azt hittem

minden utat ismerek magamban.

forduljak bármerre,
pontosan ki tudom számítani a kanyarok ívét.

útjaim szélén
felhalmozott szemét.

dühkitöréseim itt-ott
egekig vésték örvényeikkel az utak burkolatát.

ismerem a csillapodás hullámait is,
az apály-dagály váltakozó zihálását
sejtjeimben. és a napot. ahogy mozdulatlan sávokban
kering körülöttem, miközben
látom magam, ahol nincs más,
csak rozsdás sínek között burjánzó gaz.

a látóhatáron ingadozó állomástörmelékek ablakain
vonatárnyékok.

mozaikrétegződéseikben
az emberi butaságok útvesztőin át
cipelt
otthontalanságokkal.

barakklakóként élem át magam újra.

azt hiszem
minden utat ismerek magamban,
ugyanazok a kátyúk,
ugyanúgy nincs neve a holnapnak,
ugyanúgy azt hazudják bennem az útjelző táblák, hogy
a hatályos jogszabályok szerint még létezem
egy frissíthetetlen időképben.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-12-27 23:23:13
Utolsó módosítás ideje: 2015-12-28 08:17:23