szkrjabin (jav.)

Fehér fény
a mindenség szájából,
árnyékom rávetül
a szomjazó északi erdőkre,
tűz mellett kuporgó hajléktalanra,
esőben az arcukat
az ég felé fordító halhatatlanokra.
Süket és hideg színpadon
egészen apróra húzom össze magam,
keselyű máján lakmározom,
mocsarak vizét iszom.
Dobozba zárva egy kérész élete
irgalmatlan hosszú,
gyűrűm foglalatában értéktelen szikla.
Egy ideje nincs mit mondanom,
kívül rekedtem az ajtón,
nem voltam itt,
kapargatom a billentyűkre tapadt kormot.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-03-07 22:48:34
Utolsó módosítás ideje: 2015-03-07 22:48:34