A vak lány

Úgy ült, mint mások, mikor teáznak,
porcelán kezét lassan emelte,
mintha minden korttyal valamit feledne:
mosolyában sajgott a fagyos alázat.

A pillanatban, mit véletlen perc rejtett,
hideg-néma óriás szobákon át
nevetve indult a vidám társaság,
velük lépett oda, hol utat sejtett.

Árnyéka rajzot kínált közel-falaknak,
s hová meghalni tértek kinti lángok,
szeme tükrén lelke átvilágolt,
mint sziromnyi fény, arcán fagyos tavaknak.

Lépte visszhangozta félelme szavát,
mit botladozva napra-nap cipelt sután,
most elindult - itt felejtve önmagát -
mint lepketest a fényes nap után.

(Rainer Maria Rilke egyik versének újragondolása.)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-10-11 21:29:43
Utolsó módosítás ideje: 2019-10-11 21:29:43