Remeteút


Kitakart arcomon
csak a hegek épek.
Vén bakancsom alól
dűlőre fut ki az út,
ha az erdőt  járom,
s dőlnek a tűzrevaló
tölgyek, akácok,
s repedt kérgük alól
már a dér kiáltoz.
Szavukat értem,
és megsúgom néked,
hogy halljad, értsed:
fogyandó idejű halandó,
magadat  már ne féltsed.
Nézd figyelmesen a tájat,
tetszhalálba hajló csodákat,
s amint rögzíted a képet,
az utolsó rőtbarna-deres
levél is búcsút int az ágnak.

Újabb őszök jönnek,
újabb telek késnek,
talán ide sem érnek,
hogy végre hihető csendben
pihenhessen a lélek.



2016. november 9.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-11-21 07:26:43
Utolsó módosítás ideje: 2016-11-21 07:26:43