Epilógus

Kívül-belül csak a hasadó est, fiam!
Látod, a lúdbőrös pocsolya
szapora villogását is felcsipegették
a madarak. Az esőverte, forró beton
párolgó fényei savként marják
a táj feszes vásznát, és vasalt
csizmájuk talpán cipelik hazáig
nyájas beteghordók a teremtés
egyre csak csorgó pasztellszíneit.

Mezítelenül, a feneketlen hallgatásban
örvénylő idő még egyszer átmotoz,
de nincsenek már kimondatlan szavak.
E puszta csöndben a mennybemenetel túlélői,
gyönyörű fegyencek ürítik még zsebeiket,
s már nem a test, csak a vaságy nyikorog,
reccsen ilyenkor a könnyű csontok alatt.

A kívül-belül tüskék egymásba érnek,
s mint kifosztott angyalfészek, zuhanva
tallóz egy ígéretes földi menedéket.
Azt hiszem, valahol az égő avarban.
Menj haza, fiam! Fessétek ki a szobát!
Hideg sötét leng, rakjatok tüzet!
Fordítsátok falnak a tükröket!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-08-02 11:53:46
Utolsó módosítás ideje: 2018-08-02 11:53:46