A terítő csíkjai egymástól másfél centire
futottak valahová.
Az asztal alá nem néztem,
mert hiába párhuzamoskodtak,
tudtam, a végtelen nem ott van,
hanem az összeszorított ökölben,
ahol a tenyérbe mélyedt köröm megvérez.
S az asztalközépen a csöppnyi borfolt,
bár körülhatárolt, nem véges.
Legalábbis a nemgyógyulmeg-hez képest.
