Éjféli szonett

Didergő ajkunk bár nem cipel panaszt,
magányunk hűtlen hidege fonja itt
a kéj gyanútlan villámló poklait.
Álmaim már-már öledbe fojtanak,

részemmé tanítják rezdüléseid,
s mire az éj vásznát kiüli a Nap,
a hallgatag homály hamva elragad.
Milyen sivár, milyen idegen a hit,

szentelt kőrakásként vérzik el a szív!
És ki tudja titkát, téged böjtöl-e
a végső pillantás gyáva öröme,

mikor csatakos közönye visszahív?
S a rest muszáj mindenfelől holtfáradt
tanút állít a semmit tudó gyásznak.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-09-26 10:32:38
Utolsó módosítás ideje: 2016-09-26 21:14:38