Ember a tájban

A zebegényi dombok karéjában
reszketve bújik a Duna, mint különös opál ékszer.
Itt-ott már látszik, hogy az ősz
piros-sárga színeivel felfalja a nyarat könyörtelenül,
noha a halandó valami állandóságot remélne.
A szeptember eltünteti az augusztus mézszíneit.
Ember, állat érzi a változást.
István fest, nem gondol a téli zebegényi temetésre.
Életéért imádkozó öregasszony keze
leskiccelve egy gyűrött zsírpapírra, szignózva: Szőnyi István.
Ember a tájban - Pista beleolvad az őszbe,
festi szeretett Zebegényét, a szőlőskerteket, fákat.
Kedvem lenne elkapni a pillanatokat, mindet egyenként,
és zsebre tenni őket, ahogy a festő lánya,
Zsuzsi egy  marék vadgesztenyét.











Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-09-20 13:31:56
Utolsó módosítás ideje: 2017-09-21 12:12:37