Távoli vizeken

Vásott cölöphöz kötve lestem a tengert,
felhők rongyos gúnyája a hullámokhoz ért.
Meredten figyeltem vitorlád csücskét ott,
hol hajód új vizek mámoráról mesélt.

S hogy eltűnt az utolsó fényes, fehér folt,
köd zuhant a dokkra, lefogta sok szemét;
fagyfogát korhadó deszkáimba vágta,
megeresztette bárkám horgonykötelét.

Hisz értem én! Hajód más vizekre vágyott:
próbálni vakító-kék lagúnák ölét,
hullámtornyok hátán szánkázni alá,
s megmászni a szomszéd irdatlan tetejét.

Fogócskázni márványtestű jéghegyekkel,
zúzmarát seperni kecses fedélzetén,
nyugodt szállást adni vén albatroszoknak,
s ringatni testét az óceán közepén.

És választani napfényes, új kikötőt,
kristályszín víz nyaldosta város küszöbét;
nyüzsgő, életteli rámpához hajolva
feledni múltbéli mólód mohos kövét.

Nem horgonyzol többé öreg bárkám mellett,
nem dőlsz hozzám suttogva hajnali regét…
Lelkem múzeumában réztábla őrzi
majd emlékünk, s egy törött kormánykerék.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.