Tavaszi anziksz...

Meddig fáj még, ha nem érzem meleged,
ha hallgatnám szavad, és nem vagy sehol?
Valaki nemrég ugyan úgy nevetett, mint Te.
Kerestelek. Talán látlak még valahol...
Most a szűk utcákat járom emlékeiddel,
és a  sikátorok mélyén csókjaidra emlékezem.
Rád gondolok, ahogy kezed szorongatom,
amikor  beletettem tenyeredbe az életem is, amely
pitypangként,  ujjaid között elszállt . Szélnek eresztetted...
Nézem az utat  hátha visszajönnél, s akkor, mint gyönge
kis madarat óvnád, védenéd szerelmünket
kebleden melengetve...Szemedben  az öröm nevetne,
lennél Te akkor csalogány, becéznéd az érzést,
és bújnál fázósan , dideregve hozzám...
A kávéház üvegteraszán ülve, már átmelegítene a nap,
s a forró csokit szürcsölve azt hinnénk, hogy
az élet mindig szép és jó, akár a habos sütemény,
melyet ajkadról csókolnék le nevetve...






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-03-31 10:46:22
Utolsó módosítás ideje: 2012-03-31 10:46:22