmiben úszó, tovaszálló gondolatait valahogy lerögzítse, kézzelfoghatóvá tegye; s hidegtől remegő, szinte megfagyott kezével elkezdte kőbe vésni, betűről-betűre a Törvény minden szavát, mondatát. Mire a végére ért, egyre türelmetlenebbé vált, s alig várta, hogy a csúcsról leérve felmutassa művét a világnak.
Odalent csodálkozva látta, hogy bátyja tökéletesen ellátta feladatát, teljes az emberek között a béke és a nyugalom. Őt mindenki szeretettel, helyesebben imádattal üdvözölte, s hálásan csókolgatták még a lába nyomát is, amiért eljött hozzájuk a magasságok honából, s elhozta számukra a mindenkori törvények kőbevésett rendjét. Az új vezér már nyújtotta is a kezét a kőtábla felé, hogy mint a hatalom jelképét, annak rendje és módja szerint átvegye tőle,  aztán ünnepélyesen közölte vele, hogy útja bevégeztetett.
- Fivérem most már visszaszállhat oda, ahonnan közénk érkezett, a nyilvánvalóságba, hiszen nyilvánvalóan ott a helye, mert mi immár megérkeztünk az ígéret földjére- szólt a testvér ravaszul a sokasághoz. Aztán intett s az emberek megragadták a törvények megalkotóját- ki mostani vezetőjüknek tökéletes képmása volt- , megragadták, hogy széjjeltépjék, hogy mindenkinek jusson legalább egy darab, testéből, lelkéből.


*


Mintegy harmadik lehetőségként a következőt tartotta a legvalószínűbbnek: őt, a törvények megalkotóját azért keresték halálra, hogy rendet teremtsen végre országukban, mert a hamis próféták egymás kezéből kapkodták ki ama bizonyos kőtáblát, majdhogy szét nem törték, csakhogy bitorolhassák és saját igazukat bizonygassák vele. Ő azonban olyan mélyre hatolt elmélkedő magányában, hogy semmiféle civakodás zaja nem jutott el hozzá.
Ezért aztán egy szép napon fivére, kinek neve Bar Abbas volt- az "Atya Fia"- , személyesen jött el érte, hogy napvilágra hívja és segítségét kérje terveinek a megvalósításához.
- Testvérem- szólt az elmélkedőhöz- nagy harcot készülök megvívni, emberek ellen, az Emberség nevében. Országunkban eluralkodott a gyűlöletes zsarnokság s ezt az én szabad szívem nem tűrheti. Csak úgy forr bennem a tettvágy, hogy az áldatlan állapotoknak véget vessek. Egy ilyen helyzetben te sem ülhetsz tétlen, most nincs idő  félrevonulásra és véget nem érő elmélkedése. Ha semmit sem teszünk a zsarnokság ellen, reményünk sem lehet arra, hogy mindörökre kiirtsuk az emberi világból. Segítened kell hát nekem. Jó anyánk is azt szeretné, ha mi ketten karöltve járnánk s mindig ugyanazt az ügyet szolgálnánk.
És az "Atya Fia" kezét nyújtotta testvérének, aki hajlandónak látszott vele menni, feladva magányát, amelybe olyannyira belefáradt már. Hagyta hadd vezesse a másik, amerre jónak látja, lelkesítse fel az ő szívét is tervezgetésre, harcra, győzelemre.
Míg odalent keringett a gondolatai között, Bar Abbas egy egész sereget toborzott össze- mint mondta, a végső győzelemre- , megannyi elkeseredett és elszánt embert, akikkel a hegyekben bujkált a törvény szolgái elől, kedvező alkalomra várva, hogy támadhassanak végre. Bar Abbas emberei, mikor feltűnt közöttük a vezér, hangosan éljeneztek, őt ellenben- vezérük eleven képmását- tanácstalanul fürkészgették. Az "Atya Fia" pedig így szólt hozzájuk:
- Fivérem eljött közénk, együtt szolgálni velünk a szabadság szent ügyét, hiszen mi ketten elválaszthatatlanok vagyunk egymástól, még akkor is, ha néha külön utakon járunk.
- Mi a célod velem tulajdonképpen ? - kérdezte a mélységek embere az "Atya Fiát".
- Az, hogy te légy az én lelkesítő szavaim prófétája, te, aki annyi titkot ismersz, még a falrepedésekből is képes vagy kiolvasni őket, szentesítsd meg az én tervemet, az én vágyaimat, az én igazságomat, hogy minden ember érezhesse: a legnagyszerűbb ügyért száll majd harcba. Legyünk mi egyek most az egyszer, hitem legyen a te hited, vágyam legyen a te vágyad, eljövendő országom legyen a te országod, alattvalóim legyenek a te alattvalóid, ellenségeim legyenek a te ellenségeid.
- Kik az én ellenségeim ? - kérdezte a mélységek embere.
- Akik az igazságodra törnek és szolgaságba kényszerítenek. Igazságérzetünk nem tűrheti ezt.
- Elfelejtetted azonban, hogy én az igazságnak nem harcosa, hanem szemlélője vagyok- szólt a mélységek embere- Az élet igazságait egytől-egyig látni akarom még akkor is, ha ezek közül sokan az én igazságomra törnek.
Az emberek némán figyelték a vezérek zengő szavait, amelyek visszhangozva csendültek a nagy hegyek között. Bar Abbas tanácstalanul állt egy ideig, farkasszemet nézve a másikkal, aztán megszólalt:
- Fivérem szívét igencsak megkeményítették a magány keserű órái. Nem gondol ellenségeivel, mert nem remél híveket sem magának. De csak annyit mondj Mester, hogy igaz ügyért harcolsz, hogy az emberségért harcolsz, máris lesznek neked híveid. Hiszen mind, akiknek tekintete most rajtad függ, arra várnak, hogy megváltsd őket az elégedetlenség átkától, s elhozd nekik a boldog élet nyugalmát.
Emberek, híveim ! Jöttök-e velem végső győzelemre ? Szembeszálltok-e azokkal, akik e végső győzelem útjába állnak ?
Hatalmas üdvrivalgás volt a válasz. Bar Abbas pedig erős, mindent betöltő hangján mennydörögte jelszavait az ujjongó tömegnek:  Szabadság ! Győzelem ! Béke !
Az emberek úgy fellelkesültek, hogy örömükben vállukra kapták vezérüket, akik meg nem fértek hozzá, azok a testvérét emelték a magasba, így ünnepelvén eljövendő győzelmüket. Ő azonban kibontakozott ölelésükből, s félrehúzódott, hogy ne hallja ordítozásukat. Később látta, amint az "Atya Fia" kiválik a tömegből, őt keresve tekintetével, aztán elindul feléje, nyilván azért, hogy újra meggyőzze e maroknyi sereg igazáról. És Bar Abbas beszélni kezdett hozzá  szeretetteljes hangján, ő pedig nem szakította félbe, hadd teljék öröme leendő világában. De amikor a felkelők vezére arra kérte fivérét, hogy legyen jó szívvel az ő ügye iránt, szentelje életét az igazság végső győzelmének, megkérdezte tőle:
- Mondd Bar Abbas, melyik igazságot kívánod végső győzelemre vinni ?
- Csak egyetlen igazság létezik, ezt neked is tudnod kell.
- Igen, tudom, mindenki az egyetlen igazságra áhítozik, még azok is, akikkel az egyetlen igazság megvalósításáért szálltok harcba. Várnak ők is az egyetlen igazság végső győzelmére, amikor nem kell majd megvédeniük minduntalan egyetlen igazságukat az elégedetlenkedők áldatlan indulataitól. Ki tehetne hát közöttetek igazságot ?
- Ej hát semmiféle szép szó nem győz meg téged az igazság igazi mivoltáról ? - veszítette el türelmét Bar Abbas- Mintha kőből volnál, nem fakad benned érzelem senki iránt. Vagy túlságosan is lágy lennél, mint valami kényes asszonyság, és netán szánalmat érzel ellenségeink iránt, hogy nem vagy képes szembefordulni velük, a mi ügyünk érdekében ? Vagy mi lehet az oka nemtörődömségednek ? Úgy látszik még sincs semmi keresnivalód közöttünk, ha nem állsz mellénk teljes lélekkel. Miféle elméleteket szövögettél ott lent a mélyben, s miféle ördögi terv megvalósításáért jöttél a felszínre tulajdonképpen, ha nem akarsz segíteni nekem ? Ám jobb, ha nem válaszolsz, nem érdekelnek az alvilági gondolatok gonoszságai, én tiszta ítéletekkel, jól követhető parancsolatokkal kívánok seregem élére állni.
Avval magára hagyta fivérét, annak kimondatlan válaszaival együtt, s eltünt az éjszaka sötétjében, csak a kezében világító fáklya jelezte útját, ahogy távolodott egyre, mint apró fényes pont, elvegyülve lassan a csillagok között.
S mit válaszolt volna a mélységek embere a lázadók vezérének, ha az meghallgatja ? Minden bizonnyal azt, hogy nem tervezett voltaképp semmit, s mégis oly magától értetődő, hogy felszínre jött, hogy a mélységből kiemelkedett, úgy teremtve világosságot maga körül, oly nyilvánvalóan, hogy föl sem tűnik senkinek, ellentétben Bar Abbas markáns vezényszavaival és népet lelkesítő igazságaival.
Végtelen magányán tűnődve hevert az éjszakában, amikor egy női árn





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2026-03-17 10:36:58
Utolsó módosítás ideje: 2026-03-17 10:36:58