Vivo

Bár ajkam
már cserepes,
de csak mert
hevültem
néhányszor
a rosszabbikért
fogam még
mindig hófehér,
mint albínón a pír,
s buja életért
csikorog, csattog.
Fiatal testem
évezredes kínok után
még mindig sértetlen,
frissen mosott.

Mintha nem érezném a fájdalmat.
Csak az elme süvölt néha,
amikor kíváncsi a létre,
de ha sárral dobálnak, kajánul
elfordulok.

Egy érzelmi időutazás csupán ez.
Soha nem ízlelt gondokra nevetek.
Megtanultam kizárni a rosszat.
Megtanultam kezelni, ha nyaggat,
órák hosszat.

Lélegzem, mint egy napelem.
Elválasztom érzékeimet, összekuszálom
azt, ami fontos, ami kell.
Összetöröm újra és tüzesen csókolom,
válogatom feketén-fehéren.

Ez nem kell, ez nem, dehogyis.
Ha hülyeség, miért kínlódik értem?
Az életbe, még szép, hogy a szenny
nem, nem, soha nem kell.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-01-31 16:53:48
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-02 09:18:02