Borzongás

Amiről most írni fogok, nagyon furcsa viszony!
Mikor a testednek lesz egy felesleges része.
Lelked utoljára átjárja az iszony,
Ha meglékel egy gonosz ember kése.

Lopakodva, mint egy tolvaj, közeleg az éjjel,
Jól teszed, ha eltűnsz, s nyüszítesz, mint a férgek.
Szörnyek gyülekeznek, pofájukon kéjjel,
Dunyha alatt hideglelőben remegnek a térdek.

Reszket minden élő, előbújnak az összes rémek,
Nem érezted magad még, soha ilyen árván.
A holtak némák, nyögnek a sebesültek, a vének,
Szörnyű rendet vágtak a kardok és a járvány.

Talajt vesztve bolyong az adós, sóhajt és földre roskad,
Kínoz, mar a szégyen, szinte csak úgy éget.
Nézi feje felett a fákat, szája szélén piros hab,
Önnön kezével életének itt vet véget.

Éhesen ásít a sötét éjszakai óceán,
Áldozatáért kiált a sunyi sziklazátony.
Felhős, hold nélküli éjszakákon
Halott matrózokból rendez fényes lakomát.

Ha nézem a reggeli verőfényt,
Langyos a levegő, szinte csupa balzsam,
Imát mondok, mind az összes élőkért,
De borzongásra nagy bennem a hajlam.

Sz. Nagy János






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-02-07 12:12:47
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-07 12:12:47