másnap,

újra és "már megint". az ágy mellett a padlón borosüveg
és pohár. üres, mára már minden, az aritmia is csak
megszokott félelem. deflorált memoárjaim éppen téged
finomhangolnak: agyag, lemeztelenített szövegtörzs.

egy túlcsiszolt prizmán keresztül tűnnek el a színeid.
a hipósfehér szavaid és a sterilkék fényed. megerő
szakoltad a kovácsolt vasvörös hullámokat, amik
szaténszürke égre ácskapcsozták magenta kis szívemet.

látod nem attól lesz férfi valaki, hogy földölelő szakálla
nő, (te nő), a nő vájja ki belőle a bordát, hadd gyarapodjon
a legyilkolt, kiszáradt, posztapokaliptikus karácsonyfaként
funkcionáló cédrusra aggatott csontkollekció.

persze nem lehetek férfi, hiába mondtam tegnap
legyen-mondjuk Tükörnek, hogy a magas labdát nem le
csapni egymás megvetésének elodázása érdekében az
igazi, húsvér, harapható magaslabda, ha én mégis lecsapom.

dacból, sértettségből és már csak azért is, mert sérült
serdülők közé soroltál. képtelenség a pszichológiád,
a napról-napra szeretsz, aztán használt kotont eldobsz.
látod a versböl a líra is elhagy, mert akkor is vagy, ha nem

vagy. bizarr emlékeztető egy mérgező, metiles
borissza éjszaka után. émelygés és fájdalom, másnap.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-12-07 12:17:39
Utolsó módosítás ideje: 2016-12-07 14:00:03