Most is "csak egy éjszakára"


Az utókor nem hálás a halottakért, az áldozatokért.
Feledi a hősi tetteket, s a bajtársiasság megnyilvánulásait
Jeltelen csatamezőkön. Múltunk ócska vasdarab,
Rozsdás töltényhüvely, átlőtt rohamsisak,
Melyet közmunkás rossz szerszáma fordít ki a földből.
Semmi sem számít, s bár emelkedett megemlékezések
Sora kábít, ördögi tervek terepasztala volt, s marad a világ.
És odalenn a sárban mindig halott árvák, s vérző katonák.
Seregek vonulnak örökké jobbra, balra, jajra, diadalra,
Megannyi sápadt sakkfigura, szuronyvégeken feketéllő
Ballada. Az uszító propaganda, mint üvöltő bajonett
Átdöfi a csendet, háborúra késztet olaszt, magyart, szerbet,
S akkor még egyik se kérdi, hogy mi mind, miért is?
Csak a jelszó visong, csak a pátosz: „Megállj, megállj,
Kutya Szerbia!”, és a sokadszorra lehullt falevelek,
Isonzó, Verdun, Galícia, s Premyzsl, ahonnan a költő
Üzente „Csak egy éjszakára”. Benne üvölt a száz kerek év,
Melyben örökös kisded a béke, s pólyája csupa vér.
A világ feledi múltat, és semmiből semmit sem tanul.
Tudományról papol, s csak az igazságról hallgat konokul.

Bajtársak hóban, hőben, erdei barakkok előtt, harcközi
Szünetekben, ingujjra vetkezetten, egy nyári délelőtt.
Holnapra tán már mind halott. Fénykép őrzi a megkopott,
Ritka pillanatot, egyszeri mozzanatot: Íme, ember vagyok!
Aztán tovább, tovább! Szervezetten, tervezetten folytatódnak
A hadmozdulatok. Lövészárok, drótakadály épül, rikolt a gránát
Ömlik az ideggáz, lőporfüst gomolyog: az ember
Mindent kitalál, megalkotja a halál milliónyi változatát.
Káin unokája mind, s végső agóniájában mégis az égre kiált.
Ha sejthette volna, hogy mi lesz, legalább egyszer az életben
Megfékezhette volna szabad akaratát. Nem tette. Sohasem
Teszi azt, amit Ábel örökül hagyott. S a vége: tizenötmillió halott.
Miért is, kiért is? Hazámért, bajtársamért mindent megteszek,
S megteszi amaz is, egy másik egyenruhában, s egymás belét
Fordítják ki a kézitusában. És sebláztól hörögve Istent hívja
Mindegyik. Epizód csupán mindez. Amikor kitör a béke,
A megmaradtak otthonaikba csendben, csonkán hazatérnek.
Fejük felett azonban, a világ egy eldugott zugában tovább
Folyik a játszma, s a bábuk sorsa eldőlt már előre ott.
Ezerkilencszáztizennégy. Mire emlékezel? Mondd, mire?
Az első nagy kísérletre, vagy sok romantikus, hősi tettre?
A kínra, az orkánzó vivátra? Avagy velem együtt
A költő szavára: ”Csak egy éjszakára küldjétek el őket!”

Igen. Most is „csak egy éjszakára”, egy hétre,
Egy délutánra, egy partvonalon túli kirándulásra,
Ahol esélye nincs a leszervezettségnek, működő
Kapcsolatoknak, az összeköttetésnek, ahol
Kiszolgáltatottja vagy embernek, s az elemeknek.
Anyuci távol, éhezel, s fázol, s kilométerekre van
Pizzéria, benzinkút s bankautomata, autó, s a jólét
Megannyi rekvizituma. Magad, mert szolgád nincsen,
Ismerőseid is ijedten, távolról figyelnek, mert nyomorod
Már messziről kong, mint kolomp a leprás kezében.
Rajtad van a bélyeg, közmunkás lettél. Havi negyvenből
Kéne, hogy megéljél, s kötelékeidből is kiestél,
S markában tart a kétség, nem jön a mentő, nem
Jön a segítség, s ha elesnél, az utcán átlépne rajtad
Ezer idegen árnyék, nos, tudd meg akkor, ez is itt van,
Ez is e tájék, s nincs abban percben, aki veled sorsot,
Gúnyát cserélne, s nekik csak „ezek” vagy, s nem ember.

Az utókor nem hálás az áldozatokért, s kerüli
A hősi pózokat, helyette inkább álmokat űz el,
S röhögve kalmárkodik, és sorsokat ad-vesz kilóra.
Bárkit, bárhol, bármikor, s bajtársakra nem lelsz e helyt,
Csak amott, túl a partvonalakon, lövészárkokon, sáncokon
Kitartó sorsvetettek konok csapatában, ott küzd mind,
Akiket letagad ez kor, amely előre tekint olyan bátran.
Száműzötteiddel hazám, mondd, ki cserélne „csak egy éjszakára”?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-06-18 09:40:01
Utolsó módosítás ideje: 2014-06-18 09:40:01