Dísz tér

Gábriel az ablaknál áll, mögötte szolgáló angyalok sora.
Látja a nyüzsgő életet, öregséget, betegséget, halált.
Amiben neki nem lesz része. Nem tartozik közéjük soha.
Gábriel elhagyja a várost. Nem várakozik többé arany
alkonyatban, gyémánt ég alatt. Amikor villám hasítja
ketté a teret.
Az emberek nem tudják, mi a szeretet. Gábriel tudja.
Feláldozni magát valamiért, és közben csendben, hang
nélkül, száj nélkül, hangszálak nélkül üvölteni.
Szemben a templomtorony, és körben a dombok.
Ők már értik. És akik felébredtek.

Sárga fényben izzik a halott város. Ismerem lépcsőit, és
utcáit a kétségbeesésnek. Ismerem idejét a felejtésnek.
Nem várok másik életre. A mennyország elesett.
„Lombos gesztenyefák alatt, eladtál, s én eladtalak.”









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Új Forrás, 2008/10.
Feltöltés ideje: 2011-10-05 19:39:10
Utolsó módosítás ideje: 2011-10-05 19:39:10