PRÆDICATIO

a Szentesi Requiemből

Én élek,
Te élsz,
Ő nem él.
   Egyszerű, mint az esti lámpagyújtás:
a billenő kattanásra felizzik a százas elektronfáklya,
körte-fejében egy spirál-idegszálon
átvillan a kétszázhúszegynéhány voltos Élet.
De nem változik jövőtlenné a múlt,
nem mintáz természet után sem és emlékezetből sem
ok-anyagból cél-szellemet
az elárvulással egyértelműen megfeleltetett
ÉRZÉS,
a Mária volt-tegnapelőttől pozitív Hűség
nem csap át agglegény-holnaputánba.

Csak élek,
csak élsz,
csak Ő nem él,
átcibáltatódott más dimenzióba,
pedig FÖLDJE A MI ORSZÁGUNKBÓL VALÓ.
Nemlétével (itt-nemlétével ön)tudattalansága ekvivalens,
másodfokú boldogság-egyenlete
az erőszak-determináns szerint irracionális,
nyomo(r)gathattatik-nyomo(r)gattathatik,
és még ANNYIRA SEM ÉRTI,
mint az elektronfáklya a billenő kattanás utáni
spirál-idegszál-felizzást 100 W-os fejében.
Becsavarták. Kiégették. Kicsavarták. Beégették.

Én lobogok,
Te lángolsz,
Ő nem ég.
Nem látható ebből a GEOmetriából,
csonkig botor gyertyák különtermi függönyei mögül,
betiltott fároszok prizmáin át pláne.
Nem térhet meg orgonás otthonába,
a vörös-fekete fájdalommá átfordult pillangó-lélek,
virtuális párját a végzet valós örvénye elragadta.
Vörösen-feketén számkivetve szállok azóta es mindhiába,
esténként mindegyre cenzúrázott rózsa-lobogással:
náddal sem es ringatsz,
sem es csobogással,
tüzem sem es szítod,
sem nem es csihajtod.
Hiába,
cherie,
én öröktől égek,
te is égsz rendesen,
csak Ő helikoffer –
egyszer tán megszokom, hogy bizony megszökött
– apage agape –,
mégsem volt hiába a vágy-vonat követelőző kattogása
magunktól egymásig, seholból sehovába;
nem volt hiába az esténként vörös-fekete lélek-síkon megélt
tétova gondolatátvitel-erotika,

HA EGYSZER
egy Einstein-Lolita felismeri
verseim energia-tömeg-ekvivalenciáját,
egy Hawking-Madonna köntöse alatt
kirajzolódnak összegömbölyödött dimenzióink,
szorgos diákok meghatározzák
brán-világunk összes lehetséges csomópontját,
eau, je t’aime,
AKKOR
nem volt semmi sem hiába!

Noha én élek,
Te élsz,
Ő nem él –
enyészettel teljes szövettenyészet,
szerződéses végzetébe alélt allél,
hiába is evickélnék érte
fogam közt morgott versekkel a túlsó partra.
Majd csak megszokom,
ha meg nem szök(tet)hetem…
Szép lassan megszokom
Ó, IGEN,
megszokom
a nemlét-igeragozás gyalázatát,
mint minden fenségesen és szemérmetlenül undok,
arctalan és arcátlan kényszert, akár ha magát
a Szent és Rothadt Visszacsinálhatatlant es,
a cenzúrázott vörös-fekete lobogást es

MEGSZOKOM,
hiszen a legfontosabb erény itt
évezredek óta a megszokás, igen,  aaaaa    megszokás
(csak újabban a megszökés),
és nem jön utánunk se Einstein, se Rolling Hawking,
isa pór es kamu Wodstoock [sic!]);

HÁT  TEDD,
hogy törvényem lüktessen öledben,
egyesítve a bennünk öntudatra ébredt Létet önmagával:
légy természetemmé – váljak társad(almad)dá,

EMELKEDJÜNK EGYÜTT
a megszokhatatlan JELEN pozitív végtelenébe –
a múltért-jövőért egyformán bűnhődő,
mindenkori elvetélt istennők ellenére!

Antimariamenon: Ámen! Oh Yeah!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Dies irae (Budapest, 2019)
Kiadó: Arany Sólyom Kulturális Misszió
Feltöltés ideje: 2019-08-16 06:54:10
Utolsó módosítás ideje: 2019-08-16 06:54:10