Ádvent elé

I.
Úgy hulljon a béke ránk,
Amint a novemberi égből
Hullik alá a könnyező remény.
Az igazi béke,- nem, ami csak
Annak látszik-, úgy jöjjön elénk,
Mint a tiszta ember, felemelt fejjel,
Zsoltárnyi csöndben, s még a leszálló
Éjjel előtt nyújtsa felénk csillagát.

Kell, hogy így hulljon alá, mert
Itt az ego lobog tébolyodottan,
Amint a rőzse lángolt Giordano
Talpa alatt, s tegnap tegnapra hull.
Könny, eső, téglapor, pár deka
Liszt a hajléktalanoknak, mintha
Kiporciózhatnád az életet a náladnál
Sorsvetettebb nyomorultaknak.

Felkavart mindent az ősz, ezer
Ígéret pernyéje hull, csak egyre
Hull, mint a zavarodottak bálján
A konfetti eső a városházán,
Katalin napján, az enyészet
Hava múltán, hogy eltakarja
Álarcos hazugságait.

Semmi sem álom, semmi sem új,
Álmatlan enyészet hull, egyre hull.
Barnuló szíveket békít meg avarral,
Míg elold mulandót a mulandótól,
S a hulló pillanatot fest a pillanattal,
S csak hull egyre, hull számolatlanul.

II.
Ádventi úton jársz, s jó lesz,
Magadba szállnod. Fogod a világod,
Markolod, mintha a tiéd volna- az álmot,
Holott illendő volna elhajított tükrödbe
Tekintve, önvalódra rátalálnod, s nem
Hiányaid számlálgatnád, hanem a jót
Köszönnéd, amit mégis megkaphattál.

Azt, hogy még élsz. Sohasem úgy, mint
Mások ezerfelé, látszólag könnyedén.
S ha sokszor vasba ver a kétely, nos
Akkor nézz vissza ázott éveidre,
S lásd végre, hogy kincse mennyit is ér!
Emlékezz huzatos életedre, s a tükör
Meg nem csal soha. Tedd, amit kell
Őrizvén magadat, s ne légy ostoba!


Újra szólok: emlékezz, hogy milyen
Rongyos volt az ég kétezer nyolc
Decemberében, amikor negyven forinttal
Zsebedben vadultál neki a télnek, s mentél
Elébe minden nélkülözésnek, rutintalanul,
Mert akkor még sehol sem jártál. Csak azután
Jöttek csak azok az elvadult szeles évek,

Amikor zörgő targoncák, s egyéb gépek,
Deres vasak, s izzadó téglák között
Porladt a lélek, s mégis megtartattál,
S nem tudtad akkor, hogy mi végre.
Most mintha már sejtenéd, éreznéd,
Hogy nem kéne letérned. Nincs egyéb
Út, mert ebben a képben az emberi
Tényező a leggyengébb láncszem.

III.
Úgy hulljon a béke ránk,
Amint a novemberi égből
Hullik alá a könnyező remény.
Az igazi béke,- nem, ami csak
Annak látszik-, úgy jöjjön elénk,
Mint a tiszta ember, felemelt fejjel,
Zsoltárnyi csöndben, s még a leszálló
Éjjel előtt nyújtsa felénk csillagát.
2013-12-12



                                                                                                                  





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-12-13 12:43:24
Utolsó módosítás ideje: 2013-12-13 12:43:24