Altató

Meztelen tájak.
A sivatag mocorog bennem.
Fekszem. És ujjaimra zuhan a szél.
Néptelen oázisokra bukkanok,
mindegyik, mindegyik én vagyok,
kietlen, szétszórt világokkal
játszom, egyik sem remény,
mindet magázom, és valami
kemény felület most az elme,
az akarat felszakadt, sokszínű kelme.
Ez nem a valóság.
Legalábbis nem az enyém.
Valaki más szövi a rendet körém,
melyben soha nem lelem magam.
Sorsommal fogócskázom, súlytalan.
Néhanapján utol is érem,
szikkadó álmok lógnak a térben.
Bolondok.

Mostanság fészernek
használom az agyam.
Mi van belül, és kiért, ki van?
Glóriás zsonglőr az Isten,
táncol és zenél is, ingyen,
és fest még rám számtalan,
áttetsző napot, bár szemei félig
vagy egészen vakok,
és nyöszörög néha,
mint álmos kisdedek,
leülök mellé.
Ordítok. Szendereg.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-03-13 10:59:05
Utolsó módosítás ideje: 2017-03-13 10:59:05